nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
A káromkodás létszükséglet, de csak mértékkel

A káromkodás létszükséglet, de csak mértékkel

Káromkodni jó, mert segít kiengedni a fáradt gőzt. Káromkodni rossz, mert fenntartja a feszültséget. A káromkodás az emberi civilizáció csalhatatlan jele, miközben a trágár kifejezéseket eregető legkevésbé hasonlít a homo sapiensre. Akárhogy is, tudomásul kell vennünk, hogy a szitkozódás mindannyiunk „élettársa”.
Szigeti Ildikó pszichológus
f Ajánlom

Ütős szavak

Az emberi civilizáció megjelenésének és térnyerésének egyik csalhatatlan jele volt, amikor a felbosszantott kétlábú nem a kőbunkóval, hanem szavakkal fejezte ki haragját, indulatait. Legalábbis Sigmund Freud szerint. Manapság egy kicsit árnyaltabban vélekednek erről a pszichológusok. Számtalan vizsgálatot végeztek a tárgykörben, és igencsak vegyes eredményekre jutottak a kutatók, és ahogy azt a nagyszámú kutatás kapcsán megszokhattuk, lényegében sikerült bebizonyítani valamit és annak az ellenkezőjét is.

Annyi biztosnak tűnik – és ebben a kutatók is egyetértenek –, hogy a káromkodás alkalmas lehet a pillanatnyi feszültség csökkentésére, hiszen egyfajta szelepként segít levezetni a többletenergiákat. Hosszú távon azonban – akárcsak az agresszió egyéb megnyilvánulási formái – nemhogy csökkentik, de inkább szinten tartják az agressziót.

Ha egy feszült, frusztrált helyzetben káromkodunk, akkor és ott átmenetileg enyhülést hoznak a szitokszavak. Ám ha az adott helyzetből kilépve, attól időben és térben eltávolodva is tovább káromkodunk, azzal mesterségesen fenntartjuk saját feszültségünket. 

Vegyünk egy hétköznapi példát! A boltban felbosszantott minket a pénztáros, aki „elszámolta” a visszajárót. Miután cifra káromkodások közepette tudtára adjuk, hogy ez nem volt helyes magatartás, a kasszánál ülő gyors megbánást tanúsítva kiegészíti a visszajárót. Kilépve a boltból még hosszasan bosszankodunk, és közben szüntelenül káromkodunk. Órák telnek el, és miközben a pénztáros már rég elfelejtette a kis intermezzót, mi még mindig a „saját levünkben fövünk”.

Szájkaratebajnokok vagyunk

A káromkodást, a szitkozódást, az obszcén szavak használatát általában verbális agresszióként értelmezi a lélektan. Némi finomhangolásra azonban ezúttal is szükség van. A verbális agresszió klasszikus formájáról csak akkor beszélhetünk, ha a szavainkkal konkrétan célba vettünk valakit vagy valakiket. Ekkor az agresszió tárgya a célkeresztbe állított „hallgatóság” megsemmisítése.

Lényegét tekintve afféle test-test elleni csata, amikor egymással káromkodva felesel két feldühödött ember, amiek különlegessége, hogy nem okoz külsérelmi nyomokat. »Belsérelmi« nyomokat azonban annál inkább.

Míg a hagyományos dulakodás során van némi esélyünk arra, hogy – ha jók a reflexeink – kivédhetünk egy-két célzott ütést, addig a „szószkanderben” mindig alulmaradunk. A megsemmisítő vereség érzetének több oka is van. Egyrészt nem tudjuk nem meghallani, amit ránk, avagy nekünk célozva mondanak, másrészt nem tudunk könnyedén túllépni az afféron, mivel a hatása nem múlik el olyan hamar, mint egy kék folt. Ráadásul a káromkodás jellemzően övön aluli ütések formájában támadja a másikat, az intim szférát, a családi kapcsolatait, a hitét gyalázza, vagyis a legérzékenyebb területeket veszi célba.

via GIPHY

A szitkozódás, a másik szavakkal való „ütlegelése” képes arra is, hogy a másik felet átmenetileg leblokkolja, hiszen általában a káromkodás felkészületlenül éri az embert. Jól példázza ezt az a Mohammed Aliról szóló pletyka, miszerint a világbajnok bokszoló üvöltözött, szitkokat szórt ellenfeleire a meccsek előtt. Az eredményei alapján hatásosak voltak ezek a „bemelegítő ütések”. Mohammed Ali módszerét azóta sok tréner alkalmazza, a versenyzők adrenalinszintjének emelése céljából hergelik őket.

A terem meg az ő burája

A káromkodás kizárólagos romboló hatásainak hívei arra próbálják buzdítani a környezetükben élőket, hogy az éppen a nyelvükre kéredzkedő szitokszó helyett valami mást mondjanak ki, vagyis a kevésbé elfogadott kifejezést helyettesítsék mással.

Ez a technika bizonyos helyzetekben és bizonyos embereknél valóban eredményes és hasznos módszer lehet, de az esetek többségében legalább annyit ér, mint a ragtapasz a lőtt seb kezelésében.

Gondoljunk csak bele! Véletlenül az ujjunkra ütünk a kalapáccsal. Hirtelen felindulásból aligha várható el, hogy a sérült azt kiáltsa: „Azt a teremburáját annak a fránya szögnek!”, majd hozzábiggyeszti amúgy a nyomatékosítás kedvéért, no meg az egyre nyilalló fájdalom okán, hogy „A macska rúgja meg!” Lássuk be, nem túlságosan életszerű reakció.

Az ilyen, hirtelen és váratlanul ránk törő minikrízishelyzetben a menekülés az egyetlen optimális válasz. Ám ha nincs esélyünk arra, hogy magunk mögött hagyjuk a kritikus helyzetet, korábbi példánknál maradva, nem tudjuk meg nem történtté tenni az elvétett ütést, akkor – jobb híján – a verbalitás szintjén próbálunk menekülni. Márpedig ehhez csak egy jóleső káromkodás, egy – a kéretlen hallgatóságot vélhetően megbotránkoztató – indulatszó szolgáltat vészkijáratot. Konkrétabban

egyfajta szelepként használjuk tudattalanul krízisszituációkban a nem kívánatos kifejezést, amelyen keresztül szabadon távozhatnak a hirtelen felgyűlt, negatív energiák.

A káromkodás áldásos hatását kísérlettel is igazolták. Amerikai kutatók végeztek egy érdekes és beszédes vizsgálatot ezzel összefüggésben: férfiakat két csoportba osztottak, az egyik csoport káromkodhatott szabadon, miközben jeges vízben tartották a kezüket, a másiknak nem lehetett. Azt tapasztalták, hogy a káromkodó csoport tovább és jobban bírta a jeges víz okozta fájdalmat, mint a másik.

Káromkodni is engedd!

Szinte minden szülő szembesül azzal, hogy az amúgy jól nevelt, kedves, intelligens gyereke hirtelen előszeretettel kezd el használni vulgáris kifejezéseket, avagy heves káromkodással reagál helyzetekre.

Rossz hír az, hogy nincs általános, minden gyereknél alkalmazható recept, jó hír az, hogy nem kell eltúlozni a problémát! A legfontosabb, hogy tudjuk, a különböző életkorokban más és más az oka, szerepe és jelentősége a csúnya beszédnek. Így a teendő is más és más.

Ha egy kisgyerek papagáj módjára ismételget egy-egy vulgáris kifejezést, azt valószínűleg minden tudatosság és rossz szándék nélkül teszi. Egyszerűen azért mantrázza az illetlen kifejezést, mert hallotta valakitől, és megtetszett neki a szó, vagy azért, mert még nem hallott olyat (jól nevelt gyerekről lévén szó). Kisgyermekkorban az utánzás ténye és az utánzott személye (legyen az kortárs vagy felnőtt) egyaránt fontos. Ráadásul 2–5 éves kor között, amikor a kicsi nonstop próbálgatja a határait és figyeli a környezete reakcióját, a káromkodásra való szülői válasz igen fontos lehet.

Ha a gyerek azt tapasztalja, hogy a megszokottnál többen és jobban felfigyelnek rá, ha csúnyán beszél, könnyen válhat a szitkozódás az eszközévé, ha magára akarja vonni a környezete figyelmét.

Ekkor a szülő vagy nem vesz tudomást róla, vagy elmagyarázza a csemetének, hogy mit is jelent valójában, amit mondott. Egy érzelmileg jól fejlődő gyereknél a szemérem-, illetve szégyenérzet kezd kialakulni, így valószínűsíthető, hogy megismerve a szó értelmét, többé nem használja azt.

via GIPHY

A nagyobbaknál más a helyzet. Viszonylag hamar megtanulják egymástól a vulgáris szavak jelentését, így azt tudatosan használják. Egy 5–7 évesnél idősebb gyereket sem szabad „lábjegyzet nélkül”, egyszerűen csak eltiltani a csúnya kifejezések használatától, netán büntetni érte. Időt kell szakítani arra, hogy megbeszéljük vele, bizony, nem kellemes hallgatni, ha így beszél. Egy bizalmi légkörben élő gyerek – legyen az kisiskolás vagy nagy kamasz – igencsak hálás tud lenni a szülő őszinte megnyilvánulásaiért. Egy ilyen őszinte beszélgetés eredményeként a gyerek nemcsak azt érti meg, hogy az általa használt kifejezés zavaró, de az is tudatosul benne, hogy ezzel a viselkedéssel rosszat tesz annak, akit szeret. Tehát megtanulja, hogy ha a későbbiekben nem akarja szavakkal bántani a szüleit, akkor nem szabad használnia az adott káromkodást. Persze

kamaszok esetében számolni kell az őszinteség kockázatával is, és azzal, hogy az úgymond »hormonvezérelt« cselekedetek ellen nem sokat lehet tenni. A serdülő vissza is élhet azzal, ha tudja, hogy a trágárságot afféle szülőbüntető eszközként is használhatja.

Betegség is lehet

A káromkodás olykor nemcsak illetlen viselkedési forma, hanem betegség tünete is lehet. A Tourette-szindróma egy viszonylag ritka betegség. Az érintettek egy életen át tartanak attól, hogy akaratlanul kerülnek a figyelem középpontjába. A leggyakoribb tünetek az úgynevezett mozgásos ticek, leggyakrabban pislogás formájában jelentkeznek, de árulkodó jel lehet az önkéntelen orrhúzogatás és grimaszolás, amelyekhez később olyan mozdulatok is társulhatnak, mint a fejrángatás, testgörbítés, lábdobogás.

A hangadásos ticek már jóval súlyosabb betegségre utalnak, ilyenkor a páciens képtelen kontroll alatt tartani a saját beszédét. A szindrómában szenvedők akaratlanul mondogathatnak obszcén szavakat. Egyes feltételezések szerint olyan történelmi személyiségek voltak Tourette-szindrómások, mint Napóleon, Nagy Péter, Claudius vagy esetleg Mozart.

Nyelvében él a nemzet

A dugóban ragadt autósokat hallgatva Kazinczy minden bizonnyal még a nyomát is eltüntetné a szállóigévé vált mondásának. Ha ugyanis valóban és szó szerinti értelemben „nyelvében él a nemzet”, bizony nem volna túl szép a rólunk kiállított bizonyítvány.

Sokan azt gondolják, hogy a magyar kifejezetten káromkodós nép, jóllehet ezt nem lehet egyértelműen kijelenteni. Az biztosnak tűnik, hogy az angolszász és skandináv országok lakóihoz képest nem szorulunk importra a vulgarizmust illetően.

Érdekes tény, hogy a magyar nép káromkodásra való fokozott hajlamára nem pszichológus, nem szociológus, sőt nem is nyelvész figyelt fel, hanem Győrffy István néprajzkutató, aki az 1930-as években megvizsgálta az egyes tájegységek szitkozódását, és megállapította, hogy leginkább az alföldi emberek körében a legelterjedtebb a csúnya beszéd. Általánosságban a török elnyomással magyarázta azt, hogy a magyarnak a hosszú elnyomás miatt eldurvult a lelke.

Balázs Géza nyelvészprofesszor is lát összefüggést a magyarra általánosan jellemző pesszimista attitűd és a káromkodásra való fokozott késztetés között, még akkor is, ha nem akarja rákenni a törökökre és a tatárokra a felelősséget. Több mint elgondolkodtató, hogy nem egy pszichológus, hanem a nyelvész tudós világított rá arra, hogy a szitkozódási hajlam egyfajta önsorsrontó törekvés.

Kövesd a trendet, wazze!

Miközben a káromkodás beépült a közbeszédbe, ugyanakkor kreatívabbá is vált, vagyis manapság a helyettesítő szavak is ugyanúgy terjednek (szerencsére), mint az alpári kifejezések. Ilyen például a „wazze”, avagy a „bakker”. Hallgatólagosan tudjuk, hogy mit helyettesítünk velük, mégis ugyanúgy és ugyanakkor használjuk, mint az eredeti verziót. Ez szerencsés, mivel a szóhasználat célravezető, de nem bántó.

Megfigyelték, hogy sajátos változásokon ment át a káromkodás. Manapság többen és bátrabban szitkozódnak, mint régen. Korábban inkább csak bizonyos szakmák képviselőitől és inkább a férfiaktól volt elfogadott, manapság emancipálódtunk, sőt, állítólag a nők bántóbban és gyakrabban káromkodnak. Ez inkább azzal magyarázható, hogy a nők szabadabb utat engednek érzelmeik kifejezésének.

Hegyi Kitti a Debreceni Egyetemen még nyelvészhallgatóként, 2011-ben készített egy kérdőíves felmérést fiatalok körében. Megállapította például, hogy emancipáció ide vagy oda, még mindig van különbség fiúk és lányok trágár nyelvhasználatában. A fiúk és lányok egyaránt úgy ítélik meg, hogy a fiúk káromkodnak többet, és elfogadottabbnak is tartják. Meglepő, hogy a lányok ocsmány beszédét a fiúk nagy része sokkal inkább elítéli, undorítónak és irritálónak tartja. Tetten érhető különbségek vannak a szexuális témájú szavak és káromkodások használatát illetően: a lányok úgy a nemi szervek, mint a szexuális tevékenységek emlegetése kapcsán visszafogottabbak. Nemcsak a használat gyakoriságát, de a durvaságát illetően is.

A füstmentes vagy autómentes nap mintájára káromkodásmentes napot tartottak 2002 decemberében Lengyelországban. Közismert tény, hogy a lengyelek – más szláv népekhez hasonlóan – könnyen és gyakran átengedik magukat a szenvedélyeknek, érzelmeknek. Különleges és beszédes (szó szerint) azonban az a megfigyelés is, hogy – miközben erősen káromkodós nép – vallásos tartalmú, Isten nevét magában foglaló szitkozódásaik nincsenek, szemben az olaszokkal, spanyolokkal vagy éppen a magyarokkal.

A megkérdezett lengyelek háromnegyede beismerte, hogy szokott durva kifejezéseket használni, kétharmaduk azt állította, hogy csak felindult állapotában, egytizedük pedig azért, hogy mondanivalóját nyomatékosabbá tegye. Minden negyedik lengyel viszont sohasem káromkodik. Legalábbis a saját bevallása szerint.

Arról nem szól a tudósítás, hogy milyen büntetés járt annak, akinek a tiltás dacára eljárt a szája, mint ahogy a későbbi híradásokban nem található az sem, hogy a káromkodásmentes napot a következő években is megtartották-e.

Hasonló kezdeményezéssel álltak elő 2009-ben az oroszországi Dimitrovgradban, azzal az apróságnak nem nevezhető különbséggel, hogy a helyi önkormányzat feje havonta egy szitokmentes napra tett javaslatot. Az indítványt azonban hamar levették napirendről, mivel az Uljanovszki Állami Egyetem tudósai rávilágítottak annak a veszélyére, hogy a szóban forgó javaslat minden más napon legalizálná a nyomdafestéket nem tűrő szavak használatát.

Megosztás Facebookon