nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Itt örökké idegen maradok” – Külföldön élő magyarok és a magány

„Itt örökké idegen maradok” – Külföldön élő magyarok és a magány

Nagyon sokan irigylik, ha valaki életvitelszerűen külföldön él, pláne, ha az történetesen egy egzotikus sziget. De a kívülállók azt már nem látják, hogy elhagyni a szülőhazát komoly döntés, és egy idegen országba új életet kezdeni, helyt állni még keményebb. Hogy lelkileg ki hogyan dolgozza fel az élményeket, az pedig megint egy másik kérdés. Mert higgyétek el, több van a glitteres-filteres fotók mögött!
Németh Orsi
Németh Orsi
f Ajánlom

Élet dobozokban

Sokféle oka lehet annak, ha valaki úgy dönt, hogy hosszabb-rövidebb időre elhagyja az addigi jól megszokott mindennapokat, a szülőhazát, a nyelvi biztonságot, a családot, barátokat, és valami jobb, új reményében külföldre költözik. Vannak, akiknél anyuka vagy apuka kap egy visszautasíthatatlan lehetőséget, és gyerekestől, mindenestől pakol össze. Van, akinek a szerelme él külföldön, és úgy dönt, ő is kilép a komfortzónájából, és utánamegy. És olyan is akad, aki puszta kalandvágyból veszi a nyakába a világot. De a okokat még hosszan lehetne sorolni.

Amikor megszületik egy ilyen döntés, a szülők és barátok aggódnak, te pedig elkezded bedobozolni addigi életedet. Óriási adag lelki erő és bátorság kell egy külföldi élet megkezdéséhez.

„Az életünk kívülről nézve tökéletes, de én mégsem vagyok boldog”

„Nem beszélek németül, de amikor a férjem azzal a hírrel jött haza, hogy előléptették a cégnél, és ez együtt jár azzal, hogy Németországba kell költöznünk, örültem” – kezdte történetét a kétgyermekes anyuka, Márti. „Nemcsak a pénz miatt, hanem örültem hogy milyen jó lesz ez a gyerekeknek, könnyedén megtanulhatnak egy nyelvet. Lelkileg, fizikailag is kemény, idegőrlő volt az otthoni életünk felszámolása, de belevágtunk az újba. Az első hetekben minden rendben ment, hamar megtanultam pár alapkifejezést. Egy-két hónap után azonban rám telepedett a magány érzése, különösen, ha a játszótéren beszélgető anyukákat láttam. Otthon leültem volna melléjük, itt inkább bemásztam a lányom mellé a homokozóba.

Aztán egyszer a boltban állva azt éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy senki nem ért meg, hogy totálisan egyedül vagyok. Le kellett ülnöm a földre. Nem kaptam levegőt, a szívem a torkomban dobogott, biztos voltam benne, hogy szívinfarktus. Bevittek a kórházba, ahol közölték, pánikrohamom volt” – mesélte Márti, akire azóta is rátörnek a szorongásos rohamok.

„Nem tudom, hogy magyarázzam el az ismerősöknek Magyarországon, miért akarok hazamenni. Az életünk kívülről nézve tökéletes, én mégsem vagyok boldog. Sokkal több a pénzünk, sokat kirándulunk, nagyobb a lakásunk, szép környéken lakunk, és olyan dolgokat is megvehetek magamnak, amikről eddig nem is álmodtam. De van, amit nem lehet pénzért megvenni. A pénz nem vigasztal, amikor halálfélelmem van, amikor egyedül érzem magam, amikor megfojt a magány. Itt örökké idegen maradok – mondta Márti.

Fotó: Thinkstock

„Már nem a régi barátaimat keresem az új emberekben”

Nóri huszonéves korában döntött úgy, hogy külföldre költözik. Azóta eltelt nyolc és fél év, jelenleg Berlinben él férjével. Ő már másképp látja a kezdeteket.

„Ennyi idő után már magányról egyáltalán nincs szó. Az elején biztos volt olyan, hogy egyedül éreztem magam. Amire vissza tudok emlékezni, az az, hogy nehezen találtam igazi barátokat. Mindig azt éreztem, hogy csak azért találkozom emberekkel, hogy csináljak valamit, de nem kötött hozzájuk semmi. Persze mi is kötött volna? Ma már ezt a kérdést másképp látom, és másképp kötök barátságokat is. Már nem a régi barátaimat keresem az új emberekben” – mondta Nóri.

„Ez a történet sem fenékig tejfel”

„Amikor kiderült, hogy egy évet egy mediterrán szigeten tölthetünk a családommal a férjem munkája miatt, nagyon boldog voltam. Tengerpart, új emberek, új ingerek, új lehetőségek és persze új kihívások – én úgy gondoltam, ez lesz az egyik legjobb évünk. Ami természetesen igaz is egy tekintetben a sok szép élmény miatt, ám mivel minden éremnek két oldala van, ez a történet sem fenékig tejfel. Sőt, sok tekintetben embert próbáló időszak ez.

Most azt mondom, örülök, hogy nem tudtam előre, mi vár ránk, mert akkor talán bele sem vágunk.

Hogy miért? Mert akárki akármit gondol, nagyon nehéz összepakolni néhány bőröndbe egy kétgyermekes család életét, és alapok nélkül új életet kezdeni egy idegen kultúrában – még ha egy évről van szó, akkor is. Eleinte sok erőt adott, hogy a barátok és a család is odáig meg vissza volt a élményeinkkel, imádták a fotókat, amiket a közösségi oldalon megosztottunk. Ám hamar kiderült, hogy a legtöbben még a közvetlen környezetünkből is elfelejtették, hogy mi nem nyaralunk itt, hanem éljük a néha egyáltalán nem is egyszerű családi hétköznapokat: iskolákat kellett keresni, beilleszkedni, elfogadtatni magunkat számos fórumon.

Meg kellett érteni és elfogadni a helyi szokásokat, felismerni, hogy az itteni kommunikációban mi mit jelent – mert egészen más ez, mint a megszokott magyar mentalitás. Mindezt segítség nélkül, a férjemmel egymásra utalva. Az ember magánya ilyenkor sokkal élesebben hasít, mint az otthoni, saját, megszokott környezetében, ami ugyan közel sem ilyen napfényes, de legalább a miénk. Én sokat változtam, voltak kapcsolataim, amik nem bírták el ezt. Előjöttek feldolgozatlan gyerekkori traumák, a testem is reagált a nehézségekre. Akadtak pillanatok, amiket tényleg azoknak sem kívánnék, akik irigyek rám, ránk azért, hogy itt lehetünk. Összességében remélem, visszatekintve úgy látom majd ezt a kalandot, hogy millió csodás élménnyel gazdagodva, lélekben megújulva és megerősödve tértünk haza” – mondja Gréta. 

„Megvívom a saját magam csatáit”

Én nem egy jobb munka vagy egy mindent elsöprő szerelem miatt döntöttem úgy, hogy egy időre külföldre költözöm, Las Palmas de Gran Canariára. A célom az, hogy megvívjam a betegségemmel való harcom egy olyan környezetben, ami a legszebb útikalauzokban is az első oldalakon szerepel. Végül nem gondoltam, hogy önmagammal, az egyedüllét és a magány érzésével is fel kell vennem a kesztyűt az első hónapokban. Nem egyszerű. A költözéssel járó rengeteg stressz, a biztonságot adó otthon elhagyása nem is rögtön a kiköltözésem után, hanem pár hét múlva csapódott le. Érzékenyebbé váltam, a családommal és a barátokkal való napi kontakt ellenére rettenetesen elkezdett hiányozni, hogy személyesen is találkozzam velük. Hogy leüljünk, és szemtől szemben átbeszéljük, mi bánt. Egyszer csak azt vettem észre, hogy rettenetesen elönt az egyedüllét érzése, lassan, de biztosan rám telepedett a magány, az állandó szorongás. Mert igen, egy idegen országban, ahol alapszinten sem beszélem egyelőre a nyelvet, nem olyan könnyű új életet kezdeni.

„A magány nemcsak a mentális egészségünkre nyomja rá a bélyegét hosszú távon, hanem hajlamosabbá tesz gyulladásos betegségek kialakulására, és lassítja az immunrendszer reakcióit is. Ezenfelül a depresszió kialakulásának is a legfőbb kiváltó oka” – mondja Magyar Szilvia pszichológus.

Hiába próbáltam már-már görcsösen kapcsolatokat teremteni, beláttam, ehhez idő és türelem kell, amin a mai napig dolgozom. Minden picit nehezebb, amire nem voltam felkészülve lelkileg. És amikor néha megkapom, hogy persze, neked könnyű ott, a pálmafák alatt és az óceán mellett, akkor erre azt tudom mondani, hogy a dolog ennél sokkal komplexebb, és bármennyire is hihetetlen, de a pálmafa-óceán kombó sem a mindent megoldó csodaelixír a bajokra.

„Egyszer csak azt vettem észre, hogy rettenetesen elönt az egyedüllét érzése, lassan, de biztosan rám telepedett a magány.”

Nincs ismerős vagy régi jó barát, akivel összefutok a boltban. Nem tudom felhívni anyát, hogy csinálja meg a kedvencem, mert hazamegyek ebédre, és ugyan már vigyázzanak a kutyámra, Hugóra, mert elmennék Bellihez, a fodrászomhoz, vagy átugranék Anikóhoz egy masszázsra. Nem tudok szólni a barátnőknek, hogy találkozzunk, és menjünk el egy moziba, vagy üljünk be egy italra. Nem tudok elmenni Irmihez, a nagynénémhez végignevetni a délutánt. Nem gondoltam volna, hogy ez ekkora hiányérzetet fog jelenti. Ami otthon természetes és rutinszerű volt, itt korántsem az.

Hogyan vegyük fel a harcot a magány ellen? – A szakember tippjei

  • A magányra nem a kapcsolatok mennyisége, hanem azok minősége nyújthat megoldást. Keresni, kutatni kell azoknak az embereknek a társaságát, akikkel megvan a közös érdeklődési pont. Nagyon fontos, hogy ezeket a kialakult kapcsolatokat folyamatosan ápoljuk.
  • Keressünk magunknak hobbit, egy olyan dolgot, amit szívesen és rendszeresen végzünk. Találjuk meg a nekünk való sportot, járjunk el például csoportos órákra! Aki kevésbé a mozgás szerelmese, válasszon kihívást, akár egy új nyelv tanulását nyelviskolában, így erősödik bennünk az egy közösséghez tartozás érzése.
  • Használjuk a telefonunkat! Ne várjunk mindig arra, hogy minket hívjanak, tegyük meg mi az első lépést! Kezdeményezzünk!

Eltelt pár hónap, és nem tagadom, még mindig komolyan harcolok a démonjaimmal, de úgy érzem, lassan sikerül megtalálnom a megoldást arra, hogy ne érezzem magam egyedül és magányosnak: ma már kevésbé görcsösen teremtek kapcsolatokat, értékelek olyan apró dolgokat, amikre otthon egyáltalán nem figyeltem: szeretek Hugóval új helyeket felfedezni, nagyokat sétálni, kirándulni, kutyás gazdikkal beszélgetni, kifejezetten repes a lelkem, ha beszélnek egy picit angolul, ugyanitt most már sikerélményként élem meg, ha pár mondatot el tudok mondani spanyolul, még ha nem is teljesen helyes nyelvtanilag. Jó találkozni a szomszédnénivel, még akkor is, ha csak egy kérdése van hozzád: Hola, ¿qué tal? (Szia, hogy vagy?), de a válasz már nem igazán érdekli. Szeretek a tengerparton ücsörögni, belélegezni a naptejillattal átitatott óceáni levegőt, figyelni az óriási víztömeget, az embereket, és kiüríteni a fejem, elengedni a szorongásaim. Egyszerűnek látszó dolgok, de nekem eddig ez sem ment.

Remek önismereti időszak lett ezekből az első hónapokból, és kíváncsian várom, mit tartogat a folytatás.

Megosztás Facebookon