nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
30 évvel később sem feledte el az édesapámat

30 évvel később sem feledte el az édesapámat

Ha olyan szerencsés helyzetben vagy, hogy segíteni tudsz másokon, tedd meg, mert soha nem tudhatod, hogy neked mikor lesz égető szükséged támogatásra. Ez a történet pont erről szól.
Jakab Rozi
f Ajánlom

Édesapám harminc éven át egy nemzetközi vállalat kereskedelmi igazgatójaként dolgozott. Minden reggel ingben, nyakkendőben, élére vasalt nadrágban és aktatáskával hagyta el a lakást, hogy többedmagával működésben tartson egy gyárat, amely közel ezer embernek adott munkát. Személyesen nem ismert mindenkit, de ötszáz embert bizonyosan, ám egyvalakit különösen közel érzett magához: Danit, a kisegítő karbantartót. 

A fiút édesapám közbenjárására vették fel a vállalathoz, enyhe testi fogyatékossága miatt sehol másutt nem akarták alkalmazni. Dani nem élt vissza a neki szavazott bizalommal, bár bal keze soha nem működött, valahogy mindig megoldotta a rá „mért” feladatokat – és ő volt az egyetlen ember a gyár területén, aki mindig mindenkinek előre, jó hangosan köszönt. 

Édesapám, bár soha nem mondta, mindig ügyelt arra, hogy a fiúnak jó sora legyen. Sokat beszélgettek, gyakran együtt ebédeltek a menzán, Dani pedig örült, hogy egy komoly ember mellett foglalhat helyet. Pedig dehogy volt az én apukám komoly, a hatalom és a pozíció soha nem vették el az eszét, bár kemény volt, a lelke mélyén egy gyámolító maradt, aki minden követ megmozgatott azért, hogy segíteni tudjon. 

Édesapám és Dani bő tíz éven át dolgoztak együtt a gyárban, majd amikor apukámat nyugdíjazták, Daninak is mennie kellett. Hosszú évekre elveszítették egymást szem elől, senki nem tudott a másikról semmit. A fiú nem tudhatta, hogy pár éve édesapám egészségi állapota súlyosan megromlott, hogy beszélni alig tud, memóriája fárad, emlékei vészesen kopnak, és állandó felügyeletet igényel. 

A napokban aztán megszólalt a rekedt hangú vezetékes telefon, a vonal túlsó végén pedig egy mély hang köszönt jó hangosan. A férfi bemutatkozott, és kérte, engedjük, hogy meglátogassa az édesapámat. Dani létezéséről mit sem tudtam, édesanyám elbeszéléséből ismertem meg a nagy barátság történetét, pár órával később pedig már személyesen is megismerhettem a férfit, aki harminc év után sem feledte el egykori barátját. 

Fotó: Profimedia

Leült mellé a kanapéra, megszorította a kezeit, a másodperc törtrésze alatt felmérte édesapám állapotát, és mintha csak a menzán lettek volna, hosszú mesébe kezdett. Apukám szemmel láthatóan megismerte a fiút, a közös emlékek mintha újra előjöttek volna, arcát átjárta az öröm, és hálás volt, hogy ekkora szeretet öleli körül. Kiderült, Dani a tíz év alatt sok pénzt megspórolt, kirúgása után elvégzett egy számítógépes tanfolyamot, ahol aztán munkát is kapott. Mára ügyes programozóvá nőtte ki magát, a grafikával ismerkedik –  a sok siker és az anyagi biztonság nem vették el az eszét, egyetlen működő karjával most ő tartja azt a férfit, aki sok évvel ezelőtt felkarolta őt. Éés holnap és holnapután újra és újra becsönget majd. 

Megosztás Facebookon