nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„A gyerekkorom azzal telt, hogy végignéztem, ahogy anyám halálra eszi magát”

„A gyerekkorom azzal telt, hogy végignéztem, ahogy anyám halálra eszi magát”

Két evészavaros nő mesélte el a történetét, mindketten a gyerekkorukra vezetik vissza azt, hogy most mindennap küzdeniük kell a bulimiával, anorexiával és kényszerevéssel.
Kun Gabi
Kun Gabi
f Ajánlom

Az hamar tisztává válik, hogy sem Adrienn, sem pedig Szilvia esetében nem lehet egyetlen evészavarról beszélni, inkább úgy képzeljük el, mintha összegyúrták volna az anorexiát, bulimiát és a kényszerevést önmagukban. Ahogy mesélik, pokoli a saját fejükben élni, állandó kritizálást hallgatnak belül, és sosem elégedettek a külsejükkel.

Minden gondolatuk reggeltől estig az ételek körül forog: mit lehet és mit nem lehet enni.

Mindkét nőnek közben családja van, gyerekeket nevelnek, és nagyon aggódnak, hogy átadják a gyerekeiknek a saját evészavaraikat, mert nem akarnának ilyen életet nekik. Mégsem tudnak leállni, mégis hánytatják és éheztetik magukat, mert már annyira beléjük égett pici gyerekkoruktól kezdve az ételekkel való harc.

Adrienn jár pszichoterápiára az evészavara miatt, azt meséli, már egyértelműen felismerte, hogy az ő problémája az anyukája miatt alakult ki, aki egész gyerekkorában csak evett, semmi más nem érdekelte, csak az ételek.

„A pszichológusomhoz is már úgy mentem el, hogy mondtam neki, hogy az eszemmel tudom, miért hánytatom magam, csak azt nem tudom, hogyan kell leállni. Mint amikor tudod, hogy bántalmazó a férjed, de nem bírod elengedni, nem bírod otthagyni – ilyen a kapcsolatom az ételekkel és az evészavarral.

Nem egyfajta evészavarom van, hanem váltogatják egymást: vannak hetek, amikor minden kaját magamba tömök, amit csak meglátok, aztán rohanok a vécére hányni. Vannak olyan hetek, amikor szinte semmit nem eszem, ilyenkor beveszem a számba az ételt, megrágom, de nem nyelem le, hanem kiköpöm. És vannak olyan hetek is, amikor egész jól tudom tartani a diétát, csak minden nap történik valami, ami feszültséggel jár, stresszes, és olyankor bezabálok egy egész tepsi süteményt. Aztán persze szaladok a vécére meghánytatni magam.

Gusztustalannak tartom magam emiatt, de egyszerűen nem bírom abbahagyni. Minden napom arról szól, hogy mit fogok enni, mit nem szabad ennem, annyira rettegek, hogy elhízom. Nem vagyok se vékony, se kövér, de magamat borzasztó nagynak látom. Amikor eszem, szinte érzem, ahogy dagadok, egyre nagyobb és nagyobb vagyok, és ez az érzés csak akkor szűnik meg, ha meghánytatom magam.

Biztos vagyok benne, hogy anyám miatt lett ez nekem, hiszen a gyerekkorom arról szólt, hogy azt néztem, ő hogyan tömi magába naphosszat az ételeket. Bármit, ami elé került, bármilyen mennyiségben. Konkrétan halálra ette magát, 220 kilós volt, amikor megállt a szíve 50 éves korában.

Anyám arra használta az ételt, hogy megvigasztalja magát. Hároméves voltam, amikor autóbalesetben elhunyt az apukám, onnantól kezdve csak evett. Nem tudott megbirkózni a gyásszal, nem tudott mit kezdeni azzal a felelősséggel, hogy egyedül kell felnevelnie engem, ezért tömte magát édességgel, mert csak az hozott számára enyhülést, ha rágott.

Persze voltak időszakai, amikor kicsit felébredt, és felemelte a fejét a tányérjából, ilyenkor abbahagyta a zabálást, és fogyókúrázni kezdett, leadott pár kilót, aztán duplán rákapcsolt az evésre. Végül is az egész gyerekkorom azzal telt, hogy végignéztem, ahogy lassan megöli magát az étellel az anyám. Annyira a mániámmá vált ezért az étel, és hogy én nem lehetek olyan, mint ő, hogy zabálok, mert szeretek enni, de közben elutasítom az ételt, mert amiatt halt meg az anyukám.”

„Amikor eszem, szinte érzem, ahogy dagadok, és ez az érzés csak akkor szűnik meg, ha meghánytatom magam.” (Fotó: Thinkstock)

Szilvia a saját evészavarát nem érzi olyan nagy problémának, és talán ezért pont az övé veszélyesebb is, mert nem akar szakemberhez fordulni emiatt.

Ő úgy gondolja, hogy az önhánytatás egy jó eszköz arra, hogy ne hízzon el, de azért belátja, hogy nem túl egészséges, amit csinál. Szilvia gyerekkora sem volt épp felhőtlen, nála is visszavezethető az evéskényszer a szülőkhöz.

„Nagyon szigorú anyám volt, sosem lehettem neki elég szép, elég csinos, elég jó. A bátyámat ajnározta, számára ő volt a tökéletes gyerek, én meg csak egy véletlen baleset, akinek nem kellett volna megszületnie. Anyámnak a saját testével komoly problémái voltak, önmagát is kínozta, nem evett semmi olyat, ami szerinte hizlalt, és ezt várta volna el tőlem is.

Tilos volt a cukor, a kenyér, a krumpli, a rizs, a csoki, a fagyi… Tulajdonképpen minden tiltólistás volt, amit szerettem volna enni. A bátyám ehette, neki elkészítette a rántott húst és utána a palacsintát, de nekem nem volt szabad abból enni, én kaptam a párolt zöldséget, mert lány vagyok és egy lánynak az a fő életcélja, hogy csinos és vékony legyen.

Nem nagy meglepetés, hogy amikor már tini lettem, akkor elkezdtem éjjelente rájárni a hűtőre és telezabáltam magam mindennel, amit csak találtam. Mindig és mindenhol ettem, amikor és ahol anyám nem látta. Így álltam ellen, ez volt az én lázadásom, ami persze oda vezetett, hogy csak híztam és híztam, míg a végén már elkezdett zavarni, hogy olyan nagydarab lettem, hogy nem fértem bele egy moziban a székbe.

Ekkor kezdtem el hánytatni magam. Olyan egyszerűnek tűnt, mert így ehetek, amit akarok, nincs tiltólista, csak utána menni kell, és kihányni az egészet. Persze nem túl nagy móka, de egyelőre más módot nem találtam arra, hogy ne hízzak el annyira, hogy csak daruval lehessen mozgatni.”

Szilvia is pontosan tudja, ahogy mindenki, aki a kilóival küzd, hogy „csak” életmódot kellene váltania, és megoldódnának a súlyproblémái. Tudja, hogy ha egészséges ételeket enne, akkor nem kellene hánytatnia magát. De azt mondja, hogy hiába az összes tudás, ha egyszer kényszert érez arra, hogy egyen, méghozzá cukrosat és liszteset, ha lehet. Olyan számára az evés, mintha az életéért enne, mintha a gyerekkorában kimaradt ízeket és ételeket be kellene pótolnia. Az anyjával pedig már megszakította a kapcsolatot, mert nem bírta elviselni, hogy felnőtt korában is kontrollálni akarta az étkezési szokásait.

Kérj segítséget!

Az Institute for the Psychology of Eating szakértői cikke szerint a családi minta a második leggyakoribb ok az evészavar mögött. A szülők nagy hatással vannak arra, hogy kialakul-e a gyerek felnőtt korára evészavar. A fejlődő gyermeki lélek nagyon fogékony, magába szívja a szülők mintáját és úgy értékeli, hogy az a normális, amihez tartania kell magát. Később pedig lehet, hogy felébred és észreveszi, milyen káros mintákat adtak neki a szülei, de ezeket a tudatalattiban nem lehet egy egyszerű döntéssel felülírni. Adrienn is eldönti mindennap, hogy mától egészségesen étkezik, csak a döntés után pár órával máris beleveti magát az ételekbe, hiszen ezt az egy módszert tanulta meg gyerekkorában, amivel enyhíthet a belső feszültségen.

Az evészavar betegség, a vége akár halál is lehet, úgyhogy semmiképpen sem szabad olyan félvállról venni, mint ahogy Szilvia teszi. Nem szégyen pszichológus segítségét kérni, ha magadon azt látod, hogy kényszeresen eszel, éhezteted, hánytatod magad, vagy csak minden gondolatod az evés körül forog. Kérj segítséget, hogy ne az evészavar határozza meg az életedet!

Megosztás Facebookon