nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Gyógyszer nélkül nem tudom leküzdeni a szorongásom

Gyógyszer nélkül nem tudom leküzdeni a szorongásom

Egyszer az életben minden szorongó ember megpróbálja elhagyni a gyógyszert, aztán be kell látnia, hogy nem tud nélküle boldogulni.
NLCafé
f Ajánlom

Amióta az eszemet tudom, szorongok. Szorongtam kislányként, amikor óvodába kellett menni, és szorongtam az általános iskolában is: hasmenéssel, hányingerrel indult minden áldott nap, remegtem, ha felelnem kellett, és izgultam, ha más felelt. Riadtan ültem végig a matematikaórákat, és rettegtem, ha nem értettem a kémiát. Szorongtam akkor is, ha nem volt min szorongani, mert soha nem tudtam, hogy lehetne belső feszültség nélkül is élni.

Zsigereimben a reggeli ébresztő után elindult a program, és már a kakaó fölött, az ágy szélén a gyomrom fogtam, és mélyeket lélegeztem. Ez az érzés aztán elkísért a gimnáziumba, majd az egyetemre is. Utóbbit három évig bírtam, aztán kihullottam, mert a szorongás olyan mélységeiben zuhantam, amiknek létezéséről korábban sejtelmem sem volt. Ájulás, gyomorfekély, idegösszeomlás: dióhéjban ennyi pont elég.

Ekkorra már volt annyi eszem, hogy rájöjjek, így élni minden, csak nem normális – sőt, ez így nem is élet. Elkezdtem hát a megoldást felkutatni, hogy örökre búcsút inthessek ennek a pusztító idegállapotnak, aminek eredetéről mit sem tudtam.

Mivel az orvosokat soha nem szerettem, magam próbáltam felvenni a kesztyűt a belső démonommal. Önismereti tréningre, agykontrollra és családállításra jártam, aztán jött az akupunktúra, a cérnabeültetés és egy hosszú zarándokút. Voltam transzlégzésen, kipróbáltam minden létező gyógynövényt, felmondtam, pihentem, világgá mentem, sírtam, szenvedtem, ordítottam – de a szorongás ragaszkodó társnak bizonyult, csupán órákra sikerült levakarnom magamról.

Aztán feladtam, és beláttam, lehet, hogy én túl kevés vagyok ahhoz, hogy kirángassam magam ebből az állapotból, és időpontot kértem egy pszichiáternél. Fél évig makacsul ellenálltam, rettegtem a rózsaszín recept gondolatától, aztán amikor újra megközelítettem a gyomorfekély állapotát, beadtam a derekam. Szorongásgátlót kaptam.

Az első pár nap pokoli volt. Fájt a fejem, hányingerem volt, úgy éreztem, elveszítettem a kontrollt, aztán ahogy az elmémet elkezdte bevenni a szer, egyre jobban kitisztult a kép. A fejemről mintha egy zsákot vettek volna le, a látásom helyreállt, a szorongás pedig 34 év után elpárologni látszott. Életemben először tapasztaltam meg, milyen úgy ébredni, hogy nem savazza gyomromat az aggódás, hogy nem rettegek, hogy mit hibáztam el, hogy nem félek attól, mi vár rám aznap. Valamiféle furcsa béke szállt meg, a nyugalom uralta minden sejtem, és végre először úgy éreztem: igen, élni jó!

Ebben az állapotban telt el aztán két év, és én elhittem, magamévá tettem a nyugalmat, tudom, milyen szorongás nélkül élni, és már nincs szükségem a reggeli hófehér tablettára. Orvosom nem támogatta az ötletet, én azonban hajthatatlan voltam. Biztos voltam magamban, az életerőmben, a nihili nyugalmamban. Úgy éreztem, képes vagyok megugrani. Másnap reggel már nem vettem be a pirulát.

Teltek a napok, múltak a hetek, és már épp kezdtem volna elbízni magam, amikor apró, alattomos tünetek ütötték fel a fejüket: a hónom alatt újra megjelent az izzadság, gyomromba visszalopakodott a szúrás, a fejemet pedig újra eluralták azok a gondolatok, amikről úgy hittem, örökre kitöröltem őket. Mélységes szomorúság kerített hatalmába, mert szembesülnöm kellett azzal, hogy a szorongásból kigyógyulni én már soha nem fogok. Ahogy egy alkoholista örökké alkoholista marad, úgy maradok én is szorongó, akinek felmentést csak egy aprócska gyógyszer tud adni.

Szeretném az ellenkezőjét hinni, de a lelkem mélyén tudom, egyedül nem tudom felvenni a harcot a szorongásommal.

Megosztás Facebookon