Mindennapok

Nem érdekel a diploma, kétkezi szakmára vágyom!

Egyre többen vannak azok, akik munka után átülnek az iskolapadba, hogy kétkezi szakmát tanuljanak. Pont, ahogy én.

Már kislányként nehezemre esett megmaradni az iskolapadban, a figyelmemet nem tudta lekötni a tábla előtt ritmikusan fel-alá sétáló tanáraim monoton előadása. Nem érdekeltek az egyszikűek, nem keltette fel az érdeklődésemet az Aranybulla, a matematikát már első osztályban elvesztettem, egyedül a kémia volt az, ami a színes-szagos kísérleteivel levett a lábamról – no meg persze a szüntelen firkálás és rajz. Az összes tankönyvem, valamennyi füzetem csordultig volt mindenféle ábrákkal, írásokkal, alkotásokkal, ez volt az én eszközöm ahhoz, hogy valahogy kibírjam a kényelmetlen iskolapadot napi nyolc órában. 

Tanítás után kényszeresen valamelyik sportórára sprinteltem, hogy kihajtsam magamból az ideget, vagy siettem a nagypapámhoz, akinek olyan sufnija volt, mint senki másnak ezen a bolygón. Maga tákolta, falai görbe betonból épültek, padlója nem volt, csak a nyers, kitaposott föld, tetején foghíjasan sorakoztak a vörös cserepek, a levegőt a frissen munkált fa illata járta át. Az egész kis műhely alig volt több öt négyzetméternél, de több volt benne a béke, mint az ajtón túl bárhol. Az első világháborúban lelkileg megrokkant férfi ide bújt el minden áldott nap, hogy szegényes szerszámaival valamit alkosson. 

asztalos nő

Fotó: Profimedia

Így lett nagymamának „részeges” virágtartója, a vízszintessel kacérkodó könyvespolca, szürreális konyhai ajtókerete, bohókás dohányzóasztala, sánta szennyesládája és egyenetlen sodrófája. Ha mamám éppenséggel megelégelte a tökéletlen alkotásokat, kapott új sámlit a szomszéd unokája, új munkalapot az anyukám, vagy tévéállványt a nagybátyám. Mi pedig mindig nagyon örültünk Lali papi alkotásainak, mert tudtuk: amíg gyalulhat, véshet, fűrészelhet és kalapálhat, addig béke van a lelkében. A modern szerszámok soha nem hozták lázba, áram sem volt az asztalosműhelyében: mindent a két kezével akart megalkotni – hogy abba egy kicsit bele is tudjon halni. 

Ezt a kétkezi meditációt ragasztotta rám a nagyapám, aki sok-sok évvel ezelőtt teljes vállszélességgel támogatott, hogy általános iskola után ne gimnáziumban, hanem a faipari szakközépiskolában tanuljak tovább, ahol valamilyen csodás mesterségre tehetek szert. Nagyon büszke volt rám, meg persze magára, hogy átadta nekem a fa szeretetét. 

A továbbtanulásból persze gimnázium lett, a kétkezi szakmát akkoriban rendesen lenézték, a szent cél a diploma volt. Mivel olyan sokan gondolták ezt, egy idő után elhittem, nekik van igazuk. Beálltam a sorba, és nagyon hosszú évekre eltemettem magam a könyveim mögé (alá), hogy véletlenül se azt csináljam, amire vágyom. A fekete-fehér betűk, a száraz tananyag soha nem kötöttek le, az iskolapadban nyugodtan ülni továbbra is maga volt a kín, de csodával határos módon így is az egyetemig jutottam. Abszolváltam három évet, amikor aztán a lelkem puccskísérletet hajtott végre, és egy szerdai napon elhatározta, hogy soha többé nem teszi be a lábát az intézménybe. 

Természetesen az életem ettől nem lett könnyebb, sürgősen munka után kellett néznem, hogy életben maradjak. Az iskolapadból átültem egy irodai székbe, hogy a monitor mögé betonozzam magam pár évre. A lelkem persze nem nyughatott, újra elszabotálta a dolgot, és teljes izomból az arcomba zúzta valós vágyamat: az asztalosságot. Így lett belőlem negyvenévesen asztalos- és kárpitostanuló, így ülök most újra egy újabb iskolapadban, hogy csüngjek a tábla előtt ritmikusan fel-alá sétáló tanárom monoton szavain. 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top