nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
A szabad akarat kamu, minden döntésedet öntudatlanul hozod, az agyad pedig átver

A szabad akarat kamu, minden döntésedet öntudatlanul hozod, az agyad pedig átver

Még nem tudunk semmi biztosat, de nagyon úgy tűnik, hogy az orvosok kénytelenek kimondani: amit eddig a filozófusok szabad akaratnak hittek, egyszerűen nem létezik. Megvizsgálták ugyanis, hogyan hozunk döntéseket. Az eredmények annyira kiábrándítóak, hogy volt tudós, aki majdnem belebolondult a saját kutatásába. Érdekes cikk következik, de ha úgy döntesz, elolvasod, nem leszel boldogabb tőle.
Neményi Márton
Neményi Márton
f Ajánlom

Pár hónapja vettem egy hordozható Bluetooth-hangfalat. Milyen jól jön majd kiülős bulikban, kerti partikon vagy csendes, borozgatós házibuliban, ahol nincs hangfal, vagy nem akarunk a kábelekkel tökölni – gondoltam akkor. Azóta a polcon porosodik: semmi szükségem nincs rá, és nem is volt soha. Nincs olyan helyzet az életemben, amikor jól jönne. Ezt akkor is pontosan tudtam, amikor megvettem, mégis meggyőztem magam. Kellett, és kész. A döntésemnek nem volt semmi gyakorlati értelme. Azóta sem tudom, miért vettem meg.

Mondok mást. Késős vagyok, sajnos mindig is az voltam, notóriusan. Azt mondják, aki késik, az nem tartja tiszteletben a másik idejét, tehát a másikat sem, én pedig mindenki mindenét vadul és elszántan tiszteletben tartottam, az egész életem egy nagy tiszteletben tartás volt. „Maga lázad ellenem, próbáljuk meg kitalálni, miért” – mondta egy pszichológus, akitől rendszeresen elkéstem. (Elcsúsztam a munkával, piros lámpák, elfelejtettem pénzt levenni, van ilyen, na.) Persze tiltakoztam, miért lázadnék egy pszichológus ellen, én mentem hozzá saját akaratomból (HAHA! – erre mindjárt visszatérünk), beszél itt hülyeségeket! Aznap kiszedte belőlem, hogy halálosan megsértődtem rá egy korábbi „beszólása” miatt, és nem is tudtam róla. (Egy pszichológusra nem sértődik csak úgy meg az ember!) Akkor nagyon mélyen visszagondoltam az életemre, és rájöttem, hogy sosem véletlenül, szórakozottságból késtem, vagy azért, mert késős vagyok, és kész:

én úgy döntöttem, hogy késni fogok.

Minden egyes alkalommal. Én így lázadtam minden és mindenki ellen – jobbat nem tudtam. (Azóta nem kések, nyugi. Na jó, de. De sokkal jobb a helyzet!) Fogalmam sem volt, hogy ezek döntések voltak – pedig döntések voltak. Mégpedig az én döntéseim. Csak nem tudtam róluk.

Fotók: Thinkstock

Ez a két piszlicsáré személyes példa egy nagyon komoly, évtizedes tudományos vitát illusztrál. A vita arról szól, hogyan hozunk döntéseket, egyáltalán hozunk-e döntéseket, és ha nem, vagy nem tudatosan, akkor mi a helyzet a szabad akarattal. Lehetséges, hogy az sem létezik?

Szinte hallom a kedves olvasó elnéző legyintését: megint felfújnak egy hülye témát, már hogy ne lenne szabad akarat! Nap mint nap ezer döntést meghozok, tudatosan, okosan, felnőtt fejjel – mondja most magának a drága olvasó. Felébredek, hagyom magam még öt percet fetrengeni (máris egy döntés!), kiválasztom a ruháimat, mailekre válaszolok, bevásárláskor figyelem a büdzsét, nem veszem meg az ezerötszáz forintos pesztót, jó lesz a saját márkás, vörösborból viszont rendeset választok, a múltkori fejfájós volt. Döntések, döntések! Ezt a hülye cikket meg most be is fejezem, úgy döntöttem – húzza most ki magát az olvasónk. Valamiért azonban, maga sem tudja, miért, tovább olvassa.

Az egész kérdéskör nagyjából két évtizede izgatja a tudósokat a filozófusoktól a neurológusokig – mi most maradjunk az utóbbiaknál. Ők szolgáltak eddig ugyanis kézzel fogható konkrétumokkal, amelyek szerint a helyzet nem túl biztató. Húsz éve jelent meg egy provokatív, de tudományos igényű értekezés két pszichológus, Dan Wegner és Thalia Wheatley tollából arról, hogy amit döntésnek gondolunk és hívunk, az csupán összefüggések utólagos megtalálása és megalkotása a tudatunkban. Magát a gondolatot, a döntés magját, amely bizonyos tettekre sarkall, öntudatlanul hozzuk meg és hajtjuk végre, elménk pedig gondoskodik róla, hogy megteremtse köré az elfogadható sztorit.

Az agyunk tehát átver, hogy elviselhető legyen a káosz.

Szabad akarat eszerint nincs.

A felvetést azóta rengeteg vizsgálat igyekezett igazolni (vagy éppen cáfolni). Tényleg lazán képesek vagyunk – utólag magunkat is meggyőzve – kozmetikázni saját emlékeinket szándékainkról és választásainkról, csak hogy biztosnak érezzük: azt választottuk, amit választani akartunk? A szabad akarat tehát tényleg csak egy hazug mítosz, valójában ösztönlények vagyunk, csak megtanultunk szépen felöltözni hozzá? Bármennyire is viccesen hangzik ez 2018-ban, a tudománynak nincs konkrét megfejtése erre. Azaz fogalmunk sincs, hogy akkor a meghozott döntéseink valóban a mieink-e, vagy ki vagyunk-e szolgáltatva a saját tudattalanunknak.

Az eddigi eredmények azonban arra utalnak, hogy valóban nem létezik tudatos döntés. Adam Bear és Paul Bloom pszichológusok pár éve vállalható – nem éppen kellemes, de a fentiekhez képest még mindig megnyugtató – kompromisszummal igyekeznek feloldani a dilemmát. Elméletük szerint tudatos döntést tényleg csak akkor hozunk, amikor már látjuk a cselekedetünk következményeit – felvettük a ruhát, leemeltük a polcról a müzlit, válaszoltunk a főnökünk levelére –, ám ez ettől még mégiscsak a mi döntésünk, amelyet tudattalanul, de mégsem alaptalanul hoztunk meg, és amelynek igazolása nem jelent különösebb gondot az elménk számára. Egy kicsit olyan ez, mint amikor az idegrendszerünk megjósol és készpénznek tekint bizonyos várható (apró és nagyon közeli) eseményeket akkor is, ha azok még meg sem történtek. Neurológiai vizsgálatok kimutatták, hogy ha egy képernyőn követhető sebességgel és irányba mozog egy pont, amelyet követünk a szemünkkel, idegrendszerünk „előreszalad”, azaz oda lövi be a pont helyzetét, ahova az még meg sem érkezett. Ugyanígy:

ha valaki elkezdi lentről felfelé végigsimítani a karunkat, az érintést feljebb érezzük, mint ahol az illető keze éppen tart.

Idegrendszerünk mintha egy kicsit mindig a jövőben járna, mintha igyekezne megjósolni, mi történik majd, csak hogy felkészítsen minket. Valószínűleg azért, mert az inger eljutása és értelmezése időbe telik, gyorsabban reagálunk tehát, ha „érezzük a jövőt”, ami pedig nem jön rosszul a túlélés szempontjából. Annyira határozott ez az öntudatlan „jóslás”, hogy az elménk képes akkor is sikeresnek ítélni, ha nem az történik, amire számított. A kutatók önként jelentkezőket ültettek egy monitor elé, amelyen felvillant öt fehér kör egyszerre, véletlenszerű helyeken; az volt a feladat, hogy villámgyorsan válasszanak ki egyet, lehetőleg azt, amelyik bármikor vörösre válthat. Nem kellett rámutatniuk, elég volt fejben választaniuk, majd őszintén (nem volt okuk hazudni) elmondani, eltalálták-e.

A résztvevők természetesen nem tudhatták, melyik kör vált majd vörösre, azt sem, hogy mikor (a kutatók sem, ez ugyanis teljesen véletlenszerű volt), statisztikailag tehát 20 százalékos sikerességi ráta volt a logikus. Ehhez képest az alanyok saját bevallásuk alapján egyharmad arányban találták el, melyik kör váltott vörösre; senki sem füllentett, mindenki meg volt győződve róla, hogy minden harmadik alkalommal jól választott. Ez persze valószínűtlenül jó arány, a kutatók ezért arra jutottak, hogy a tudatunk tényleg képes átírni a múltat (vagyis a minket ért ingereket és az arra adott öntudatlan válaszainkat), hogy logikus és józan döntésként értelmezze választásainkat. Ezt igazolta az is, hogy amikor átállították a program sebességét, és a körök lassan váltottak vörösre, a találati arány leesett a „megfelelő” 20 százalékra. Ekkor ugyanis a tudattalan már képtelen volt eljátszani a trükköt.

Ennél is súlyosabb eredménnyel zárult az a 2007-es kísérlet, amelyet John-Dylan Haynes neurológus végzett el 2007-ben Berlinben. A jelentkezőket szintén egy monitor elé ültette, azon véletlenszerű betűk tűntek fel. Arra kérte őket, nyomjanak meg egy gombot bal vagy jobb kezükkel, amikor úgy érzik, itt az ideje (hogy mikor, azt teljesen rájuk bízta), és jegyezzék meg az éppen akkor felvillanó betűt. Közben MRI-vel figyelték az agyi aktivitásukat. „Döbbenetes volt, ellenőriznünk kellett, valódi-e, amit láttunk” – mesélte a kutató. „Ennyiszer még sosem teszteltük egyetlen kutatás során sem, hogy az alanyok beszámíthatók-e.” A műszer szerint a tudatos döntés egy másodperccel a gomb megnyomása előtt született meg, ám a döntéshozatalt érintő agyi aktivitás már hét másodperccel azelőtt mérhető volt. Azaz a résztvevők

hat másodperccel azelőtt meghozták a döntést, hogy arról tudtak volna.

A konklúzió lehangoló: döntéseinket a tudattalanunk hozza meg, a tudatos énünk pedig ezek után úgy rendezi át logikai láncba, és ha kell, kozmetikázza a választásainkat és azt, ahogy megéljük azok következményeit, hogy igazi, tisztességes, felnőtt ügyintézésnek tűnjön. Haynes például egészen bele is csúszott a saját kutatásába, konkrétan majdnem ráment a józan esze. „Őszinte leszek, nagyon nehéz ezt feldolgoznom” – nyilatkozta később. „Hogy hívhatom az akaratomat a sajátomnak, ha azt sem tudom, mikor és hogyan dönt?”

Az eredmények nemcsak laboratóriumi körülmények között érvényesek, hanem a hétköznapok során is: ha igaz, amire a kutatók jutottak, nemcsak pontokat, köröket és billentyűket választunk öntudatlanul, valódi megfontolás és érdemi mérlegelés nélkül, hanem müzlit, ruhát, férjet, feleséget is.

Miért van ez? És főleg: rendben van ez így? Vagy eleve elhibázott, az életben reménytelenül bukdácsoló lények vagyunk, akik út közben próbálnak kétségbeesetten értelmet találni a káoszban?

Igen és nem. Az egyik magyarázat szerint ez a trükk kompenzálja idegrendszerünk és agyunk korlátozott befogadó-, felfogó- és értelmezőkészségét, azaz azt, hogy mindenre nagyon gyorsan kell reagálnunk, miközben tudatosan gondolkodni csak jóval lassabban tudunk. A másik – az előzőt némileg erősítő – magyarázat arról szól, hogy az elménket eleve úgy alkotta meg a természet, hogy torzítsa az érzékelt valóságot.

Ez a torzító „önátverés” szükséges a józan eszünk megőrzéséhez (fejlesztőül szólva: nem bug, hanem feature): Azzal, hogy felcseréljük a döntés meghozatala és a döntésről való gondolkodás sorrendjét (tehát úgy éljük meg, hogy előbb gondolkodunk, aztán döntünk, holott a valóságban fordítva történik), képesek vagyunk józan, értelmes lényként gondolni magunkra, akinek igenis van befolyása a világra, a környezetére, de legalábbis az életére. Azaz:

úgy gondolni magunkra, mint akinek van szabad akarata.

Aminek egy a társadalom egésze számára kellemes mellékhatása, hogy hiszünk a felelősségben és a büntethetőségben is.

Bear, Bloom és Haynes évszázados filozófiai és teológiai vitába tenyereltek bele azzal, hogy megkérdőjelezték a szabad akarat létét. Ha ugyanis a tudatos döntés csak biokémiai mellékhatás, az hazavág egy könyvtárnyi elmélkedést az emberi természet mibenlétéről. A filozófusok persze tiltakoznak: többen nekimentek a neurológusok eredményeinek, a kompromisszumkészebbje pedig arra próbálja rábírni őket, finomítsanak módszereiken, és vizsgálódjanak tovább. Ők úgy gondolják, igenis létezik a szabad akarat, csak még nincsenek meg az eszközeink, hogy fülön csípjük működés közben.

„Gondolkodom, tehát vagyok” – tudjuk jól. Csakhogy most kiderült: nem is gondolkodunk, vagyis nem úgy, ahogy eddig gondoltuk, hogy gondolkodunk. Szép kilátások: ha így haladunk, hamarosan kiderül, hogy nem is vagyunk, vagyis nem úgy, ahogy eddig gondoltuk, hogy vagyunk. (A Mátrix megvan mindenkinek, ugye?) Hagyjuk is abba itt, lehet, hogy nem jó ötlet ezt az egész témát túlagyalni.

Források: Scientific American; Nature

Megosztás Facebookon