nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Borderline: „Ha úgy élném az életem, ahogy belül elképzelem, az elképesztő durva lenne”

Borderline: „Ha úgy élném az életem, ahogy belül elképzelem, az elképesztő durva lenne”

Sorozatunkban mentális betegségekkel élő emberekkel beszélgetünk, hogy ők maguk mondhassák el, milyen is az élet valamilyen ritkán vállalt diagnózissal. Most egy borderline-os beteg meséli el, hogyan rántják mélységekbe vagy dobják fel a csúcsig az elsöprő erejű érzelmek, és miképp tanult meg együtt élni szélsőséges időszakaival.
Kránicz Dorottya
Kránicz Dorottya
f Ajánlom

Az Amerikában élő Bencével Skype-on keresztül beszélünk: ő már egy hosszú nap után ül le a gép elé, míg én még a reggeli kávémat iszom a kanapén kuporogva. Miközben mesél, rögtön az jut az eszembe, hogy bár én is szeretném magam tökéletesen előítéletmentesnek gondolni, azért egy kicsit mégis meglep, hogy ez a fiatal srác úgy magyaráz egy sokak szemében riasztó diagnózisról, mintha egy izgalmas film sztoriját ismertetné. Okosan, humorral, önkritikával, de már a távolság engedte önelfogadással. Bencét nehezebb időszakaiban teljesen érzelmei irányították, ilyenkor a drogozásba is belecsúszott, vagy épp önmarcangolás bénította meg. Mára azt mondja, megtanulta kezelni diagnózisát, és arra törekszik, hogy rendet teremtsen a belső káoszban.

Mikor e-mailben egyeztettünk, úgy fogalmaztál, „most már jól vagy”. Ezzel arra utaltál, hogy „kigyógyultál” a borderline-ból, vagy inkább arra, hogy megtanultál együtt élni vele?

Inkább azt mondanám, hogy meg lehet tanulni együtt élni vele. De mielőtt ebbe belemennék, fontos leszögezni, hogy a borderline személyiségzavar hivatalosan nem betegség, hanem egy tudatállapot, amelyben bizonyos funkciók eltorzulnak a normálishoz képest. Ehhez mérten a szakemberek is azt szokták javasolni a borderline személyiségzavarral élőknek, hogy inkább úgy fogalmazzanak, hogy „volt borderline-os időszakom”, vagyis ne azonosuljanak a borderline-nal mint egy konstans állapottal.

Én valóban úgy érzem, hogy most jobban vagyok, és nagyjából látom is az irányt, amerre érdemes továbbhaladnom, ennek ellenére még mindig vannak nehezebb időszakaim. Az a fontos különbség, hogy ezektől most már nem esem annyira pánikba, nem megy el olyan szélsőséges állapotokba a viselkedésem.

Vannak olyan dolgok, amik aktiválják ezeket a borderline-os időszakokat?

Szerintem pont a másik végéről lehet megfogni a helyzetet. Tudod, gyakran tanácsolják embereknek, hogy „légy önmagad”, meg „hallgass a szívedre”. Na, ez egy borderline-os esetében a legrosszabb, amit az illető tehet. A borderline személyiségzavar egyik legfontosabb ismérve, hogy nagyon erősen az érzelmek irányítanak, ilyenkor minden azoknak rendelődik alá. Vegyünk például egy szakítást, egy munkahely elveszítését vagy egy rokon halálát. Normális esetben ezek persze megviselik az embert, de – én legalábbis úgy képzelem el – van egy belső stabilitása, ezért tudja, hogy ezek ugyan fájdalmas dolgok, de ettől függetlenül ő ugyanaz az ember marad. Ha egy borderline-os életében valami negatív történik, akkor kezdődik a mély depresszió, ami egészen extrém végletekig el tud menni. Ennek megvan a pozitív oldala is: mostanában is érzem például, hogy ha van egy jó napom, akkor teljesen euforikus vagyok. A legnagyobb gond, hogy a szélsőségek között nincs egyensúly, ezért az embernek elsősorban azt kell megtanulnia, hogy valami kapaszkodóra leljen saját magában, amihez mindig tud viszonyítani.

Mikor derült ki, hogy borderline-os vagy?

Most, hogy kiköltöztem Amerikába, és sokat vagyok egyedül, gyakran flashbackszerűen térnek vissza emlékek a gyerekkoromból. Így jöttem rá, hogy tulajdonképpen már óvodáskoromból rémlenek olyan helyzetek, amikben éreztem, hogy valami nem stimmel. Az első komolyabb depresszív állapotom tízéves koromban történt – nagyon pontosan emlékszem rá. Nyár volt, és nyolcosztályos gimnáziumba készültem, azon az estén pedig álmatlanul forgolódtam az ágyamban fekve, és teljesen elhatalmasodott rajtam a rettegés, hogy új iskolába kell mennem, vadidegen gyerekek közé, és mindennek vége lesz, amit addig ismertem. Egyre feszítőbb lett az érzés, hogy valami szörnyű dolog fog történni velem, bár hozzá kell tennem, hogy utána az első nap ötödik percében gond nélkül összebarátkoztam a többiekkel. Ez a nyűglődő, előre aggódó és szinte az őrületig helyzetelemző állapot sokszor jelentkezett még ezután, később már nevén is tudtam nevezni a szorongást, akkor, tízévesen még csak annyit tudtam, hogy ez nagyon szar.

És mikor jött a hivatalos diagnózis?

Tinédzserkoromban a depresszióm egyre súlyosabb lett, de ez akkor nem tűnt annyira problémásnak: volt egy csomó másik osztálytársam, aki sokat gondolkodott a halálon, vagy megkérdőjelezte az élet értelmét. Akkor én is azt gondoltam, hogy ez a kamaszkor természetes velejárója.

ken park bdp borderline

Az amerikai pszichiátriai társaság kézikönyve szerint (DSM V.) a BDP kísérő tünetei lehetnek öngyilkos gondolatok is. Részlet a Ken park című filmből (Fotó: imdb)

Tizenkilenc évesen elég nehéz élethelyzetben találtam magam, épp szakítás után voltam, és így utólag visszatekintve egy kicsit béna főiskola-választásba is belefutottam. Elkezdtem teljesen kilátástalannak érezni a helyzetet, és valahogy napokra-hetekre nyúlt az a tízéves kori állapotom, mikor feküdtem az ágyamban, és azon pörgött az agyam, hogy hogyan oldhatnám meg ezt a helyzetet – bár mindig csak arra jutottam, hogy nekem nem is kellene élnem, mert egy selejt vagyok, vagy valami hulladék. Amikor már egy jó ideje ment ez, kezdtem rájönni, hogy talán nem normális, hogy így érzem magam… A Google-ben rákerestem a „pszichiáter” szóra, el is mentem az első emberhez, akit kidobott, ő pedig megállapította, hogy depressziós vagyok. Később három-négy terapeutánál jártam, és több diagnózisom is volt, de valahogy egyikről sem éreztem, hogy passzolna. Voltam bipoláris, aztán mikor az sem stimmelt, jött az autizmus spektrumzavar, aztán felnőtt figyelemzavar, nem is tudom, mi volt még… Végül beutaltak a SOTE egyik speciális osztályára, hogy vizsgáltassam ki magam felnőtt figyelemzavarra, az ottani kezelőorvos vetette fel egy félórás beszélgetés után a borderline-t. Elkezdtem utánajárni, és végre úgy éreztem, hogy ez az, pontosan ezektől szenvedtem egész eddigi életemben. Akkor ugyanott a SOTE-n megcsináltam egy hónapos befekvős viselkedésterápiás programot, ami rengeteget segített: ez egy tb-támogatott program, ahol ugyan van várólista, de egy első interjúra akár az utcáról is besétálhatunk, beutaló nélkül. Ez nem egy zárt osztály, jellemzően csoportterápiák vannak, és kiváló szakemberek mutatnak egy csomó jól alkalmazható, kézzelfogható technikát a nem megfelelő viselkedésminták átírására. Ott kaptam hivatalos diagnózist is, ami kompletten úgy szól, hogy „borderline és narcisztikus személyiségzavar”. Ez egy kicsit még színesíti a képet!

A borderline-t a közbeszédben a kiszámíthatatlansággal azonosítjuk, épp emiatt a társadalom eléggé tart is ettől a szindrómától. Te is érezted úgy, hogy a környezeted számára megterhelő a viselkedésed?

Őrült mód megterhelő. Ez azért is nehéz, mert egy idő után, ha az ember elég intelligens, akkor belátja, hogy a viselkedésével mekkora fájdalmat okoz embereknek, akik fontosnak neki. Mivel ezt szeretné elkerülni, elkezdi tudatosan cenzúrázni a viselkedését, ami egyfelől működhet, hiszen megakadályozom, hogy átadjam magam az érzelmi kitöréseknek, de közben a másik részem azt mondja, hogy ez rémesen természetellenes, mintha robotként próbálnám magam kalibrálni a viselkedésre. Én mostanában is sokat gondolkodom azon, hogy ha úgy élném az életem, ahogy én belül elképzelem, az valami elképesztően durva lenne a környezetemnek. Most már, közel harmincévesen tudom, hogy azt nem engedhetem meg magamnak.

Ezt egy folyamatos kontrollként kell elképzelni?

Nehéz körülírni, de valami olyasmi. Nálam például úgy működik, hogy tisztában vagyok azzal, hogy intenzívebben élem meg a dolgokat, mint egy átlagember, ezért amikor jön egy erős érzés, igyekszem lefordítani, hogy normális mércével mérve ez milyen érzésnek felel meg. Például elkezdek dolgozni egy új munkahelyen, és a második héten azt érzem, hogy ez pokoli, semmi értelme az életnek meg a munkának sem. Ilyenkor ezt tudomásul veszem és megpróbálom tudatosítani, hogy ez csak annyit jelent, hogy stresszelek az új munkahelyemen. Gyakran érzem úgy, hogy a borderline olyan, mintha megfertőzte volna az agyamat egy vírus, ami miatt egyszerűen nem tudok saját magamra hallgatni. Folyamatosan próbálok a saját kontrollom lenni, de ha belegondolsz, az néha szinte lehetetlen feladat.

Az elmúlt években a borderline-t gyakran kapcsolták nagy művészekhez, mint József Attila, azt pedzegetve, hogy egy ilyen állapot a nehézségek mellett hihetetlen kreativitásra is sarkallhatja az embert. Szerinted van ebben igazság?

Szerintem ez nagyon rizikós dolog. Én nagyon régóta zenélek, és mindig az volt a problémám, hogy sosem tudok annyira kreatív lenni, mint amennyire akartam. Valószínűleg ez már a narcisztikus zavar miatt van, de rengetegszer éreztem, hogy teljes mértékben azonosulok a zenével, amit csinálok, és ha az nem egy félisten munkája, hanem csak épphogy jó, akkor azt tragédiaként éltem meg. Épp ezért nehezen maradtam benne dolgokban, például ha nem lettem három év alatt világsztár, akkor elkezdtem úgy érezni, hogy eláshatom magam, ezért inkább ki is menekültem a helyzetből. Szóval itt is jellemző a túldramatizálás.

Sokáig azt gondolták, a borderline egyfajta skizofrénia, mert tényleg társul hozzá az „összefogott énidentitás hiánya”. Ezt milyen belülről megélni?

Szar. (nevet) Az egyik terapeutám úgy fogalmazott, szerintem nagyon pontosan, hogy a helyzettől függően „nagyon folyok”. Azt mondta, az az élménye, mintha ülésről ülésre nem is ugyanazzal az emberrel beszélgetne. A legtöbb embernek van egy stabil énképe, de én attól függően, hogy épp milyen a hangulatom, nagyon sokféle tudok lenni. Néha egymásnak teljesen ellentmondó dolgokat mondtam, de a fejemben mindig volt rájuk racionálisnak tűnő magyarázatom.

Mikor egy ismerősömnek meséltem az interjúról, rögtön azt mondta, hogy eddig mindig nőkre gondolt a borderline kapcsán. Szerinted egy férfitól nehezebben fogadja el a társadalom a szélsőséges érzelmi megnyilvánulásokat?

Persze, gondolj bele, hogy ez mekkora pluszteher. A borderline sokak fejében egyenlő a hisztivel, ezért a külvilág ilyenkor sokszor a szemedre vetheti, hogy „légy férfi, ne problémázz ennyit, szedd már össze magad”. Én is csak mostanában kezdek eljutni oda, hogy elfogadjam magam a gyengeségeimmel együtt. Korábban főleg a kapcsolataimban éreztem úgy, hogy az a feladatom, hogy egy határozott férfi szerepét játsszam, ami persze egy idő után rengeteg szorongást okozott. Nekem az az elméletem, hogy az ember akkor kezd szorongani, amikor szerepet játszik, ez a férfikép pedig egy ilyen erőltetett szerep volt.

Mennyire vállaltad a kapcsolataidban és a szűkebb környezetedben a diagnózisodat?

Ez elég változó. Mikor kiderült, épp egy komoly kapcsolat vége felé jártam, amiben azt éreztem, nem kapom meg a kellő támogatást. Így visszagondolva már nem tudom, ez mennyire reális elvárás, azért ez hatalmas teher a másiknak is. Nyilván senki sem szeretne a másik terapeutája vagy anyukája lenni. Aztán volt egy coming out időszakom, amikor hosszú e-mailt írtam a volt kollégáimnak, amiben elmondtam, hogy borderline személyiségzavarom van, és most bevonulok a pszichiátriára. Utána több kollégám is mondta, hogy klassz, hogy felvállalom, de nem értették, miért kellett ezt az arcukba dobnom. Később már én is beláttam, hogy lehet, hogy ez is csak a drámajelenetem része volt.

ken park ddp mentális zavar

A bdp-sek impulzív viselkedése sokszor ijesztő lehet a környezetüknek. Részlet a ken park című filmből (Fotó: imdb)

Most úgy vagyok vele, hogy felvállalom, de nem ennek mentén definiálom magam, nem dobom be az első randi tizedik percében. Azzal nyilván csak elijeszteném a másikat. Inkább akkor tartom ezt indokoltnak, ha hosszú távú kapcsolatban vagyok, van egy kölcsönös bizalom, és szükségesnek érzem felhozni a diagnózisom, hogy megmagyarázzam bizonyos viselkedéseimet. De nem akarom, hogy ez úgy tűnjön, mintha felmentést keresnék ezáltal. A gyógyulás útjához nagyon fontos belátni, hogy rám is ugyanazok a szabályok vonatkoznak, mint bárki másra.

Gyakran mondják, hogy a borderline valamilyen gyerekkori problémára vezethető vissza. Te tudtál valami ilyesmit azonosítani az életedben?

Ismerek más borderline-osokat, akiknél az volt a visszatérő motívum, hogy gyerekkorukban nagyon elhanyagolták őket. Én olyan környezetben nőttem fel, ahol az egyik szülő nagyon távolságtartó volt, a másik pedig ezt ellensúlyozandó nagyon túlféltő és túlszerető. Egyébként mindketten nagyon kiszámíthatatlanok is voltak. A mi családunkban a másik privát szféráját nem igazán tartottuk tiszteletben, és ami a borderline szempontjából igazán kockázatnövelő, nem volt következetesség és stabilitás. Sokat foglalkoztam ezzel a témával terápiákon, de még mindig nem érzem, hogy sikerült a mélyére ásnom.

A borderline-nal sokszor együtt jár az önkárosító viselkedés is. Ez jelentkezett nálad?

Volt olyan időszakom, hogy belecsúsztam a napi szintű drogozásba, de csak később láttam be, hogy ezzel tulajdonképpen büntettem magam. Ugyanakkor napi szinten könnyebbé tette a dolgaimat, mert addig sem kellett éreznem azt a sok mindent, ami bennem kavargott. Egy idő után már egy olyan gépezetként tekintettem magamra, amin tudtam, milyen gombokat kell nyomogatni, hogy épp megfelelően viselkedjek: például ha dolgoznom kellett, nyomtam egy kis speedet, de ha túlságosan fel voltam pörögve, és jött át valaki, akivel beszélgetnem kellett, gyorsan bedobtam két Xanaxot.

Olyan is volt, hogy vagdostam magam, ráadásul már nem is kamaszként, hanem huszonévesen. Emlékszem, épp mosogattam, a kezembe akadt a kés, és olyan szarul éreztem magam, hogy arra gondoltam, mi lenne, ha most megvágnám magam? És akkor meg is tettem. Aztán rájöttem, hogy nem akarok az az ember lenni, akinek pulóverben kell járnia, hogy takargassa a karját.

Függő is lettél?

Alapvetően olyan személyiség vagyok, aki hajlamos a függőségekre. Nagyon erősen dolgozik bennem ez az ősi jutalmazó ösztön, hogy ha valahol valami jó dolog ért, oda újra és újra visszamenjek. Az is igaz rám, hogy mindig a végletekig ki akarok meríteni mindent – nekem nem elég csak belekortyolni a pohárba, én az a típus vagyok, aki az utolsó cseppig kiissza, és még utána is ellenőrzi, hogy maradt-e benne valami. Ez jellemző volt az emberi kapcsolataimra is: ha valakivel jól éreztem magam, csak ő létezett a számomra, ebből persze kisajátító, egészségtelen viszonyok jöttek létre. A cuccal is pont így volt ez. Füvezéssel kezdtem, aztán szépen lépdeltem felfelé, míg eljutottam a kokain-heroin kombinációig, gyakorlatilag egész nap ezek voltak bennem. De én mindeközben normálisan éltem, volt munkám, eljártam, találkoztam emberekkel, úgynevezett magasan funkcionáló függő voltam. Egyszer csak nagy hévvel letettem a dolgot, akkor egy durva depressziós időszak következett, amiben különösen a visszaeséseket szégyelltem nagyon.

Szerinted mi a legnehezebb a borderline-ban?

Szerintem a legkeményebb meló a belső hang finomítása. Ha például egy drogozós visszaesést le akarok modellezni neked, az nagyjából úgy néz ki, hogy először van egy hang, ami elkezd győzködni, hogy „úgyis olyan szar minden, miért ne éreznéd jól magad?” Amikor meg csinálom, akkor elkezdem érezni, hogy nem biztos, hogy ez így jó, akkor megszólal az a hang, amelyik azt mondja, „te idióta állat, már megint mibe keverted magad?” Ezt a hangot kezdtem módszeresen finomítgatni. Hogy ne ítélkezzek saját magam felett 0–24-ben, hanem engedjem meg magamnak, hogy bizonyos helyzeteket jobban vagy rosszabbul kezelek, és ez teljesen normális. És ha egy helyzetet nem megfelelően kezeltem, akkor se az önkorbácsoló hang szólaljon meg, hanem inkább egy elemzőbb tónus, ami felteszi a kérdést, hogy mi a probléma, és hogyan kellene csinálnom legközelebb.

 

Sorozatunk korábbi cikkei:

Megosztás Facebookon