nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Így lettem partiarcból nyugdíjas negyvenes

Így lettem partiarcból nyugdíjas negyvenes

Azt hittem, életem végéig partiarc maradok, de negyvenhez közel be kellett látnom, nem mindenki képes erre.
Jakab Rozi
f Ajánlom

Tizenkettő voltam, amikor a buli műfajába belekóstoltam: a falu művelődési házában havonta egyszer tinidiszkót rendeztek a szülők, ahol házi hi-fi, kézműves diszkógömb és sufnituning stroboszkóp adta az alaphangulatot. A fiúk a nagy terem egyik, a lányok a másik végében toporogtak, és sóvárogva kutatták, hogy a kiszemelt szempár viszonozza-e a pillantásaikat. 1990-et írtunk ekkor.

Az igazi csapatós bulikra még várnom kellett pár évet, körülbelül húsz lehettem, amikor szülői ámennel felszállhattam a távolsági buszra, hogy életemben először igazi diszkóban, igazi alkohollal a poharamban, igazi felnőtt emberek között adjam át magam az önfeledt riszálásnak, a bátortalan szemezésnek, az ismerkedésnek – miközben magassarkúban, feszes farmerben, talpig sminkben (az aputól kapott zsebpénzzel a zsebemben) felnőttnek, szabadnak, erősnek és menőnek éreztem magam.

Barátaimmal egyik buliból vonultunk át a másikba, órákon át tapostuk a táncparkettet, fuldokolva szívtuk a cigarettát, és még reggel 5 órakor is benne voltunk egy afterpartyban. Hamar megéreztem a buli ízét, a heti három éjszakai kimaradás alap volt: szerda, péntek, szombat ott volt a helyünk valamelyik győri mulatóban, és simán belefért, hogy két óra alvás után reggel 8-ra már az iskolapadban elemezzük az éjszaka történéseit. Akkor még nem fogtam fel, mennyire szerencsés vagyok, hogy nemcsak egy versenyistállóba, de egy olyan baráti körbe is bekerültem, ahol a tanulás volt az első, fel sem merült, hogy a buli az iskola rovására menjen, az éjszakai tombolásra amolyan levezetésként gondoltunk.

Így ment ez egészen a húszas éveim végéig. Bármikor kapható voltam egy éjszakai kimaradásra, aminek nemcsak a készülődés – a smink, a vacsora, a társasjáték, a koktélozás és a pletyka – volt része, de simán stoppultunk, ha el akartunk jutni egy másik városba, beszivárogtunk zártkörű partikra, magassarkúban bicikliztünk, ha úgy kívánta a helyzet, hangosa üvöltöttünk a visszhangos utcákon, és felelősségteljesen támogattuk egymást, ha nem sikerült mértéket tartani az alkoholfogyasztásban.

Nem ismertünk sem félelmet, sem lehetetlent, sem fáradtságot. Egy buli kedvéért éjszaka 1 órakor simán leautóztunk a Balatonra, hogy aztán 6 óra tájban arra eszméljünk, hogy a 9-es szemináriumra be kell érnünk. Szereztünk egy izmos hamburgert, megittunk egy liter kólát, aludtunk a vonaton vagy a buszon, és egy gyors tus és átöltözés után ott feszítettünk az előadó első sorában.

Valamiért úgy hittem, tipikus partiarc vagyok, és ez életem végéig így is marad, ám valamikor harminc környékén – a baráti társaságomban elsőként – elkezdtem nem bírni az iramot. A tünetek éjfél környékén jelentkeztek: ásítás, enerváltság, éhség és unalom formájában ütötték fel fejüket, és egyre nagyobb harcok dúltak a lelkemben, hogy rábeszéljem magam a parti kitartó folytatására. Körülbelül egy évet szenvedtem így végig, amíg képes voltam beismerni magamnak: nemhogy kedvem nincs bulizni, de erőm sincs már hozzá, nemcsak a késői kimaradás készíti ki a testem, de az alkohol és a magassarkú is. Ma már békés, andalító baráti összejövetelekre és memóriamatracos franciaágyamra vágyom, és szinte rettegek annak lehetőségétől, hogy nem aludhatok 7 órát.

Ma már kifogások egész tárházával rendelkezem, hogy megússzak egy bulit, és tökéletesen szívódom fel, hogy időben ágyba kerüljek. Míg régebben illemből, barátságból simán ráhúztam egy-két órát, mára nincs olyan indok, ami egy buliban tud tartani, a következő nap tünetei ugyanis többet nyomnak a latban: másnaposság, világvége, kialvatlanság, fejfájás, rosszkedv, feszültség, irritáltság, émelygés, éhség és a jajgatás egyvelege járja át a vasárnapot, amit ezzel a lendülettel ki is törölhetnénk a naptárból, mert fabatkát sem ér – ahogy néhány hétfő sem, mert a másnap gyakran még akkor is kitart. Nemcsak a fejemben, de a csontjaimban is érzem, hogy nyugdíjas negyvenes lett belőlem.

Megosztás Facebookon