nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Így próbál megszabadulni szorongásától egy tízéves

Így próbál megszabadulni szorongásától egy tízéves

A szorongás nemcsak egy felnőttet ejthet rabul, egy kisgyerek életét ugyanúgy megpecsételheti. Misi még csak tízéves, de már most e mumus ellen harcol.
Jakab Rozi
f Ajánlom

Néhány éve szülői, rokoni segítséggel megpróbáltam feltérképezni a családfámat. Nem volt különösebb célom, csak tudni szerettem volna, kik „harcoltak” előttem, és miféle családi karmába tenyereltem. A visszaemlékezések, régi iratok különleges sorstörténetekről meséltek: mélyszegénységbe taszított nemesek, őrületbe kergetett parasztemberek, román menekültek, az egyház csapdájába sétáló nők, világháborúkat megjárt, lelkileg összezúzott férfiak, házasságba kényszerített és igaz szerelmüket a sírig gyászoló lánykák… bármelyik szálon is indultam el, a vége egy drámai élettörténet lett – és e tudás birtokában a tulajdon kereszt is mintha nehezebb volna.

Ezekkel a gondolatokkal a fejemben szemlélem az én tízéves unokaöcsémet, aki első ránézésre egy teljesen átlagos suhanc benyomását kelti, magasra nyúlt, vékonyka, barna szemű, jólfésült kisember. Az álca azonban csalóka, ezt a kisfiút egy évtized alatt több próbatétel elé állította az élet, mint sok felnőttet. Válás, költözés, pánikrohamok, mostohaanyák, féltestvérek, csak néhány momentum egy rövidke fejezetből, ami tökéletesen illeszkedik abba a zaklatott családi albumba, amit keresztül-kasul átszőtt a szorongás

Misi pont úgy szorong, ahogy az apukája, ahogy én, ahogy a szüleink és nagyszüleink, azok szülei és nagyszülei. A Jóisten genetikailag kódolta az ő lelkébe is ezt a mindent meghatározó, átíró, irányító lelki programot, amitől megszabadulni színtiszta képtelenség. Tízévesen már ő is tudja, mit jelent ez a fárasztó állapot, ami az élet minden másodpercét meghatározza. Ő már most azon izgul, hogy reggel nem aludhat el, hogy ötösre kell írni minden létező dolgozatot, hogy nem mondhat ellen a mamának, hogy nem mondhatja meg, ha nem ízlik a spenót, hogy legyőzik majd az erősebb fiúk, hogy túl vékony, hogy nem tud kosárra dobni, hogy nem meri elmondani, hogy nem ette meg a tízórait, ahogy azt sem, hogy ölelésre, szeretgetésre, ringatásra vágyik, mert átgázolt a lelkén egy másik tízéves, mert csalódott a világban, mert a felnőttek által teremtett élethelyzeteket kibogozni nem mindig tudja. 

Havonta csak egyszer-kétszer tudunk több napot együtt tölteni, de ilyenkor újra és újra előkerül kettőnk nagy titka, a gyűlölt mumus, ami a gyomrunkban lakik, és szüntelenül szúr és szorít. Játszásiból megszemélyesítettük a kék, szőrös, egyszemű, százéletű óriást, és gyakran fantáziálgatunk arról, hogyan győzzük le újra és újra – és közben őszintén mesélünk egymásnak arról, hogy miért izgulunk, mitől szorongunk és rettegünk. Gyermeki szókinccsel ugyan, de hosszan mesél a gyűlölt kórképről, amivel szemben rég felvettük a kesztyűt: hangosan, erős kézfogás és ordítás kíséretében megfogadtuk egymásnak, a végén mi győzedelmeskedünk, kerül, amibe kerül. 

Ennek a harcnak része, hogy távol a falutól nekiszaladunk a búzamezőnek, és torkunk szakadtából ordítunk; hogy nyugtató zene mellett békés világokba „meditáljuk” magunkat; hogy a tó vízének színén lebegni tanulunk; hogy együtt püföljük a nagyi fonalaival kitömött, a diófára fellógatott párnahuzatot; hogy ugyanennek a fának az árnyékában bátor álmokat szövünk a világ meggyógyításáról; hogy nem félünk folyton útra kelni, új tájakat felfedezni; hogy összeszedjük minden bátorságunkat, elengedjük a jólneveltséget, és illemtudóan ugyan, de közöljük a világgal – szülőkkel, nagyszülőkkel, barátokkal és ismeretlenekkel –, hogy mit diktál a mi szívünk. Én pedig csak remélni merem, ha ez a kisember egyszer felnő, végre ír egy igazán jó fejezetet.

Megosztás Facebookon