nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Kérlek, játssz velem! – avagy miért esik a felnőttnek nehezére a játék?

Kérlek, játssz velem! – avagy miért esik a felnőttnek nehezére a játék?

Vajon a felnőttek életéből miért kopik ki a játék, miért olyan nehéz újra gyerekké válni, és imádott négyévesünkkel mackósat, tűzoltósat játszani?
P.P.
f Ajánlom

A négyéves Barna másfél éve a barátom. Ő döntött így, amikor egy éve közölte velem: jegjobbbajátok vagyunk. Igaz, távol lakunk egymástól, havonta csak egyszer-kétszer látjuk egymást, a találkozás mindig emlékezetesre sikerül. Szeretünk egy rolleren gurulni, papírhajót úsztatni a kert végi patakban, páros lábbal ugróiskolázni, esőben sátorozni, párnákból bunkert építeni, nagyítóval bogarakat vizsgálni, filctollal falat összekenni, hahotázva jógázni, és ami a legnagyobb boldogság számára: szerepjátékokat játszani. 

Amikor a szülei a gondjaimra bízzák, szinte könyörög, hogy játsszunk mackósat, tűzoltósat, főzőset, bevásárlósat, autószerelőset vagy kórházast. A hasára üt, kiválasztja a lelkének aktuálisan kedves témát, és minimum másfél órára magunkra öltjük a benzinkutas, az orvos, a tanár, a szakács vagy épp a kisbocs szerepét, és messzi, színes, mesebeli világokba kalandozunk. A szereposztás során rendre övé a főszerep, én pedig boldogan asszisztálok a kukta, a tanonc, a segéd mellékszerepekben, hogy erősnek, okosnak, hősnek érezhesse magát. Ellátja a csonttörésem, megvizsgálja a fülemet, betakar, gyógyító mesét olvas, kiszabadít, kukoricás-mogyorókrémes palacsintatortát süt, tüzet olt, mentőautón száguld, ha pedig megunta a felelősségteljes szerepeket, macivá változik, aki az Eperhegyen lakik, és félelmetes állatok között kell mindennap vadásznia. Így ugrálunk kanapéról babzsákra, babzsákról asztalra, hogy a szőnyegen át a konyhába vetődhessünk mézért, fagyiért és pizzáért. 

Amikor együtt játszunk, arca kipirul, szemei tágra nyílnak, pulzusa megugrik, és minden négyéves sejtjét az eufória járja át. Megfeszített figyelemmel a mesében él, kimozdítani onnan nem lehet, ami tragédiába torkollik, ha ebédelni, aludni vagy mennem kell. Az esetek többségében persze nagyobb kedvem lenne kávézni, filmet nézni, híreket vagy könyvet olvasni, de nem tudok Barnának ellenállni – mert nem is lehet. Ilyenkor mellém áll, két kicsi kezével a karjaimba kapaszkodik, és olyan tekintettel néz rám, amiben egyszerre tükröződik a vágy, a könyörgés és a rettegés, hogy nemet mondok.

Nem látszik rajtam, de nehezen mozdulok meg, előre rettegek, hogy a szőnyegen kell csúsznom-másznom, de rendre eszembe jut az én nagybátyám, az egyetlen felnőtt, aki nem volt fáradt, türelmetlen és túlontúl elfoglalt ahhoz, hogy velem játsszon. Harminc évvel ezelőtt házi készítésű papírsárkányt eregetett velem a búzaföldön, megtanított csúzlival lőni, indiánsátrat épített, ami körül váltott lábbal ugrált, hulahoppkarikázott velem, divatbemutatót rendezett a babáimnak, és fodrászüzletet nyitott a fürdőszobában. Bár ezen emlékek pszichológiai értékét pontosan nem ismerem, azt biztosan tudom, hogy gyerekkorom legszebb pillanatai között őrzöm őket, elevenen élnek, átjárnak és emlékeztetnek: a játéknak hatalmas ereje van! 

Megosztás Facebookon