nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
A lelked mélyéig hatol, hogy onnan tépjen szét – megnéztük az Örökséget

A lelked mélyéig hatol, hogy onnan tépjen szét – megnéztük az Örökséget

Rémisztő, nyomasztó, kísérteties történet egy családról, amelyre rátelepedett a nagymama sötét árnyéka és szörnyű múltja.
TóCsa
TóCsa
f Ajánlom

A férje a depressziója miatt éhen halt, a fia pedig kamaszon felakasztotta magát, búcsúüzenetében őt okolva tettéért. Amikor a lánya teherbe esett, de el akarta vetetni a babát, ő ragaszkodott ahhoz, hogy megtartsa. Ellen nyomasztó örökséget hagy életben maradt gyermekére és unokáira, és ekkor még csak az Örökség című filmcsoda elején járunk.

Ezeknek az információknak a nagy részét egy úgynevezett gyászklubban tudhatjuk meg, ahol olyan emberek gyűlnek össze, akik nemrég elvesztették valamelyik szerettüket. Ide érkezik meg Annie is, aki egy héttel az édesanyja temetése után látogat el a csoportba, hogy kiadja magából mindazt, ami a lelkét nyomja. Érdekes módon őt azonban nem a gyászmunka viszi oda, hanem épp annak hiánya. Nem magát a gyászt nem bírja feldolgozni, hanem épp az bántja, hogy nem érez szomorúságot. Azért van lelkifurdalása, mert nem képes úgy érezni magát, ahogy szerinte egy olyan embernek kéne, aki épp elveszítette az édesanyját. Pedig az anyja valósággal körbefonta az ő, a férje, Steve, valamint két gyermekük, a kamasz Peter és a furcsa kislány, Charlie életét. Bárhová néznek szét a házukban, valami mindig Ellen nagyira emlékezteti őket.

Egy mátriárka halála

Ellen nagyi titokzatos figura volt, még a közvetlen családtagjai sem mernék azt mondani, hogy jól ismerték. A gyászszertartáson Annie a beszédében külön ki is emeli, hogy édesanyja valószínűleg kétkedve és ironizálva fogadná, hogy az életmódjához képest milyen sok ember jött elbúcsúzni tőle. Annie viszonya egész életében ellentmondásos volt vele. Miután Ellen az első terhessége idején teljesen rátelepedett, ő jobbnak látta elszakítani a kötelékeket, és az anyja pár évre teljesen eltűnt az életéből. Aztán ismét közelebb kerültek egymáshoz, hogy később újra eltávolodjanak, de amikor megérkezett a második gyerek, Charlie, a nagyi már minden idejét a családdal töltötte. Élete utolsó időszakában már nemcsak a skizofréniája, hanem a demenciája is kínozta, így amikor eljött az ideje, a család inkább megkönnyebbülésként élte meg a távozását, nem pedig szomorú pillanatként – kivéve a kis Charlie-t, aki az utolsó időszakban mindenkinél közelebb állt hozzá. Egy korai jelenetben a kislány azt kérdezi az anyjától, hogy ki vigyáz majd rá ezentúl, hogy Ellen nagyi már nincs itt, és láthatóan komolyan fél attól, hogy az anyja, az apja és a testvére nem lesz majd képes őt megvédeni. Hogy mitől? Azt nem tudjuk. De az biztos, hogy a Graham család házában valami nagyon nem stimmel.

A Graham család

A drámának álcázott horror

A fentiek alapján könnyen azt lehetne hinni, hogy az Örökség egy gyászmunkáról szóló kőkemény családi dráma, egy sötét múltú família nem túl szívderítő története, és aki így hiszi, nem jár messze az igazságtól, mert a film erejét részben tényleg az adja, hogy a drámai oldala is tökéletesen funkcionál. Ugyanakkor nem áll meg ennyinél. Az első filmes Ari Aster munkája ugyanis valójában egy kőkemény horror abból a fajtából, ami tényleg csak az igazán harcedzett nézőknek való. Ez a film nem elégszik meg azzal, hogy rád ijeszt (a műfajához képest gyakorlatilag alig próbálkozik ezzel), hanem a bőröd alá kúszik, hogy minden sejtedet átjárja az ismeretlentől való rettegés, és az utolsó félóra után úgy mássz ki négykézláb, minden ízedben remegve a moziteremből, hogy arra gondolsz: ezek után garantált, hogy hetekig borzasztó rémálmok kínoznak majd. Ráadásul mindezt úgy éri el, hogy az első órájában egy-két furcsa, bizarr pillanatot (egy-két vendég viselkedése a gyászszertartáson, Charlie esete) leszámítva semmi sem árulkodik arról, mi vár majd ránk később. Könnyen lehet, hogy azok, akik a műfaji besorolása miatt váltanak majd rá jegyet, az első felétől ki is fognak akadni, mert nem sok minden emlékezteti majd őket arra, hogy egy horrorfilmre ültek be. Őket azonban türelemre inteném: az utolsó fél óra borzalma olyan mély nyomokat hagy majd a pszichéjükben, hogy nem lesz okuk panaszra. Hacsak az nem, hogy túl félelmetes volt mindaz, amit láttak.

Tudathasadás vagy az elemi gonosz?

Ari Aster író-rendezőt a történet kitalálásakor leginkább a saját családja ihlette meg. Persze a filmben látott borzalmak nem történtek meg velük, de volt egy időszak a família életében, amikor éveken át egymás után érték őket a tragédiák, így nem csoda, hogy egy idő után elkezdték úgy érezni, mintha valaki elátkozta volna őket. Ezt az érzést ültette át a filmvászonra, családi tragédiák sorozatából alkotva meg egy minden ízében kegyetlen filmet, ami engem leginkább Polanskitól a Rosemary gyermekére és a pár éve bemutatott A boszorkány című horrorra emlékeztetett. A két elődhöz hasonlóan sokáig az Örökség sem teszi egyértelművé, hogy a látott borzalmak valójában egy drámai és valóságos lelki összeomlás következményei, vagy egy természetfölötti gonosz áskálódik a háttérben. A lassan, de biztosan gyarapodó borzalmak lehetnek akár egy mentális betegségekkel gazdagon sújtott család történetéből következő szörnyű tragédiák, de az is lehet, hogy Grahamékre valóban egy túlvilági gonosz sújtott le, ahogy azt Annie sejteni kezdi. A nő azonban sajnos önmagában sem bízhat, és nézőként mi sem hihetünk neki, ugyanis alvajáró, és a film egy pontján elárulja, hogy régebben holdkórossága következtében olyan borzalmas dolgokra készült, amelyekre nehéz épeszű magyarázatot adni. Lehet, hogy a családja múltjából adódóan az ő személyisége is meghasadt? Mindazok után, amit megtudunk róla (a film egyre több rettenetes részletet árul el a múltjából), ezen cseppet sem csodálkoznánk.

Milly Shapiro a film egyik jelenetében

Horror nélkül is rémisztő lenne

Korábban halálra dicsértem az Örökség utolsó fél óráját, de arról sem szabad elfeledkezni, hogy korántsem lenne mindez annyira félelmetes, ha az első másfél óra nem készítette volna megfelelően elő. Ha a filmről leradíroznánk a horrorréteget, még mindig egy lélegzetállítóan hatásos mozit látnánk arról, hogy egy tragédiáktól sokszorosan sújtott család hogyan próbálja feldolgozni a feldolgozhatatlant, hogy milyen az, amikor egymást vádolják ahelyett, hogy magukba néznének, és hogy milyen lehet megpróbálni összetartani egy famíliát, amikor az mindennap egyre jobban szét akar esni. Hogy milyen terhet tesz valaki vállára a szeretet hiánya, és mi történik egy gyerekkel, ha úgy nő fel, hogy azt gondolja: az édesanyja nem szereti őt, sőt ártani akar neki. Horror nélkül is elég rémisztő mindez. Az Örökség ráadásul mesterien átgondolt, gyönyörűen megkomponált képekben meséli el a rémségeit, és bár minden színész nagyszerű, az Annie-t játszó Toni Collette ebből a mezőnyből is kiemelkedik: félelmet nem ismerve, bátran mutatja meg Annie legundorítóbb, legvisszataszítóbb oldalát is, ugyanakkor az alakítása van olyan erős, hogy a karakter sötétsége ellenére mégis érezzünk iránta szimpátiát.

Ha mindenképp bele akarnék kötni az Örökségbe, egyetlen dolgot tudnék felhozni ellene: talán már túl félelmetes. Manapság a legtöbb moziban látható horrorfilm nem több mezei vurstlinál, ahol az egyetlen cél, hogy a nézők a megfelelő időben ugorjanak fel ijedtükben a moziszékből. Persze ezt is lehet jól és rosszul csinálni, azonban elszoktunk már azoktól a horroroktól, melyek pszichológiailag megalapozottan, a lelkünk legmélyére nézve hozzák ránk a frászt, és mutatják meg az utat a pokol bugyraiba. Az ilyen horrorok nem csak rémisztgetve szórakoztatnak, hanem a lehető legközelebb visznek bennünket az igazi félelemhez, és az Örökség pont ilyen film. Nem mindenkinek való, nem árt vigyázni vele, de ha elragad, akkor garantáltan életre szóló élményt nyújt.

Megosztás Facebookon