nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Megfulladok az érzéstől, hogy mindig másokhoz hasonlítom magam

Megfulladok az érzéstől, hogy mindig másokhoz hasonlítom magam

Életem egyik legnehezebb keresztje egy megátalkodott belső hang, amely minden létező feladatnál megszólal bennem, hogy emlékeztessen a tényre, más sokkal jobban csinálná.
czv
czv
f Ajánlom

Kis és nagy dolgokban ugyanúgy ott ez a hang, legyen szó munkáról, főzésről vagy hajbodorításról, mindig találok valakit, akiről hiszem, hogy sokkal viccesebben, kreatívabban, okosabban, izgalmasabban, érdekfeszítőbben, pörgősebben, egyedibben, felszabadítóbban oldaná meg a feladatot. Ez a gondolat kapásból letöri a lelkesedésemet, néha nincs is kedvem nekilátni a feladatnak, de ha be is fejezem, soha nem vagyok vele boldog, mert ugye lehetett volna ezt jobban is…

Legutóbb például, amikor a barátaimnak vacsorát főztem, eszembe jutott, hogy egyikük gasztroblogot ír, és máris messzire sodortak a gondolatok: a hideg gyümölcsleves állaga biztosan nem így az igazi, a hús kiszáradt, a sajttálra kerülhetett volna még legalább ötféle, na meg szőlő és magok; a fehérbor nem lesz elég hideg. Jaj! Jaj! Jaj! Mire a barátaim betoppantak, teljesen elfáradtam a sok bizonytalankodástól, amiből drága barátnőm egyetlen mondata rántott ki: „Mucika, tuti izgulsz, hogy minden pompás-e, de ha csak popcorn lesz vacsorára, nekünk az is jó lesz!” Ők már ismernek, tudják, hogy egy bizonytalan maximalista vagyok, és próbálnak rendszeresen helyre tenni.

Soványka vigasz, hogy ezzel a belső mintával nem vagyok egyedül, rengeteg emberben dolgoznak a lehetetlen elvárások, az örökös összehasonlítások, amikből rendre ő húzza a rövidebbet. A dolog legironikusabb része, hogy nagy valószínűség szerint felmagasztalt példaképünk lelkében hasonló lemez fut, csak saját gondolatai viharában ő marad alul.

Ennek a hozzáállásnak az egészséges verziója az lenne, ha elfogadnánk, hogy életünk végéig tanulhatunk másoktól, de emlékeztetnünk kell magunkat arra is, hogy a világon csak egy Beatles van, de ez nem azt jelenti, hogy más ne csináljon zenét!

Persze egysoros okosságokat mindenki tud mondani, a mindennapokban alkalmazni őket azonban már komoly elhatározást és agymunkát igényel. De van remény, Buddha már 2500 évvel ezelőtt megmondta, hogy a szokásaink nincsenek kőbe vésve, az elme rugalmas, gondolatainkat és cselekedeteinket meg tudjuk változtatni.

Ehhez két dolog szükségeltetik. Egyrészt szövetségre kell lépnünk önmagunkkal, vagyis elhatározni, hogy minden helyzetben kiállunk magunkért, másrészt detektívest kell játszani, és tetten érni azt a pillanatot, amikor az elme éppen átkapcsolna pesszimista üzemmódba, hogy arra emlékeztessen, mennyire kevesek vagyunk a feladathoz. Jó hír, hogy csak elkezdeni nehéz, minden egyes tettenérés után egyre könnyebb és könnyebb lesz elhallgattatni ezt a hangot – és ha elég kitartóak vagyunk, mindez szokássá dagadhat.

Hogyan néz ki mindez a gyakorlatban?

Amikor már épp feltennénk a régi lemezt, emlékeztessük magunkat arra, hogy rossz bakelitet választottunk, és irányítsuk figyelmünket a jelenre, a feladatra, és határozzuk el, hogy bármi történjék, örömünket leljük a feladat megoldásában. Képzeljük el, éljük át, érezzük minden sejtünkben az izgalmat, amit ez a jó hangulat kivált belőlünk. Ha kell, beszéljünk magunkhoz Például: Állj le! Maradj csöndben, és inkább élvezd a folyamatot!

És hogy ne csak mély szavakkal dobálózzak, legutóbb ezt a technikát ki is próbáltam. Egy fotós workshopra kellett házi feladatot készítenem. Egy olyan sorozatot kivitelezése volt a feladat, amelyben a fény-árnyék játékát mutatom be. Bár a munkát húztam-halasztottam, annyira azért előrelátó voltam, hogy ne nézzem meg más fotósok munkáit. Aztán, amikor elkezdett szólítgatni a belső hang – amely még annak lehetőségét is felvetette, hogy úgy úszhatom meg a feladatot, ha nem megyek el órára –, felszívtam magam, és kitekertem ennek a gondolatnak a nyakát: olyan gondolatokkal bombáztam magam, hogy micsoda szerencsés vagyok, hogy ilyen szép feladatot kapok; aztán elhatároztam, hogy olyan sorozatot készítek, amely egy tündérmesébe repít át, ahol puha fények és sejtelmes árnyékok szövik a történetet. A fantáziálgatásba olyannyira beleéltem magam, hogy fél órán belül a szmogos Dózsa György út felett lebegtem, és élveztem az alkotói folyamatot. A végeredmény persze nem lett egy Capa-díjas sorozat, de jó érzéssel tölt el, hogy sikerült szorongás, aggódás és kétségek nélkül megugrani egy feladatot. 

Megosztás Facebookon