Nők vallanak: „Amikor meghallom a bikini szót, a hideg is kiráz”

Körkérdést tettem fel egy közösségi oldalon, hogy lássam, csak én vagyok-e ilyen szorongós, aki nem bír egyik napról a másikra átállni a nagykabátos időről, és hirtelen ujjatlanokat hordani, vagy más is problémázik a teste miatt. A közvélemény-kutatásom eredménye az lett, hogy jóval több nő érzi azt, hogy elfogadhatatlan a teste, mint az indokolt lenne.

A legmeglepőbb számomra az volt, hogy nemcsak a molettebb nők érzik így magukat, hanem a kifejezetten vékonyak is hasonló szorongással várják a nyarat.

Panka még csak 9 éves, de már gyűlöli a testét – egy édesapa kétségbeesett sorai

Nem azért, mert tavaly nyár óta mind meghíztunk. Ugyanúgy, ugyanannyi kilóval vágunk neki az idei jó időnek is. Mégis minden évben átesünk ezen a szorongós időszakon, amikor legszívesebben ki sem mennénk az utcára, mert nem burkolhatjuk magunkat ruhákba annyira, hogy eltakarjuk a vélt vagy valós testi hibáinkat. Mi mind egyfajta testképzavarban szenvedünk, épp csak annyira, hogy még nem vagyunk tőle betegek, csupán megkeserítjük vele a saját életünket.

Zita pont abban a helyzetben van, amivel nemcsak én tudok nagyon együttérezni, hanem valószínűleg még sok millió nőtársunk: a súlyfeleslege nem nagy, és senki mást nem zavar, csak őt, de őt annyira, hogy szorong tőle.

„Amikor meghallom a bikini szót, a hideg is kiráz. Emlékeim szerint egész életemben így volt, ami valószínűleg nem független attól, hogy mióta az eszem tudom, küzdök a kilókkal. A jojóeffektusnak köszönhetően a striák rajtam már 16 éves koromban megjelentek, és előbb tudtam, mi az a narancsbőr, mint hogy ki írta A walesi bárdokat.

Úgyhogy kétrészes fürdőruha nem is volt rajtam, csak talán életemben 2-3 alkalommal, amikor a legjobb formámban voltam. De akkor is csak nagy szégyenkezések közepette húztam magamra, és igyekeztem a vízhez legközelebbi árnyékos helyen letelepedni, hogy mielőbb bebújhassak a hullámok jótékony takarója alá.

Tudom, hogy szeretni kell a testünket, és én alapvetően hálás is vagyok az enyémnek, de ha meglátom magam bikiniben, aztán megnézem a velem egykorú barátnőimet, mégis torkon ragad a szorongás. És egyáltalán nincs bennem irigység, amiért nekik 2-3 gyerek után is sokkal vonzóbb és feszesebb a testük, mint az enyém, csak egyszer úgy szeretném kipróbálni, mondjuk egy napra, hogy milyen lehet azoknak a helyében lenni, akik simán ledobják magukról nyáron a textilt, és nem várják szívdobogva, mint az első randit, hogy legalább egy strandkendővel eltakarhassák az itt-ott dudorodó, huncut kis zsírpárnáikat.”

Nóri az a fajta, akin a kívülálló szemével sincs egy gramm túlsúly sem. 36-os méretet hord, mégis frászt kap tőle, hogy le kell vetkőzni nyáron.

„A nyarat mindig nagyon-nagyon szerettem, aztán egyszer csak elérkezett a pubertás. Idegen lett a testem, és ha belegondolok, a mai napig az. Mindenkinél magasabb voltam a környezetemben gyakorlatilag mióta az eszemet tudom, de nem az a kecses magas, hanem a suta, aki tanácstalanul nézi a saját karját. És ehhez jött az, hogy elkezdtem nőiesedni. Gyerekfejjel, gyerekgondolatokkal, babákkal körülvéve elkezdtem cicisedni, szőrösödni és a hormonváltozásoknak hála picit hízni. Nagyon bezárkóztam, hatalmas ruhákban kezdtem járni, görbítettem a hátam.

A nyár ezután kész tortúra lett. Strand, cici- és bikinivonalgondok: gyűlöltem. Elkezdtem hatalmasnak látni magam. Mindig dagiztam magam, mert más voltam. Aztán valahogy így maradtam. Nem vettem észre, hogy behoztak a többiek, hogy ők büszkén tolják ki a mellüket, vesznek fel bikinit, rövidnadrágot.

Természetesen idővel enyhült ez a dolog, részben azért is, mert lettek nagyobb gondjaim, de ilyenkor, mikor jön a nyár, és lekerülnek a rétegek, összeugrik a gyomrom, hogy jaj, itt röcög, ott röcög, nincs kockahasam, és hasonlók. Szentül hiszem, hogy a testem érettségének és a lelkem éretlenségének a szüleménye ez a kényszerképzetem, hogy én bizony kövér vagyok 36-os ruhamérettel.”

Zoé nyolc évig küzdött anorexiával, majd bulimiával. Két éve gyógyult meg, de a teste miatt érzett szorongás nem múlt el.

„Szorongok attól a perctől kezdve, hogy lekerül a sokat takaró télikabát, mert teljesen védtelennek érzem magam. Ez idővel javul, de maximum a vékony kardigán–hosszúnadrág (vagy fekete harisnya–térdig erő szoknya) kombóig vagyok képes letornázni a komfortzónám, annál többet nem merek mutatni magamból.

Ezzel én egészen megbékéltem, világéletemben ilyen voltam, a szorongást inkább mások reakciói váltják ki.

Nem közvetlenül akkor, amikor szóvá teszik, hanem előtte, amikor tudom, hogy valami megjegyzést fogok kapni, ha elindulok otthonról tetőtől talpig felöltözve. Nem tudom, fog-e ez valaha változni, de attól is félek, hogy nem, és attól is, hogy egyszer tényleg megbékélek a külsőmmel, mert egyelőre el sem tudom képzelni, az milyen érzés lehet.”

Anikó még nem szokott hozzá az új testéhez, amióta lefogyott 20 kilót, még nem azt látja a tükörben, ami a valóság.

„Több dolog is zavar, és minden abból ered, hogy nem vagyok elégedett a testemmel, és nem nagyon szeretem nézegetni. Sokkal nagyobb magabiztosságot és kényelmet tud adni, ha ruhával elfedem. Emellett vannak ennek ilyen technikai részei is, hogy mindig összeérnek a testrészeim, és kidörzsölődnek. Meg sokkal jobban izzadok is. Ezek, ugye, mind múlt időben, mert tavaly ilyenkor 85 kiló voltam, most meg már 65 vagyok.

Minőségi változás minden tekintetben, viszont még nem szoktam meg az új kinézetem.

Van, amikor szép vékonynak látom magam, van, amikor viszont még ugyanolyan kövérnek. Vannak bizonyos testrészeim, leginkább a felkarom meg a vádlim, amiket nem szeretek mutogatni.”

A szorongásunk alapja az, hogy mit szólnak hozzánk random idegenek, akik szembejönnek az utcán.

Meg akarunk felelni a fejünkben élő tökéletes nő képének, aki nyilván nem létezik, mert ha nyitott szemmel járunk, láthatjuk, hogy senki más sem tökéletes, másnak is összeér a combja, és csak nagyon kevesen vannak, akik címlaplányként rohangálnak, talpig gyönyörűen.

Az viszont jelentősen enyhíthet a szorongáson, hogy úgy tűnik, nemcsak mi problémázunk azon, hogy le kell vetkőzni nyáron, és többet kell mutatni a testünkből, hanem a nők többsége. Ez azért is jó hír, mert ezek szerint mások nem érnek rá ítélkezni a külsőnk fölött – ahhoz túlságosan is el vannak foglalva azzal, hogy szerintük mások épp biztos ítélkeznek a külsejük fölött. Egyszóval felesleges is utálni a nyarat, le a kabátokkal, ne kínozzuk magunkat tovább! Inkább csak élvezzük azt, hogy egy egészséges testben vihetjük magunkkal azt a szorongós lelkünket.