Így tesz tönkre a lombik egy csomó házasságot

A lombikprogram magánügy. Két ember magánügye. A megtermékenyítésre váró nőé, és a megtermékenyítést „végző” orvosé. Ebben a folyamatban a férfiakat lefokozzák. Mellékszereplők lettek a saját történetükben. Talán ez a fő oka annak, hogy nagyon sok pár útja – előbb vagy utóbb – a meddőségi centrumból a bontóperes tárgyalásra vezet.

Nincsenek pontos statisztikák arról, hogy vajon hány százalék végződik szakítással. Meglehet, ha lennének ilyen statisztikák, azt megismerve, sokan meggondolnák magukat. Noha nincsenek adatok, azt a párterapeuták beszámolóiból tudni lehet, hogy nemcsak a kudarcba fulladt próbálkozókra vár ez a sors. A válási rizikó hatványozódik minden „lombikos” párnál.

Programozott élet

A lombikprogram lényege: a számolás. A párok az első naptól kezdve számokba fojtva élik a mindennapjaikat. Pontosan ki kell számolni a termékeny napokat, statisztikát vezetni az aktuális hőmérsékletről, ennek alapján kikalkulálni a „legesélyesebb” órákat és még hosszasan sorolhatnánk…

Ez a – nevezzük nevén – módosult, jelentősen beszűkült tudatállapot önmagában is szorongáskeltő. Kapcsolat legyen a talpán, amelyet nem ingat meg ez a folyamatos esélylatolgatás! Akárcsak egy sportversenyen, a párok folyton-folyvást a „kijelzőt” figyelik. Nem véletlen, hogy sok lombikos nemes egyszerűséggel csak „akadálypályának” nevezi a procedúrát.

5 sikertelen lombik után így született meg a baba – videó

Aligha meglepő tehát, hogy a próbálkozók egy speciális „teljesítménykényszerként” élik meg ezt a gyakran évekig tartó időszakot. Az is viszonylag természetes és általános, hogy ez az amúgy eleinte konkrét helyzetekben megjelenő rossz érzés egy idő után – ronda szakkifejezéssel élve – „generalizált szorongássá” növi ki magát. Ennek a legfőbb jellemzője, hogy közvetlenül nem kapcsolódik bizonyos élethelyzetekhez, hanem állandóan jelen van, hol kisebb, hol nagyobb intenzitással megkeserítve az érintettek mindennapjait.

Megfigyelhető, hogy ez az általános szorongás a lombikprogramot követően sem múlik el. Azoknál a pároknál, akiknél sikeres volt az eljárás, a várandósság idejére, majd a szülés utáni időszakra húzódhat át ez a kellemetlen és igencsak romboló lelki állapot. Ám a „gyerektelenül” maradt résztvevők sem szabadulnak egykönnyen. A pszichológusok szerint a szorongásos problémák hátterében gyakran „felbukkan” egy korábbi, mesterséges megtermékenyítésben való részvétel. Nemtől és kortól függetlenül.

Női szakasz

A meddőségi centrumok honlapjai önmagukért beszélnek. Csak figyelmesen kell tudni olvasni a sorok között. Általában minden van ott, amiről a laikusok joggal hiszik, hogy fontos: leírások, rajzok, diagramok, sőt még élménybeszámolók (blogok) is. Valami azonban a legtöbb helyen hiányzik. Pontosabban valaki: a férfi. Ők valahogy lemaradtak ezekről a tájékoztatókról. A férfiakra ezúttal „említésre sem méltó” statisztaszerepet osztottak. Beleszólási joguktól látványosan megfosztva.  

Kapcsolat legyen a talpán, amelyet nem ingat meg ez a folyamatos esélylatolgatás (Fotó: Thinkstock)

Tévedés azt hinni, hogy ez a mellőzöttség csak a passzivitásba kényszerült apuka-jelöltekre van rossz hatással! Az eljárásban főszereplővé avanzsált nőknek talán soha, semmikor nincs akkora szükségük a párjukra, mint ezekben a hónapokban, években. Nincs az a támogató szakmai közeg, empatikus orvos és kedves személyzet, amely pótolni tudja azt, amit csak a férfi, a párja tud megadni a lombikos nőnek. A férfiaknak viszont most nem osztottak lapot. Már az elején tudtukra adják: ha „a mór megtette kötelességét, a mór távozhat”.

Majd elválik

Kiszolgáltatottság. Ez az érzés, amelyet kivétel nélkül mindenki átél, aki belevág a mesterséges megtermékenyítés procedúrájába. Diplomás és fizikai munkás, gazdag és szegény egyaránt ugyanazt éli meg és át. Nincs különbség. Abban a percben, amikor elindul a folyamat, egyik fázist követi a másik, egyik vizsgálat a másikat. Nincs megállás. Az érintettek egy idő után kezdik úgy érezni magukat, mintha egy sajátos, futószalagon végzett emberkísérlet részesei lennének.

Furcsa paradoxon, hogy miközben a lombikprogram célja, hogy két ember végre kezében tarthassa a szerelmük gyümölcsét, addig éppen ez a két ember gondolja azt mindvégig, hogy velük senki nem foglalkozik érdemben.

Dupla esélyt ad egy új módszer a lombikosoknak

Miközben a mesterséges megtermékenyítéssel foglalkozók tudják, milyen fontos (volna) a kezelésben résztvevők folyamatos mentális támogatása, erre mindmáig nem igazán figyelnek. Pedig nyilvánvaló tény, hogy nemcsak a folyamatos lelki terhelés okozhat szélsőséges pszichés megnyilvánulásokat, hanem maga a kezelés is.

Az eljárás során alkalmazott hormonkészítmények önmagukban is képesek depresszív tünetek kiváltására. Ehhez még társul a kényszerű elszigeteltség érzése (elvégre a férfiak ki vannak zárva) és a kiszolgáltatottság. És ha mindez nem volna elegendő, a meddő pároknak számolniuk kell a szűkebb-tágabb környezetük valós vagy vélt „ítéletével”. Mindez bőven elegendő ahhoz, hogy megingassa az amúgy erősnek gondolt kapcsolatot. A lombikprogramban résztvevő házaspárok közül nagyon sokan a meddőségi centrumból kisebb-nagyobb kitérők után a bontóperes tárgyalásukon találják magukat.

Az érintettek egy idő után kezdik úgy érezni magukat, mintha emberkísérlet részesei lennének (Fotó: Profimedia, BSIP)

Sajnos egyes orvosi eljárások természetes velejárója a személytelenség. A meddőségi centrumokban dolgozók – tudatosan, avagy ösztönösen – igyekeznek optimálisnak tűnő távolságot tartani az érintettekkel. Ez a látszólagos ridegség nem(csak) az empátia hiányára utalhat, hanem leginkább arra, hogy ha az orvos túlságosan bevonódik, a lombikosokkal együtt éli meg a sikert és a kudarcot, az a segítő munka rovására menne. Valóban, gyakran hárul a specialistára a feladat, hogy közölje, ha nincs esély. Ezt az információt szerencsés mihamarabb tudatni és tudatosítani, mivel a késlekedés jelentős fölösleges fizikai, lelki és anyagi áldozatot követel a „remény rabjaitól”.

Az őszinteség, a páciensek partnerként való kezelése sajnos nem jellemző attitűd. Mondhatni, kivétel. Az általános hozzáállás más. A centrumokban az a gyakorlat, hogy a pácienseket (nem a párokat!) a lehető legtovább bent tartják a kezelés folyamatában. Teszik ezt első sorban presztízsféltés és a minden más érdek felett magasló orvosi sikerorientáltság miatt.

Persze, más volna a helyzet, ha a férfiakat nem zárnák ki a program elején. Bizonyított tény, hogy az apuka-jelöltek kevésbé érzelmi, inkább praktikus megközelítésben viszonyulnak a folyamathoz. Azáltal, hogy őket „zárójelbe teszik”, nincs, aki okvetetlenkedne, visszakérdezne, netán gyanakodna. Így legfeljebb közvetett információik vannak arról, hogy hol is tartanak. Az intézetek ezáltal biztosak lehetnek abban, hogy az érintettek a lehető legtovább maradnak.

Azt hihetnénk, hogy ez a szomorú vég csak a sikertelen párokat veszélyezteti. A valóságban azonban más a helyzet. A lombikprogram önmagában az egyik legerősebb válási rizikófaktor, függetlenül annak eredményességétől. Nincs recept arra, hogy miképp lehet kivédeni a kezelés kapcsolatgyilkos hatását. Legfeljebb van néhány dolog, amelyre érdemes figyelni. Célszerű végig gondolni, majd beszélgetni arról például, hogy miért is akarnak gyereket és egyformán erősen akarják-e. Bármennyire nehéz is, de meg kell próbálni elképzelni, hogy néznének ki a hétköznapok vagy az ünnepnapok gyerekkel és anélkül.

Ezek a gyakorlatok sem garantálják a holtomiglan-holtodiglant, de talán alkalmasak arra, hogy segítsenek tudatosítani, hol is vannak azok a bizonyos taposóaknák. Még az is megtörténhet, hogy egy-egy ilyen alkalommal derül ki: mindaddig egy idegennel éltek együtt.