nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Húsz év után újra a gyerekszobámban lakom – nem így terveztem!

Húsz év után újra a gyerekszobámban lakom – nem így terveztem!

„Negyvenéves vagyok, és ugyanaz a falu ölel, ahonnan tizennyolc évesen kiszakadni vágytam, amit lenéztem, amit annyira untam.”
P.P.
f Ajánlom

Nagyon vártam, hogy betöltsem a tizennyolcat: a lelkemben ez a szám eggyé nőtt a szabadsággal, a mozdulattal, amikor az utolsó tojáshéjakat is lepöccintem a fenekemről, magam mögött hagyom a család és a falu biztonságot adó ölelését, és belevetem magam abba a nagyvilágba, amiről gyerekfejjel kizárólag a legszebbeket képzeltem. Nagyon mehetnékem volt már. Nem vagyok rá büszke, de kicsinek éreztem a szülőfalumat, aminek minden szegletét, minden lakóját, minden rezdülését betéve ismertem és untam már. Lelkemet valamiféle nagyképű, magabiztos, eltökélt erő fűtötte, ami elhitette velem, én más vagyok, én más leszek, én majd lerakom a családi karmát, én majd megmutatom, bebizonyítom, ezerszer jobban csinálom. 

1999-ben Budapestre költöztem. Előbb kollégiumban, majd albérletben laktam, tanultam, dolgoztam, és nem féltem nagyokat álmodni: francia földön akartam élni, három gyereket szülni, bestsellereket fordítani. Franciaország ugyan összejött, de a folytatás már nem. Szakítottam, hazajöttem, kapaszkodtam, elszédültem, mélyre zuhantam, magason szálltam, pofára estem, felemelkedtem, újra megbotlottam. Ezerfelé cibált az élet: lehetőségek, érzelmek, férfiak, kudarcok, barátok, munkahelyek, tanítók, ballépések irányították a sorsom, és bár a konstans boldogság állapotát nem sikerült betonba öntenem, mélységesen hittem benne, jó életem van.

Évek múltán újra nekifutottam. Már megvolt a francia albérlet, a repülőjegy, a megspórolt pénz, amikor legjobb barátom összeomlott. Öngyilkossági kísérlet, depresszió, gyerek. Nem tudtam útra kelni. Három éven át a mankója, bejárónője, ereje és akarata, lelkipásztora, gyerekének anyapótléka lettem. Nem bántam meg, egy pillanatra sem, a legjobb barátomról volt szó, de tény, hogy a stratégiámat felrúgta. Amikor felépült, újra nekifutottam. Megvolt a pénz, lett új albérlet, lehetőségek. A lendületem bár kicsit alábbhagyott, tudtam, tartozom magamnak annyival, hogy elindulok. A sors azonban megint közbeszólt: édesapám egészségi állapota váratlanul megromlott. Megint csak képtelen voltam hátat fordítani. 

A környezetem, ahogy mindig, a pálya széléről drukkolt, és biztatott, induljak el, édesapám állapota nem lesz jobb attól, ha maradok, és különben is, ő is úgy akarná, hogy a saját életemet éljem. Ha mással történik mindez, valószínűleg ugyanezt mondanám, de ez esetben az én egyetlen, csodálatos apukámról volt szó, akinek annyi mindent köszönhetek. Képtelen voltam távol lenni tőle.

Tegnap azon kaptam magam, hogy eltelt húsz év. 

Arcomból és a hangerőből visszavettem, bár ugyanabban a szobában, ugyanazon az ágyon ülök, ahol tizennyolc évesen, az akkori énem már csak az emlékeimben él. Szarvaim letörtek, az álmaim várnak ránk, és hogy teljes legyen a lecke: visszaköltöztem falura, hogy végérvényesen egy csendes, higgadt emberré alakuljak át, aki már nem eltépni, hanem megérteni akarja a családi szálakat, amik tulajdon sorsát is mozgatják.

Negyvenéves vagyok. Szüleim támasza, gondnoka, ápolója, barátja, játszótársa lettem, miközben ugyanaz a falu ölel, ahonnan tizennyolc évesen kiszakadni vágytam, amit lenéztem, amit annyira untam. Most is kicsi, szűk, kényelmetlen, nem találom benne helyem – de tudom, nem véletlenül kell itt lennem. 

Megosztás Facebookon