Születésnapi képeslapra kívánkozó perverzió, kínzás és okkultizmus

A piktorializmus (vagy ha úgy jobban tetszik, a fotószecesszió) a fotóművészet egyik furcsa, ma már sajnálatosan keveset emlegetett zárványa volt, amely a századforduló környékén élte a virágkorát. Az irányzat képviselői gondosan beállított-megkoreografált, élőképszerű nagyjeleneteket vagy fantasztikus holdbéli tájakat örökítettek meg, lágy fókusszal és drámai megvilágítással dolgoztak, a képeket pedig még utólag is bátran manipulálták, mindezt valami magasabb rendű, valóságon túli, klasszikus szépségeszmény nevében, így a végeredmény többnyire inkább emlékeztetett egy romantikus festményre vagy grafikára, mintsem fotóra.

Egy korai piktorialista fotó 1858-ból (Henry Peach Robinson: Fading Away)

Bár a piktorializmusnak nagy szerepe volt abban, hogy a fényképészet is a művészeti ágak közé emelkedhetett, végül alulmaradt a modernizmussal szemben, és nagyjából az első világháború idejére már teljesen ki is ment a divatból, a műfaj nagy korszakának végét pedig valószínűleg az Alfred Stieglitz vezető fotóművész és ideológus által szerkesztett Camera Work 1917-es megszűnése jelentette. Miközben joggal tűnhetett úgy, hogy a piktorializmussal foglalkozni pont annyira aktuális és izgalmas, mint nagy nemzeti eposzt írni vagy preraffaelita képeket festeni, azért szerencsére voltak, akik rendíthetetlenül vitték tovább a lángot. Elsősorban kis fotósklubokba szerveződött lelkes amatőrök, valamint néhány olyan elszánt profi, akik csak azért sem voltak hajlandóak tudomást venni arról, hogy milyen évet mutat a naptár.

Mortensen mint a Bolond Kalapos

Mint a 20-as és az 50-es évek közt aktív William Mortensen, akinek a megítélése már életében is meglehetősen ellentmondásos volt: egyszerre lehetett országszerte ünnepelt, keresett hollywoodi sztárfotós, az új sikket jelentő straight photography (mondjuk: tárgyilagos fényképészet) művelői által lenézett és kiátkozott, két lábon járó anakronizmus és meghökkentő, zseniális újító. Noha képei sok szempontból tényleg egy évekkel-évtizedekkel korábban letűnt korszak relikviáinak is tűnhettek, azért Mortensen csavart egyet (vagy inkább kettőt) a klasszikus piktorialista esztétikán, és a tiszta, békebeli, makulátlan szépség hajszolása mellett legalább annyira foglalkoztatta minden, ami groteszk, perverz és horrorisztikus, látásmódjára és témaválasztásaira pedig éppúgy hatott a német expresszionizmus és a szürrealizmus, mint korának b-filmjei, az okkultizmus vagy a háború szörnyűségei.

„L’Amour”

A művész nagy trükkje, hogy nála az erőszak, a kínzás, a vulgáris meztelenség és minden hallucinációszerű rémálom valami kifinomult, dekoratív giccsé magasztosul, a görcsös pózokba merevedett testek, a fájdalmas grimaszokba torzult arcok és a véres jelenetek meg szinte születésnapi képeslapokra kívánkoznak, olyan szemet gyönyörködtetőek. Szóval nehéz eldönteni, hogy mennyi ebből a provokatív dekadens póz, a vicc és a direkt sokkolás, illetve mennyi a komoly művészi állásfoglalás, de az biztos, hogy William Mortensen alaposan megelőzte a saját korát – vagy éppen alaposan lemaradt róla. De az is lehet, hogy nem is volt neki saját kora. Igazán sajnálatos, hogy gyűlölői (bizony, voltak ilyenek szép számmal) halála után módszeresen eltüntették a nevét a fotóművészet történetéből, és csak pár éve kezdődött a rehabilitációja, aminek remélhetőleg messze még a vége. 

„Készülődés a boszorkányszombatra”

„Az eretnek”

„A papnő”

„Belfegor”

„A kút és az inga”

„A vámpír”

„Hüpátia halála”

„Kirké”

„A boszorkánymester”

„A megszállott”

„Családi karácsony 1914”

„A Borgiák jele”

 A képek forrása: 50watts.com//pastpictures.org//imaging-resource.com