nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Nekem még lehet másik férjem, de nekik nem lehet még egy apjuk” – Talpra állni gyász után

„Nekem még lehet másik férjem, de nekik nem lehet még egy apjuk” – Talpra állni gyász után

Andrea negyvenkilenc éves volt, amikor autóbaleset érte a férjét. Két hónapot töltöttek utána a súlytalanság állapotában: a férfi élet és halál, a nő remény és kétségbeesés között lebegve. Az asszony a megüresedett házuk és a kórház közt ingázott, a férfi az intenzív osztályon műszerekre kötve küzdött az életéért, amíg csak bírta. Andrea az egyik legnagyobb karrier-tanácsadó cég igazgatója. A munkájából adódóan is jól ismeri a gyász stációit: olyan emberekkel dolgozik, akiket elküldtek az állásukból. Meggyőződéssel vallja: lehet a veszteségek feldolgozásában segíteni. Ezért hozta létre Dávid Péterrel (aki szintén váratlanul veszítette el a párját) együtt a „Talpra állunk” nevű csoportot a közösségi hálón.
Mihalicz Csilla
Mihalicz Csilla
f Ajánlom

Segített valamit a szakmai tudásod abban, hogy ne kerülj igazán padlóra?

Dehogy! Saját magát a fuldokló sem tudja kihúzni a vízből, hiába tud úszni. Ezért aztán kevés olyan ember van, akinek sikerül az ötvenedik évét nagyobb megrázkódtatások nélkül megélni. Nem tudtam, hogyan mászom ebből ki, el kellett mennem pszichoterápiára. Péterrel régóta ismertük egymást, és mivel közös volt a keservünk, próbáltuk egymást támogatni. Ahogy egyre több tapasztalattal gazdagodtunk, megfogalmazódott a Talpra állunk! csoport ötlete: mutassuk meg másoknak is, hogyan túl lehet élni a veszteséget. Megírtuk a saját történetünket, és erre biztattunk másokat is. Született is tizenöt-húsz írás, mindenféle történetekkel – betegség, magánéleti, lakhatási válság, állásvesztés… bármi, amitől valaki nehéz élethelyzetbe került. Aztán még inkább kinyitottuk a csoportot: meg akartuk mutatni a hétköznapi hősöket, akik idősebb korban kezdenek el futni, bejárni a világot, lefogyni negyven kilót.

Ez valóban működik? Neked erőt adott, ha meghallgattad, elolvastad mások keserves történeteit?

Az a legnehezebb a trauma viselésében, hogy mindenki úgy érzi: egyedül vagyok a fájdalmammal a boldog emberek között, és senki nem értheti meg, mit élek át. Erre épül az összes csoportterápiás módszer: olyan közösségeket teremt, amelyeknek a tagjait a hasonló élethelyzet köti össze.

A családtagok ugyanezt a fájdalmat élik meg. Mégsem tudják egymást segíteni?

A gyerekek fájdalma más – lehet, hogy nekik még nehezebb, ha most belegondolok, hiszen nekem még lehet másik férjem, de nekik nem lehet még egy apjuk. Úgy érzem, ilyen helyzetben idegen emberek jobban tudják egymást segíteni. Az a legrosszabb mindenkinek, amikor megvan a magad vesztesége, és még a családtagjaidét is neked kell valamilyen módon kompenzálni. Nem lehet! Erre vannak a gyászfeldolgozó csoportok.

Sok embernek azt a legnehezebb beismerni, hogy olyan problémája van, amelyet nem tud megoldani, és segítségre van szüksége. Neked ez – szakemberként – jobban ment?

Igen, ez minden élethelyzetben nehéz. Ezt tapasztalom a karrier-tanácsadói munkámban is: olyan emberekkel foglalkozunk, akiknek szervezeti változások miatt megszűnt a munkaviszonyuk. Amúgy nem mindenki érzi, hogy neki erre szüksége van. Nemrég egy nagy cégtől negyvenöt embert küldtek el, és bár a cég fizette volna a szolgáltatásainkat, mindössze tizenhárman jöttek el. Pedig biztos vagyok benne, hogy nem volt mindenkinek kész terve, hová lépjen tovább.

Juhos Andrea

Neked leginkább a pszichoterápia segített?

Az is sokat számított, de a legtöbbet az, hogy szerveztem magamnak olyan programokat, amikor azt éreztem, hogy ki tudom emelni magam a nyomorból, és abban az egy-két órában merek nevetni, élvezni a pillanatot, és nem gondolok arra, ami történt. Az egyik ilyen program a zumbaóra volt, a másik Földessy Margit felnőtt színjátszó csoportja, ahol különböző feladatokat oldottunk meg, kvázi improvizációs színészekként, és közben rengeteget nevettünk. Legalább négy évig jártam ide. Nem állítom, hogy mindenkinek erre van szüksége, van, akinek az segít, hogy azonnal belelép egy másik kapcsolatba. Folyamatos kísérletezgetések útján mindenkinek magának kell rájönnie, hogy mi válik be. Végső soron ez a csoport fő üzenete: ha vannak vágyaid, akkor azokat nem lehetetlen megélni, legyen szó felejtésről, fogyásról vagy egyszerűen a túlélésről. Nekem például a sport is sokat segített. A fizikai fáradtság jó stresszlevezető, altató-nyugtató „szer”. Trauma hatása alatt nagyon nehezen megy az alvás, miközben önmagában is sokat segítene. Amikor nagyon muszáj volt, homeopátiás bogyókat vettem be. Mivel hittem benne, hogy használ, valamit talán számított. De azért volt öt hónapom, amikor szinte semmit nem aludtam.

Egy ismerősömnek két éve halt meg a férje, és most tudta rászánni magát, hogy eladja a közös lakásukat. Mosolyogva mutatta nemrég az új konyhája csempéit, és bevallotta: nem gondolta volna, hogy képes lesz új életet tervezni. Erkély nem lesz az új lakásban, mondta, a régiben sem tudott már soha kiülni, mert mindig a férje jutott eszébe, akivel ott szoktak pihenni…

Ismerem ezeket az érzéseket. A férjemet a Balaton környéken érte a baleset, és a veszprémi kórházba vitték. Füreden volt nyaralónk, és én akkor odaköltöztem, onnan jártam be a kórházba. Kétóránként lehetett bemenni az intenzív osztályra, két látogatás között az utcákat róttam – minden fűszálat ismertem már akkor Veszprémben –, vagy csak egyszerűen ültem az autóban. Akkor nagyon sokat segített a légzéstechnika, amit a jógában tanultam – azóta is járok jógázni. Amikor elment a férjem, aznap összepakoltam, és soha többé nem tettem be a lábam abba a házba. Eladtam. A budapesti lakást megtartottam, mert nagyon közel van a munkahelyemhez, de annyira átalakítottam, hogy szinte rá sem lehet ismerni. Talán el is kellett volna mennem innen… De az első pár évben olyan lefojtott állapotban voltam, hogy nem tudtam volna egy ilyen tortúrát végigcsinálni: újat nézni, összepakolni, elköltözni…

Tudatos voltál, vagy ösztönös a kilábalásban?

Az elején, amíg nem tudjuk, mi működik, és mi nem, ösztönösen cselekszünk. Amikor már voltam három-négy alkalommal Földessy Margit stúdiójában, és éreztem, hogy ez nekem jó, onnantól tudatosan jártam. Azok az időpontok a naptáramban kőbe voltak vésve. Ez ugyanígy igaz volt a zumbára és a sportra is. Akkoriban nagyon sokat utaztam, sőt mivel amúgy is rajta volt a bakancslistámon, hogy szeretnék valamennyi ideig New Yorkban élni, elhatároztam, hogy elmegyek a cégünk New-York-i központjába egy időre. Nem kaptam egy fillért sem a munkámért, fizettem a méregdrága manhattani szállást három hónapig, de megérte. Az amerikaiak persze nem értették, mi ütött belém, de úgy gondoltam, nem is kell, hogy értsék.

A családban mindenki a külön-külön gyászfeldolgozó útját járta?

Három gyerekünk van, kettő a férjem korábbi házasságából. A legkisebb, a közös gyerekünk tizenkilenc éves volt akkor. Fontos volt nekem, hogy ezt a közösséget így megtartsam, és nagyon örülök, hogy sikerült: ugyanolyan jóban vagyunk, mintha még élne az apjuk. Utaztam együtt a nevelt lányommal, voltam kint Londonban a nevelt fiamnál… A közös fiunknak is megmaradtak a féltestvérei.

Eltelt hét év. Túl vagy a traumán?

Inkább úgy fogalmaznék: együtt tudok élni a veszteséggel, el tudom fogadni, hogy ez megtörtént, és hogy ennek valami felsőbbrendű okának kellett lennie. Sosem leszek igazán túl rajta, de persze nem vagyok olyan lelkiállapotban, mint akkor. Most megint nehezebb, mióta a kisebb fiamtól is unokám született, és nap mint nap arra gondolok, mennyire rossz, hogy ezt az örömöt nem tudom a férjemmel együtt megélni. Bármilyen jó társad van is, ő sosem lehet a gyereked apja, az unokád nagyapja.

Van új társad?

Igen. Sok mindent együtt csinálunk, de ez nem ugyanaz, mint Istvánnal. Nyilván más lenne a kapcsolatom a londoni gyerekünkkel is. Így, ha hazajönnek, nem hozzám jönnek, hanem a másik nagymamához. Ez is más lenne, ha István élne…

Az új párod elfogadja, hogy van egy üres hely az életedben, amelyet nem tölthet be senki?

Igen, persze, ez máshogy nem működhetne.

Miért fontos még neked ez a csoport, ha már jól vagy?

Azért, mert tudom, hogy mennyire borzalmas annak, akivel ez mostanában történt meg. A legjobb tanács, amit kaptam a pszichológusomtól, az volt, hogy mindig csak a következő napra összpontosítsak.

Mint a gyógyuló alkoholisták…

Igen. Különösen nekem volt ez nagyon hasznos, aki szeretek tervezni, hosszú távon gondolkodni. De ebben a helyzetben fogalmam sem volt, hogy mi lesz fél év múlva, egy év múlva… Azért is fontos a csoport, mert tudom, hogy a külvilág mennyire nem tud mit kezdeni a veszteséget elszenvedett emberekkel. Nagyon sok olyan ismerősöm volt, aki nem tudta, hogyan viselkedjen velem, ezért inkább nem is keresett. Akkor talán nem is tűnt fel, de utólag rosszul esik. Sokan próbáltak rosszul segíteni, és volt egy-két ember, akinek ez nagyon jól sikerült.

Hogyan lehet jól segíteni?

Ez is nagyon egyéni. Nekem akkor arra volt szükségem, hogy ne legyek egyedül: úgy vonjanak be más családok életébe, hogy ezt egyikünk se érezze tehernek. Sokat voltam például az unokatestvéreimmel, akiknek nagy családjuk van, és gyakran szóltak, hogy menjek át egy jó pizzára vagy csak úgy. Ezzel együtt is az első nyár borzalmas volt. Júliusban halt meg a férjem, és én akkor úgy éreztem magam, mint aki szabadesésben van, és időnként felé nyújtanak valamit, amiben meg tud kapaszkodni.

Gondolom, azt is érezted, hogy soha többé senkit nem fogsz tudni már úgy szeretni?

Lehet, de ahogy az élet viharaiban te is változol, úgy a párodban sem ugyanazt keresed, mint akit elvesztettél.

Kérdés, hogy át tudod-e magad adni valakinek, miután megtanultál félni az elveszítéstől?

A legnagyobb változást abban éltem meg, hogy nagyon könnyen el tudok engedni bármit és bárkit, és ez felszabadító hatással van rám.

Ez – másképp fogalmazva – azt jelenti, hogy nem tudsz már úgy kötődni.

Inkább azt mondom, máshogy tudok kötődni. Nyilván amikor huszonöt évesen férjhez mégy, akkor egészen más típusú kapcsolatot tudsz létesíteni, mint ötvenöt évesen. Nemcsak párkapcsolatra gondolok, hanem bármilyen jellegű viszonyra.

Mennyi idő telt el, mire tudtál férfira, új párkapcsolatra gondolni?

Öt-hat év. Jó volt, hogy barátnők, család vett körül – akkoriban más életet éltem, mint most. Nem is hiányzott mellém egy férfi. Úgy éreztem, amíg én magam belül nem vagyok rendben, addig nem tudok mit „kivinni a piacra”. Addig mit mutogassak? A sebeimet?! Mostanra azok nagyjából meghegesedtek.

Megosztás Facebookon