nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Az én példám mutatja, végtelen a hatalma annak, ha az embert visszavárják”

„Az én példám mutatja, végtelen a hatalma annak, ha az embert visszavárják”

Egy nevetségesen apró balesettel kezdődött minden, a folytatás azonban élet-halál harccá vált. Feri élete volt a tét, akit felesége, Anna elszántsága, kisfia szurkolása, több száz ember összefogása és az őt mozgató harcos lélek hozott vissza tizenkét nap után a mélyből. Tar Ferenc és Makovényi Anna külön-külön mesélnek életről és halálról, tűzről és földről, emberi és emberfeletti dolgokról.
Czvitkovits Judit
Czvitkovits Judit
f Ajánlom

Anna

Feri: Anna úgy jött az életembe, ahogy a nagykönyvben meg van írva. A minisztériumban új munkatársakat kerestem, amikor váratlanul megjelent. A barátnője önéletrajzát akarta leadni. Beszélgetni kezdtünk, kiderült, területfejlesztéssel foglalkozik. Rábeszéltem, jelentkezzen ő is a munkára. Meglepődött, aludt rá párat, majd meggyőzte magát. Mindennek tizenöt éve. Azóta nem engedtük el egymást.

Anna: Környezetgazdálkodási agrármérnök a végzettségem, még a diplomavédésnél munkát ajánlottak, amit elfogadtam. Az évfolyamtársaim nem voltak ilyen szerencsések, és gondoltam, segítek nekik. A minisztériumban hivatalos voltam egy konferenciára, így utána felballagtam „a Tar Ferenc” irodája elé, és türelmesen vártam egy órát. Akkor felcsapódott az ajtó, beviharzott egy fiatal férfi, és nem értette, mit keresek ott. Beszélgettünk. Akkor még mit sem sejtettem arról, hogy aznap valami nagyon fontos veszi kezdetét.

Ekkor én párkapcsolatban éltem, biztonságban tudtam magam, szorgalmasan dolgoztam, végeztem a munkám. Aztán telt-múlt az idő, és egyre többször éreztem, hogy hűha! Racionális, tervező típus vagyok, soha nem értettem a megfoghatatlant, a spirituális dolgokat, de amikor megjelentek az első érzelmek, a feje tetejére állt a statikus világom. Ma már tudom, a sors nem bízza a véletlenre a rendezést.

Először én kerültem el egy másik részlegre, majd Feri hagyta ott a minisztériumot. 2009-ben összeházasodtunk, 2010-ben pedig megérkezett hozzánk a kisfiunk, Domonkos.

Anna és Ferenc esküvője (Fotó: Váradi Tamás)

„A Tar Feri”

Feri: Vízöntő vagyok. Progresszív. Újító. Szabad. Hatalmas lendület mozgat, amit mindenbe beleadok. Ez nemcsak a magánéletemet, de a munkámat is áthatja. Mindig keresem az újat, az érdekest, hajt a felfedezés vágya, a kézzelfogható értékteremtés, amit minél több emberrel szeretnék megosztani. Van bennem egyfajta tanítós attitűd. Emellett „agráros”, borsodi vagyok.

Anna: Feri a tűz, én a föld vagyok. Legyen szó munkáról, vállalkozásról, borokról, ő újító, neki nem kell a szokványos. Tanítani, változtatni, jobbá tenni akar. Az igazságérzete tombol. Forradalmár, egy harcos, aki megy, és lángra lobbant mindent. Domi nagyon sokat jelent neki, születése óta sokat vannak együtt. Nagyon jó apa, és rendre övé a jó zsaru szerepe. A kapcsolatunkban én vagyok a nyugodtabb erő, aki feltölti, ugyanakkor le is csillapítja, visszahúzza. Szárnyaljon, de ne a szakadékba! Mindenben a társam. Nemcsak szenvedélyt nyújt nekem, de biztonságot is. Sokat jelent, hogy felnézhetek rá, és tudom, hogy ő is elismer engem. Kifejezetten érzékeny ember. Gyönyörűen ír. Egy versben mintha előre leírta volna, mi vár ránk. Minden benne van.

„A kapcsolatunkban én vagyok a nyugodtabb erő, aki feltölti, ugyanakkor le is csillapítja.”

Feltétel nélkül

Feltétel nélkül
akarlak szeretni,
csillagként ragyogó
Szemedbe nevetni,
jöttödre konokon
örökkön várni,
ölelő karomat
szélesre tárni,
a tél hidegéből
két karodba bújni,
nyári délutánon
buborékot fújni,
rideg állomáson
vonatodra várni,
ha álomföldön járnál
lábujjhegyen járni,
száz messzi vidékre
Véled útra kelni,
ha szavaim megérnek
Néked énekelni,
Izzó szenvedéllyel
csókodban elégni,
ágyad lepedőjét
cafatokra tépni,
győzni magam felett,
minden kínt kibírni,
ünnepi zaj helyett
csöndben, néha sírni,
viselni méltón
mindent, mi megtalált,
fogadni büszkén
születést és halált,
s az út végéig mégis
elkísérni végül,
mert így szeretlek Téged:
Feltétel nélkül.
(Tar Ferenc)

A mélyben

Feri: 2016-ot írtuk, amikor az életem egy olyan fázisába jutottam el, hogy nemcsak a vállalkozásomban, de fejben is rengeteg probléma vett körül. Nem tudtam őket megoldani. Látványosan meghíztam, betegeskedtem, az autoimmun-betegségem rosszabbodott. Úgy éreztem, megrekedtem. Ekkor történt, hogy egy borospincében, rakodás közben megsérült a könyököm. A sebet nem vettem észre, így le se kezeltem. Elfertőződött. Vérmérgezésem lett, majd rosszul lettem az éjszaka közepén.

Anna először mentővel próbált bevitetni, de nem jöttek ki, aztán az ügyeletet hívta, de ők sem jöttek. Végül az édesapja jött értünk, és elvitt minket egy kórházba – ahonnan elküldtek. Ezen a ponton úgy érezheti az ember, ennek jó vége nem lehet, de a sors itt is úgy alakította a történéseket, hogy pont abba a kórházba kerültem, ahol esélyem volt túlélni.

Ott sem ment minden gördülékenyen. Anna nagyon kemény és határozott kiállásának köszönhető, hogy lehívattak az intenzívről egy orvost, aki rám nézett, és közölte: utolsó stádiumú szepszises állapot. Azonnal cselekedtek, de mire a műtőbe értek velem, leálltak a szerveim. Kétszer élesztettek újra. A szívemet folyamatosan adrenalinnal működtették, majd két hétig gépek tartottak életben.

Egyfajta kómaállapotban voltam. Teljesen lent. Az öntudatom legmélyén is éreztem, hogy egy gödör legalján vagyok. Egy nagyon furcsa, testen kívüli állapotba kerültem, mintha a világűrben lebegtem volna, atomizált állapotban. Utólag értettem meg, hogy amikor a gödör alján ültem, és egy falnak támaszkodtam, akkor azt a falat az a szeretetenergia emelte, amit kívülről kaptam. Fényt, alagutat nem láttam, ellenben körülvett valamiféle mélységes béke.

Anna: Szerencsés vagyok: nagyon jó családba születtem, stabil gyerekkorom volt, követendő példát láttam, a szüleim nagyon szeretik egymást, mindig mögöttem álltak, és állnak ma is. Velem mindig csak jó dolgok történtek. Mindig mindent megterveztem, így éltem az életem. Az első dolog, amit nem terveztem, az Feri volt. A számításaim között nem szerepelt, hogy beleszeretek a főnökömbe, a történetnek mégis csodás vége lett. Aztán jött egy tragikus fordulat: babát vártam; meg kellett szülnöm, de életet nem adhattam neki. A szülés során vérmérgezésem lett, az életem forgott kockán, nagyon küzdöttem, a fiamba és a férjem szavaiba kapaszkodtam: 

Soha nem szerettelek még ennyire!

Ez volt az első olyan élethelyzet, amit nem tudtam egyedül megoldani. Erősnek hittem magam, de ez nem ment. Segítséget kellett kérnem. Klinikai szakpszichológushoz jártam egy évig, és bár sok munkámba került, a vége az lett, hogy túljutottam a nehezén. Nem a miért a lényeg, hanem hogy miként reagálok egy nem várt eseményre. A babát elveszítettem, de magamra találtam.

Anna felhívása a Facebookon

Eltelt bő három év, amikor újra próba elé állított az élet. Az éjszaka közepén a férjem rosszul lett, hosszú órákba telt, mire ellátást kapott. Rám tört a múltbeli tragédia emléke, lassan elhatalmasodott rajtam valamiféle makacs erő, és megszületett bennem az elhatározás: Nem, Ferit nem adom! Nem! Nem! Mintha megnyomtak volna rajtam egy gombot, én úgy ragaszkodtam ehhez a Nem!-hez. Tudtam, minden porcikámban éreztem, a Feri kijön onnan. Muszáj! Tudja, hogy neki itt még dolga van. Dominak és nekem szükségünk van rá. Mi hárman együtt vagyunk egy család. Tudtam, hogy nem hagy cserben. Ő egy igazi harcos.

Egy százalék

Feri: Annától tudom, hogy amikor bekerültem, egy százalékot jósoltak nekem, ami annyit tesz: nincs esély, de ha meg is maradok, csakis rokkant állapotban jöhetek ki ebből.

Anna: Amikor az orvosok közölték, mire számíthatok, csak annyit válaszoltam: Nagyon jó, az egy, az nem nulla, abból lesz kettő és három is! Ezután visszamentem Feri mellé, és azt mondtam neki:
Azt hiszed el, amit én mondok!
Bennem bízol!
Itt vagyok melletted!
Vigyázok rád!
Meg tudod csinálni!

Aztán kint a folyosón elkezdtem lépegetni: egy-kettő-három-négy. Ezekhez a számokhoz képest a száz nagyon messze van, de ha csak a következő lépést nézed, működik. Végtelen türelem lett úrrá rajtam: tudtam, nekem nincs más dolgom, csak annyi, hogy ott legyek, és mindent elkövessek, hogy ő „onnan” kijöjjön.

Tizenkét napot töltöttem mellette az intenzíven. Pontosabban csak a folyosón, mert be csak a „jó napokon” engedtek, kétszer 10 percre. Reggel mentem, este jöttem. Az osztályon nem értették, mit keresek ott állandóan, de idővel elfogadták: szükségem van arra, hogy folyamatosan a közelében legyek. Tudtam, hogy tudok vele kommunikálni. Tudtam, ha a közelében vagyok, az segít.

Minden létező csatornán el akartam juttatni hozzá az üzenetet. Megkerestem mindent, amiről úgy hittem, hogy a segítségére lehet. Pozitív megerősítéseket mantráztam – Szeretlek! Várlak! Felépülsz! Erősíted magad! Bízom benned! –, fényképeket vittem be, és három, számunkra meghatározó zenét játszottam neki, két dalt az esküvőnkről és egy csodaváró mantrát.

Háromszáz ember

Feri: Annyira sorsszerű a történet, hogy ha csak az egyik aprócska változója másképp alakul, akkor nem ez a kimenetele az egésznek. Utólag tudtam meg, mennyi, de mennyi ember segített nekem: volt, aki az energiáját küldte, más imádkozott, és volt, aki vért adott: néhány nap alatt közel háromszáz ember. Mindegy, mi a tőlük kapott erő neve, ez a lehetetlent is le tudja győzni.

 

Az én példám mutatja, végtelen a hatalma annak, ha az embert visszavárják, ha szükség van rá, ha szeretik. Ez az erő megtart.

 

Az esetem a kórházi dolgozókra is hatással volt: eleinte senki nem hitt a felépülésemben, ám amikor az egyszázalékos jóslat ellenére is látták Annában a hitet, a kitartást – ami nemcsak a belém, de a beléjük vetett hitből is táplálkozott –, ők is napról napra egyre erősebben bíztak abban, hogy ez az egész tényleg jóra fordulhat. Az eredményeim, bár iszonyat lassan, de egyre jobbak lettek. Nekik is hitet adott a gyógyulásom, azóta pedig több olyan esetük volt, amikor szinte lemondtak a betegről, de eszükbe jutottam én, és nem adták fel.

Anna: Amikor Feri később beszélt az orvosokkal, azt mondták neki: ők még ilyet nem láttak, hogy valakit ennyire szeressenek. Én meg nem tudom, hogy lehet ezt másképp. Nem tudom, hogyan lehet másképp szeretni.

Feri és Domonkos a kórházban

Születésnap

Feri: 2016. február 28-án ébresztettek fel az altatásból, már nem volt szükség a gépekre. Ez a második szülinapom. Anna ott volt mellettem, és amikor kimondta: Nagyon szeretlek!, tudtam, nagy volt a baj.

A felépülésem története tényleg csodaszerű volt. A sebész főorvosom mesélte, hogy a kórházba kerüléskor annyira el volt halva a kezem, hogy egészen a vállamig fekete volt. Le kellett volna vágni, csak azért nem tették, mert már a vállöv utáni terület is érintett volt – vagyis teljesen mindegy lett volna. Elkezdték a kezelést, leszedték az elhalt bőrt a kezemről, és az visszaéledt. Elviekben ilyen nem létezik. Az orvosom ehhez hasonlót még soha nem látott. Mára a karom teljesen jól működik.

Anna: Feri első szavainak egyike az volt: Újjászülettem! Aztán csak beszélt és beszélt.

„Megértettem, hogy Feri újjászületésével visszakaptam valamit: a babánknak nem adhattam életet, de a férjem visszajött.”

Emlékezz!

Feri: Annak ellenére, hogy egy nagyon energikus, erős ember voltam, állandó kétségek közt őrlődtem. Mára a türelmetlenség, a bizonytalanság, a kétségek java eltűnt belőlem, és azon vagyok, hogy mindent értékelni tudjak. Minden más megvilágításba került. Ez az élmény mindent átírt bennem. Ma már tudom, hogy mi fontos, és mi nem az.

Érdekes, hogy a lábadozás alatt, amikor már tudtam ülni, tartani a kezeimet, mélységes nyugalom, hit és béke szállt meg: tudtam, fel fogok épülni, és éreztem, hogy ezután minden jobb és más lesz.

 

Olyan volt, mintha nagyon nehéz bőröndökkel mentem volna »be«, de »ki« már nélkülük jöttem.

 

52 napot töltöttem a kórházban lábadozva, bőrtranszplantáción is átesve, majd további három hónap kellett otthon, mire fokozatosan visszaszereztem az erőmet. Nem azt mondom, hogy tökéletesen más lettem, a régi automatizmusok még működnek, de ma már időben kiszúrom őket, és figyelmeztetem magam: Emlékezz!

A kórház után fogalmazódott meg bennem: nincs mire várni, nem szabad halogatni a dolgokat. Ami az embernek álma, vágya, azt meg kell próbálni megvalósítani. Nekem a régi álmom egy borbár megvalósítása volt. 2016 októberének végén nyitottuk meg, és a Carpe Diem névre kereszteltük.

Anna: Bennem utólag állt össze a kép. Megértettem, hogy Feri újjászületésével visszakaptam valamit: a babánknak nem adhattam életet, de a férjem visszajött. Érzem, ezek mind kellettek ahhoz, hogy sokkal jobban értékeljem mindazt, amim van: a gyermekemet, a férjemet és azt, hogy megtaláltam önmagam. Kell ennél több?

Az élet szép, soha nem steril, része, hogy néha sírunk és veszekedünk, de talán pont ettől jó. Élni jó, adni jó – és én adtam! Mindent eldobtam magamtól, csak rá vigyáztam, csak ő volt. Ehhez kellett az a hátország, amit a szüleim és a húgaink, a barátok, ismerősök és ismeretlenek biztosítottak azzal, hogy mindenki ott segített, ahol tudott.

Hogy feldolgoztam-e? Ma már messzebb vagyok tőle, néha nagyon messze, olykor azonban elég, ha meghallom egy mentőautó szirénáját, és előjön az egész. Talán nem is kell túl lenni rajta. Nem tudom. Talán ez is arra figyelmeztet, hogy álljunk meg, töltsük meg tartalommal az életet, mondjunk nemet. Mert sokkal törékenyebbek, igaz, sokkal erősebbek is vagyunk, mint ahogy gondoljuk. És igen, legyen carpe diem, de ne úgy éljünk a mának, hogy minden mást elengedünk, nem:

éld meg a pillanatot, azt, amiben éppen benne vagy!

Anna, Feri és Domonkos

Megosztás Facebookon