nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Anyuka, bárcsak nekem lehetne olyan tündéri kisfiam, mint neked!

Anyuka, bárcsak nekem lehetne olyan tündéri kisfiam, mint neked!

Sokan vágynak rá, mégsem adatik meg mindenkinek az édesanyaszerep, számukra pedig különösen fájdalmas, ha szomorú és nem szeretett gyerekekkel kell találkozniuk. Nem vagyok ezzel másképp én sem.
P.P.
f Ajánlom

Tatabánya irányába visz a személyvonat. Egy üres, négyes blokkban foglalok helyet. Előre örülök, egyedül leszek, kényelmesen elférnek a lábaim, a cuccaim, és senki aurája nem tör be az enyémbe. Az örömködést persze elkapkodom. Indulás előtt két perccel egy édesanya és hat év körüli kisfia vágódik be a kocsiba, hogy ugyanazzal a lendülettel zaklatott feszültséggel töltsék meg a teret. Már a látványuk finom szorongással tölt, az anya merev állkapcsa, csapzott, elhanyagolt külseje és a kisfiú nagyon öreg tekintete rosszat sejtet. 

Kérdezés nélkül, az „én blokkomban” foglalnak helyet, és kezdetét veszi a gyászos műsor: 

– Bence, vedd le a kardigánt!
– Honnan tudjam, milyen vonat!
– Bence, ülj rendesen! 
– Húzd ki magad!
– Nem, én nem hoztam játékot. Miért nem csomagoltál magadnak? 
– Nem tudom, hánnyal megy a vonat!

– Nem, a mobilt nem kapod meg!
– Honnan akasszak le neked pont most almalevet?
– Menj egyedül vécére, nagyfiú vagy!
– Bence, vedd le a sapkád!
– Nem tudom, honnan jön a hideg!

– Bence, ne nyavalyogj már, az isten szerelmére!
– Nem, nem olvasok mesét!
– Nem tudom, mi a következő megálló!

– Mit tudom én, mikor jön a kalauz. 
– Nem, nem tudom, mik azok a kábelek!

A maszatos arcú Bence agyacskájában szinte kétpercenként megfogalmazódik egy halasztást nem tűrő kérdés, érdeklődve szemléli a környezetét, a gondolatok csak úgy pezsegnek okos arcocskája mögött. Látszik, nehezére esik megülni a fenekén, mintha hajtaná valami belső erő, ami beszédre, izgésre-mozgásra készteti, és ami az édesanya vérnyomását konstans magason tartja. „Nehéz eset” mondja rá édesanyja, mintha jobban örülne egy mozdulatlan bábunak, aki gombnyomásra cselekszik. 

Fia érdeklődése rettenetesen fárasztja, idegesíti, képtelen türelmesen, gyengéden, anyai büszkeséggel felelni. Nem ismerem kettejük történetét, ítéletet mondani sincs jogom, nem tudom, milyen 0-24-ben egy örökmozgó emberkét nevelni – mert nekem nem adatott meg, hogy gyerekem legyen, a rajongói táborba szól a jegyem, és csak elképzelni tudom, milyen lehet az, ha az ember egy Bence anyukája lehet. 

Aranyszőke haj, hatalmas szempillák, piros arc, tökéletesen illesztett szeplők, elnyűtt sportcipő, retró kantáros nadrág: a hat év körüli Bence nem tudja, hogy ő már most nagyon jóképű, és jaj lesz a világnak, ha egyszer felnő. Tetszenek a kérdései, izgat, ahogy a világot kémleli, és ha nem rettentene el édesanyja ellenszenves személye, a legszívesebben én magam felelgetnék neki. 

Anyukája azonban szavak nélkül is meghúzza a határokat. Olvasni lehet róla, magasan tesz a környezetére, és nem örül a betolakodóknak. Így vagy úgy, de nehéz élete lehet. Fáradt. Feje búbján csúnya lenövés, arca pórusaiban ott ül a cigaretta, fiatal arcán mély ráncok csücsülnek. Próbálom lágy, szerető anyukakánt elképzelni. Nem megy. Talán nem is akart ő anya lenni. Talán a véletlen, talán az erőszak műve. Nem tudhatom, de szerepében boldogtalan. Nem édes neki ez a teher. 

A vonatablaknak támasztom a fejem, a sebesen száguldó repceföldeket nézem, és azon gondolkodom, miféle forgatókönyvíró a sors: vajon miért kapta ez a két ember egymást? Mire tanítja ez a nő a kisfiút, és vajon mi a szerepe Bencének a nő életében? Örömöt, vidámságot, értelmet és büszkeséget nem tud adni, ez látszik – de akkor mi marad? 

Megosztás Facebookon