nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Száz kilométer hosszú gondolat, avagy nem élhetek város és vidék nélkül

Száz kilométer hosszú gondolat, avagy nem élhetek város és vidék nélkül

Ezer sebből vérzik ez az ország. De mindennap vegyük észre, mennyi szépséget rejt és mutat nekünk harsányan. Itt lakunk, benne élünk. A miénk. Az enyém minden centimétere. Vigyázni fogok rá. Városra, vidékre egyaránt. Mert egyik nélkül sem tudnék élni. Elmesélem, miért nem.
Lehoczky Rella
Lehoczky Rella
f Ajánlom

Budapest az én szerelmem

Tősgyökeres fővárosi lányként igazi szerelmese vagyok Budapestnek. Szeretek itt élni, és azt hiszem, máshol nem is tudnék. Nem akarok. De tősgyökeres fővárosi lányként rajongok a vidékért is. Szerencsés vagyok, mert nekem van nyüzsgő városi forgatag és idilli, csöndes község is. Mindkettő a szívemhez nőtt. A lakcímkártyámon lassan 33 éve Budapest szerepel, és azt kívánom: maradjon így mindig. De lélekben kicsit mégis falusi lány vagyok, és azt hiszem, az is maradok mindörökre.

Van egy kis község az Alföld közepén, Bács-Kiskun megye legszebb vidéke, ahova hatéves korom óta húz a szívem. Apai nagypapám ott született, aztán annak idején Budapestre költözött a jogi egyetem kedvéért, s maradt is. Nagycsoportos óvodás voltam, amikor a család úgy döntött: ha nem is az év minden napján, de valahogy mégis visszabandukolunk a gyökerekhez. Ekkor vettünk egy ütött-kopott parasztházat a falu szerintem legszebb utcájában. Szép lassan életre keltettük a megfáradt ingatlant, és így lett a régi falakból igazi hajlék. Otthon a nyári szünetekben, ezernyi hétvégén, számtalan karácsonykor és megannyi húsvéton. A felújított házat megtöltöttük élettel, szívvel-lélekkel. Sosem búcsúzunk tőle, mindig csak elköszönünk – szívet tépő valamennyi elválás. De gyógyírként vár az imádott Budapest, ami mindig kicsit hiányzik, ha nincs velünk. Örömmel térek haza ide mindig.

„Gondoskodnak rólad. Hazavárnak. Harta az otthonom.”

Gyerekként nekem a falu volt a mennyország: ahogy vége lett az iskolai évnek, egésznek az évnyitóig húzódott ott a vakáció. El sem tudtam volna képzelni nélküle a nyarat. És anyaként ma sem. Amint lehet leköltözöm a gyerekekkel, és hosszú hetekre tanyát verünk ott. Rengeteg hétvégén meglátogatjuk a kékzsalus, téglakerítéses kis házat, aki mindig kedvesen fogad. Barátságos és megértő. Mindig szeret. Ahogyan én is őt.

Mert itt lehet egész nyáron mezítláb szaladni a kertben, járdát söpörni az utcán vagy a házunk előtt legelő lovakig sétálni. Itt nem kell autóba ülni, a gyerekeimmel mindenhova biciklivel járunk. A Dunára, a Kékesi tóra, a körmös traktorhoz, meglesni a réten bámészkodó teheneket. Itt mindenki ismer mindenkit: az idősebb generációnak „csókolom”-ot mondok, a fiatalság pedig ma már bátran magáz engem. Délben, harangszóra kiürülnek az utcák, mert ekkor gőzölög legerősebben minden házban a tyúkhúsleves. Itt tanultam meg mennyei krive kuchát sütni, vagy azt, hogy a halászlébe igenis kell a saját készítésű gyufatészta. Itt tudják a boltban, hogy melyik felvágott a gyerekek kedvence, és szólnak, ha elfelejtettem volna tejfölt venni a túrós csuszához. Jólesik, ha a bicikliről lekiabálnak nekem, hogy „na, itthon vagytok, aranyos?”, és valakitől mindig kapunk kertben érlelt barackot meg szilvát. És házi meggylikőrt meg igazi szalámit. Bár utálom, ha azt mondják „nem zabál a pesti, ha nem dolgozik a paraszt”, mégis szívem legmélyén érzem benne a nagy igazságot. 

„Lélekben mégis kicsit falusi lány vagyok, és azt hiszem, az is maradok mindörökre.”

Kell a falu, ahol elborítják a csillagok az eget, ha leszáll az este.

Az Alföld kellős közepe, ahol mindig a legerősebben tűz a nap. Ahol a legsötétebb felhők gyülekeznek a féktelen vihar előtt, ahol a szelet megelőzve millió rózsaszín szalad. A legkedvesebb község, ahol nyáron tucatszám tanulnak repülni az újonc gólyák. A bárányfelhők itt a legfodrosabbak, az ég errefele a legtengerkékebb. Mesebeli holdfogyatkozás, kedves-kövérre hízott esőcseppek, mélyhangon pöfögő, barátságos permetezőgépek és reményteli csillaghullás. Bájos békakuruttyolás, tüneményes szenderek páratlan tánca, a szénabálák aranyos illata és a kakas kissé bosszantó hajnali kukorékolása. Erre kanyarog legromantikusabban a Duna, itt főzik a világ legfinomabb fagyiját, és itt a legzamatosabb a szikvíz. 

Itt figyelnek rád, és észrevesznek.

Kérés nélkül segít a szembe szomszédod, apukád unokatestvére, a gyerekkori barátaid, és annyira figyelmes, hogy sosem felejti el megjegyezni Ilonka néni: mennyire szépek a gyerekeid, és a nagyapád már gyerekként híres volt szorgalmáról és jó eszéről. Itt behívnak, hogy nézd meg a szőlőt, kóstold meg a mustot, és vegyék ki a gyerekeid a tyúk alól az új tojást. A kilincsedre akasztanak egy kis bazsalikomot, ha a közértben már elfogyott, és minden újszülöttnek ültetnek egy fát a faluban, ami csak az övé. Gondoskodnak rólad. Hazavárnak. Harta az otthonom. 

Budapest az otthonom.

Minden négyzetcentiméterét jól ismerem, mégis mindennap tud újat mutatni. Imádok úgy járni-kelni itt, mint a turisták. Rácsodálkozni a Parlamentre, megvárni, amíg helyet cserélnek a katonák a lobogó alatt. Ha tehetném, minden nap felpattannék a 2-es villamosra, és átkelnék valamennyi hídon. Szeretem a Széll Kálmán teret, ami nekem már mindig csak Moszkva marad. Szeretem a Bajcsy-Markó sarkot, a Jégverem utcát és az Olimpiai parkot. A Városligetet, az óbudai esernyős szobrokat és Budai Várnegyedet. A sok-sok macskakövet, a 74-es trolit, Káposztásmegyert, a Wekerlét és a karácsonyi fényekbe öltözött Andrássy utat. Nem tudnék élni a földalatti zakatolása és a metró menetszele nélkül. Nekem kell, hogy minden karnyújtásnyira legyen, hogy percek alatt odaérjek bárhova vagy mérgelődve ücsörögjek a dugóban. Ezer meg ezer lehetőség vár rám, minden nap száz új csodával gazdagodhatok. Csak emeld feljebb a fejed, és nézd meg az épületek tetejét is! Vagy fordulj balra, hogy a fővárosban is meglásd a károgó varjút. Figyelj a lábad elé, mert itt hímzett csatornafedelekbe botlasz, és tekints jobbra, hogy észrevedd a tucatnyi emléktáblát!

„A lakcímkártyámon lassan 33 éve Budapest szerepel, és azt kívánom: maradjon így mindig”

Színes paletták, sziporkázó fények, szerény parkok, hömpölygő tömeg, rikító kirakatok, hangos zene, csöndes utcák, zajos siker, történelmi múlt, megújuló jövő. Egy igazi körforgás, minden nap megújuló értékek. Egekig nyújtózó belvárosi ginkgo fák, és visszahúzódó kerületek, amik házainak ablakában piros muskátli ragyog. Utáljuk a Blahát, a Népligetet, a Kazinczy utcát, a nyóckert és a Kökit, mégis mind a miénk, hozzánk tartozik. A mi felelősségünk is. Ha akarom, nyár esti zsongás egy hosszúlépéssel, ha akarom, téli meghittség fahéjas forralt borral. Ha akarom, pezsgés, ha akarom, békésség. Budapest fürdik a változatosságban, itt aztán minden van. Minden. A mi feladatunk kiválasztani belőle a nekünk legizgalmasabbat, a szépséget. 

A Duna összeköti két szívem csücskét, sosem kell választanom. Távolság, ami bennem válik közellé. Sok ezerszer összekötöttem már vidéket és várost, s összecsomózom e kettőt, amíg élek. Száz kilométer hosszú gondolat. Köszönöm, Budapest! Köszönöm, Harta!

Megosztás Facebookon