Nyugdíj után is van élet – a 66 éves Ica néni pörgősebb életet él, mint te

Ilona 1952-ben született Hajdú-Bihar megyében, a Tépe nevű 1500 lelkes faluban. Öten voltak testvérek, ő volt a középső gyerek. A környéken mindenki mezőgazdaságból élt, saját földön gazdálkodtak a téeszesítésig.

„Szüleim még maguk arattak. Apám kaszált, édesanyám marokszedő volt, mi gyerekek meg teregettük a kötelet, anyám abba tette a levágott búzát és ezt kötötte össze kévébe. A cséplőgép kicsépelte a búzát, amit szekéren vitt édesapám őrölni a malomba, a lisztből pedig édesanyám kenyeret sütött a kemencében. Volt mindenféle háziállatunk: disznó, tehén, kisborjú, voltak tyúkjaink is, kacsák, libákat is tömött édesanyám eladásra. Gyerekként már kapáltunk, répát egyeltünk kézzel, jószágokat etettünk-itattunk, főztünk otthon, a csirkéket is mi vágtuk le.  A paraszti létből fakadóan mindig dolgoznunk kellett, nyaralni soha nem voltunk” – idézi fel Ica néni a gyerekkorát.

Ilona kezdettől fogva szeretett olvasni, a falusi könyvtárból kölcsönözte ki a könyveket. Később otthon is lett olvasnivalója. Édesapja a helyi tsz tejcsarnokában dolgozott, és karácsonyra kapott könyveket. „Így lett meg otthon az Egri csillagok című regény, amit aztán apám hangosan felolvasott nekünk. Azóta is az ő hangján hallom ezt a könyvet” – mondja elmélázva.

„Szüleinket nagyon tiszteltük, magáztam édesanyámat és édesapámat is. Nagy tisztelete volt még akkoriban a pantallós, értelmiségi embereknek is a faluban, ez volt a tanító, a pap és az orvos. Ők hosszú nadrágban jártak, a falusiak meg csizmába gyűrt buggyos nadrágban” – magyarázza.  

Gimnáziumi érettségi után az érdeklődő fiatal lány egyetemre vágyott, jogot szeretett volna tanulni, de a szülei sajnos nem engedték. „Még azt sem engedték meg, hogy elmenjek a felvételire. Azt mondta az édesanyám, hogy nekem még ott van az öcsém és a húgom, akik akkor jártak középiskolába, és nem tudnak engem taníttatni. Ez azért is volt fájó nekem, mert a húgom és az öcsém is otthagyták a középiskolát” – meséli.

41 év ugyanott

Nem volt más választása, dolgoznia kellett: egy debreceni gyógyszergyárban lett először segédmunkás, folyamatos három műszakban. Munka mellett végezte el a vegyipari technikumot, és technikus lett a kutatásfejlesztési laborban egészen a nyugdíjazásig.

A gyógyszergyári kollégákkal

A gyárban ismerkedett meg a férjével, Bélával, aki akkor éppen halasztó egyetemista volt. Egy év múlva összeházasodtak, Ica 20, Béla 22 volt akkor. Egy albérletben kezdték a közös életet, majd Béla a honvédség hadi ruházati ellátó részlegéhez ment dolgozni, és kapott egy kis szolgálati lakást. 

Két lányuk született, Zsuzsi és Ági, akiknek Ilona már könnyebb életet szánt, mint ami neki jutott. Zsuzsi és Ági életében már a tanulásé volt a főszerep, az sem volt kérdés, hogy nekik már lehet diplomájuk.

Ica 41 év után ment nyugdíjba. Az immár ráérő nagyszülők több időt szerettek volna tölteni az unokáikkal, ezért úgy döntöttek követik a gyerekeket a fővárosba, ahol kinyílt számukra a világ.

Ica és férje Béla

Nagyi rákattan az internetre

Alig egy hónapja laktak Budapesten, amikor a kerületi újságban Ilona egy hirdetésre figyelt fel, ami így szólt: „Kattints rá nagyi!” Internetkezelést és számítógép-használatot hirdettek időseknek, jutányos áron. Férjével együtt beiratkoztak a tanfolyamra.

Megtanultunk keresni az interneten, e-mailt is megtanítottak írni, a skype-olást is elsajátítottam, sőt még blogírási alapokat is tanultam.

Azóta Ica néni rendszeres internethasználó, netbankon fizeti be elektronikus számláit, lányai az interneten osztják meg vele az unokákról készült fotókat, ő meg papírképet csináltat belőlük, és beteszi a fényképalbumba.

„Elmúltam 80, de pont úgy élvezem az életet, mint fiatalon”

Az internetet böngészve talált rá Ica néni egy fitten tartó, nyugdíjasoknak hirdetett tornalehetőségre is, szintén Újpesten. Hetente kétszer járt, kézi súlyzókkal edzettek. „Egyébként nehezen barátkozom, de ott nagyon jól éreztem magam, lett egy összetartó társaságom. A tornacsapatban volt egy »fiú«, aki citerázott, természetesen ő is és a felesége is nyugdíjasok voltak. Felvetették, hogy szeretnének egy népdalkört alakítani, van-e kedvem hozzá. Nagy örömmel csatlakoztam. Attól fogva heti rendszerességgel jártunk össze énekelni” – meséli.

Az alapító házaspár komolyan vette a nyugdíjasokból álló népdalkört.  Egy év múlva benevezték a csapatot a Kárpát-medencei nyugdíjas népdalversenyre, mint az Újpesti Nefelejcs Népdalkör, egységes fellépőruhájuk is lett. Az Újpesti Önkormányzat is támogatni kezdte a csapatot, és hivatalos próbatermet is kaptak. „Felfogadtunk egy fiatal népművész tanárt is, ma már ő tanítja nekünk a dalokat, koreográfiákat. Idén már nyertünk népdalverseny Arany Páva nagydíjat is, amit Kodály Zoltán által gyűjtött mezőföldi népdalcsokorral nyertük meg” – meséli büszkén Ica néni.

Ica néni rendszeres internethasználó (Fotó: Hernád Géza)

Egyre magasabbra, egyre messzebbre

A tornacsapat tagjaival jártak rendszeresen a közeli Farkaserdőbe. Ott látott Ica néni először különleges bottal sétálgató embereket, akkor még nem tudta, hogy mi az. „Megtetszett nekem, és utánanéztem az interneten a bot élettani hatásainak. Találtam szintén a neten egy nordic walking oktatót is, aki megtanította nekem a szabályos használatot” – meséli. Közben nagy lelkesedéssel magyarázza tovább a túrabot és a nordic walking botok közötti különbséget, hiszen neki már mindkettő van. Ica néni erre nem sajnálja a pénzt, igyekszik mindenből a legjobbat venni. Van már komoly túrahátizsákja, túracipője és heti kétszer több kilométeres túraköröket csinálnak a barátnőivel.

„Mindig is a hegyekbe vágytam, mivel nyugdíjas koromig Debrecenben és környékén éltem, ami ugye síkság, ezért számomra az mindig álom volt ott az Alföldön. Nyugdíj után végre a hegyek is valósággá váltak számomra.” Imád hegyet mászni, túrázás alatt kibeszélgeti magából a hétköznapok búját-bánatát. Mint mondja, ezért nincs szüksége pszichológusra.

Ica néni és két lánya, Zsuzsi és Ági (Fotó: Hernád Géza)

Régi vágya volt az is, hogy eljusson az El Caminóra. 62 éves volt, amikor az egyik barátnője felvetette, mi lenne, ha ők ketten együtt  megcsinálnák a túrát. 

„Tizenöt éve dédelgetett álmom az is, hogy egyszer én is eljussak az El Caminóra. Coelhótól olvastam A zarándoklat és Shirley MacLaine-től A Camino című könyveket, óriási hatással voltak rám. A gyárban is volt egy-két kollégám, aki megcsinálta az El Caminót és áradoztak róla. Akkor azt éreztem, hogy milyen fantasztikus lenne, ha én is megcsinálhatnám egyszer!” A vágyakozást tett követte. Interneten El Camino Klubokkal vették fel a kapcsolatot, azok megosztották velük a korábbi tapasztalataikat, a hátizsákba bepakolástól kezdve, mindenféle hasznos tanáccsal látták el őket.

A férjem az mondta, hogy ő 800 lépést sem tenne meg, nemhogy 800 kilométert, a lányaim is aggódtak eleinte, de aztán elfogadták, hogy ez a nagy álmom!” – meséli mosolyogva Ica néni.

Más ember jött vissza, mint aki odament (Fotó: Hernád Géza)

„2014. szeptember 2-án indultunk, és október 12-én jöttünk haza, 800 kilométert tettünk meg 35 nap alatt.  Számos szállásadó magyar volt, tényleg mindenhol vannak magyarok, ez nagyon igaz. Az egész úton a helyiek nagyon tisztelték és segítették a zarándokokat. Mindennap mentünk, esőben, sárban, napsütésben. Az úton mindenki Buen Caminót, vagyis jó utat kívánt egymásnak. Nagyon megható volt, ahogyan az idegenek törődtek egymással.”

És hogy mi volt a túra hozadéka Ica néni számára? Azt mondja, nyugodtabb lett, már nem esik olyan könnyen kétségbe, és megtanult kevesebbet aggódni.

Megtanultam elfogadni a segítséget is, korábban ez nem ment nekem. Megtanultam azt is, hogy mennyi sok felesleges dolgot, tárgyat halmozunk fel életünk során. A zarándokúton csak pár darab ruhánk volt, azt mostuk rendszeresen és mégis mindenünk megvolt. Valamint, azt is az út alatt tanultam meg, hogy nincs lehetetlen dolog, mindent el lehet érni megfelelő hozzáállással és rákészüléssel. Más ember jött vissza, mint aki odament.

A lányok és az unokák (Fotó: Hernád Géza)

„Az unokák? Őket csak szeretni kell, ez a jó a nagymamaságban”

„Én a munkával töltődöm” – aktív nyugdíjasok

Ica néni a naptárát hetente egyezteti a családdal, ahol tud, segít. Unokáinak akár hajnali negyed hatkor is képes volt mesét olvasni, ha azt kérték tőle. „De azért arra is tudatosan figyeltem, hogy ne oldódjak fel teljesen az unokákban és legyen magánéletem, hobbim. Ez így egészséges mindenkinek!” – mondja a tudatos nagyi, de sietve hozzáteszi, hogy a saját lányainál még nem volt ilyen laza, hiszen ott még nála pattogott a labda, rajta múlt, hogy milyen ember válik belőlük.

Béla bácsi két évvel ezelőtt, váratlanul halt meg, 44 évnyi házasság után.  A veszteséget igen nehezen dolgozta fel Ica néni, megsínylette az egészsége is. A gyász miatt került kapcsolatba a Pránanadi energiagyógyászattal, azt mondja, ez segítette őt a gyászmunkában. Később ő is elvégezte a tanfolyamot. Aztán újra elkezdett járni a túracsapatba, a népdalkörbe, nordic walkingozni, színházba, hangversenyekre és örömtáncolni is. Talált sorstársakat, akik szintén özvegyek, és önellátó jelleggel sokat segítenek egymásnak.

Unokáinak akár hajnali negyed hatkor is képes volt mesét olvasni, ha azt kérték tőle (Fotó: Hernád Géza)

70 évesen tervezem, hogy ősz leszek, addig nem hagyják az unokák. Újra adok magamra, fodrászhoz, kozmetikushoz járok, szemöldököt, szempillát csináltatok. Boldognak érzem magam, vannak gyönyörű gyerekeim, unokáim, és egészséges vagyok. Vannak barátaim is, és példaként elöl járó, 80 éves túrázó társaim. Ők arra tanítanak engem, hogy meg lehet találni az örömet időskorunkban is, és tényleg igaz, hogy nem csak húsz éveseké a világ!