Nem én szültem, mégis sajátomként szeretem

Eszter nem akart még gyereket, amikor megtudta, várandós. Véletlenül „csúszott be” Boldizsár: egy jól sikerült békülős utazás „eredménye” lett. Hiába próbálkozott, Eszter nem tudott örülni a gólyahírnek, megvezetve érezte magát, kilenc hónapon át csak kesergett, haragudott a jóistenre, hogy az anyasággal megpecsételi az életét; ráadásul a békülés sem került sínre, férjével egyre távolabb kerültek egymástól. 

A szülés is ennek fényében zajlott: a pokoli hosszú vajúdás az utolsó pillanatban császárba torkollott, a kis Boldizsárnak nem volt elegendő helye, hogy kibújjon. Makkegészségesen, békésen, nesztelenül érkezett, minta tudta volna, nem annyira várják. A kórház folyosóján én is ott voltam ezen a napon, és még csak nem is sejtettem, hogy nemcsak barátaim, de az én életembe is megérkezik az a kisfiú, aki pár hónap leforgása alatt átírja az életem.

„Nem is betegség ez, inkább valamiféle áldás” – egy Down-szindrómás kislány örökbefogadásának története

Eleinte csak Eszter miatt látogattam őket szinte naponta, képtelen volt belerázódni az új szerepbe, utálta a szoptatást, rühellte az átalakult testét, és egyre gyakrabban haragudott Boldizsárra, hogy ellopta tőle az életét. Bár mindannyian tudtuk, hogy baj van, szakemberhez semmi pénzért nem lett volna hajlandó elmenni, helyette belém kapaszkodott. Idővel aztán már Boldizsár miatt jártam át hozzájuk: szántam, sajnáltam a zöld szemű kis embert, mert úgy pottyant közénk, hogy érkezését nem kísérte öröm és eufória. 

Akkoriban nem fogtam fel, de gőzerővel dolgoztak bennem az anyai ösztönök, minden második gondolatom Boldizsár volt, akit eleinte csak napi pár órában ringattam, majd ahogy teltek a hetek és a hónapok, azon kaptam magam, hogy én hozom el a bölcsődéből, aztán én viszem óvodába, én gurítom a kisautót a szőnyegen, velem süti élete első süteményét, én olvasom az esti mesét, én varrom neki a farsangi jelmezt, én tanítom biciklizni, együtt lapátoljuk a havat és nyírjuk a füvet, együtt járunk úszásórára, és az én irodámban csücsül, ha a nátha miatt nem mehetett még óvodába. 

Hároméves volt, amikor szülei elváltak. Kizárólag a szokásrend miatt Boldizsár az anyukájánál maradt, aki egyáltalán nem bánta, hogy kisfia legjobb barátja lettem. Ekkorra már mindennél jobban szerettem őt, és reménykedtem benne, ha az igazi anyukája nem is tudja mindenek felett imádni őt, talán számít valamit, hogy egy másik nő számára felér egy csodával. Újdonsült párkapcsolatomba is úgy „jött velem”, mintha a fogadott gyerekem lenne: nálunk is lett szobája, jött velünk utazni, hoztuk-vittük az iskola-foci-otthon tengelyen – és ami a legfontosabban: rajongásig szerettük őt.

Mélyebben soha egy pillanatra nem gondoltam bele: Normális ez? Helyesen cselekszem? Hol marad az én életem? Szeretnék esetleg saját gyereket? Nem foglalkoztattak ezek a kérdések, Boldizsár jelenléte – őszinte örömmel – mindent felülírt. Így repült el tíz év, amikor a sors lecsapott: Eszter végre megtalálta a békéjét, elsodorta a szerelem, rátalált a szerencse, újra férjhez ment, az ország keleti csücskében kezdett új életet, és másodszorra is anyuka lett.

Sokáig okosan, erősen és határozottan álltam érzelmeim ostromát; tudtam, ez az élet rendje, így van jól, Boldizsárnak jó élete lesz, ma mégis a peron szélén állok, integetek egy gyorsvonat után, és a könnyeimmel küszködöm. A kérdést már nem lehet elodázni: Most akkor hogyan tovább?