„Törvényt hoznék arra, hogy az anya ne maradhasson egyedül az újszülöttjével”

Perinatális szaktanácsadó – biztosan előfordul, hogy visszakérdeznek, amikor elmondja, mi a hivatása, hiszen nem mindenki előtt ismertek a prenatális, perinatális fogalmak.

Ezek tulajdonképp a születés előtti és körülötti életidőt jelentik. Prenatálisnak nevezzük a szülést megelőző és az a körüli eseményeket a kórházban töltött idővel bezárólag. Mi azonban inkább a perinatális szót használjuk, mert ebbe beletartozik minden a várandósságtól egészen addig, amíg a gyermek nem értelmezhető külön az anyjától. Tehát a kicsi legalább egy-, de akár hároméves koráig.

Az orvosi értelmezés szerint a gyermekágyi időszak hat hét…

Mi, pszichológusok általában másként gondoljuk: lelki szinten ez inkább kilenc hónap–egy év. Hiszen ebben az időszakban minden megváltozik. Nemcsak a nő maga, de a párkapcsolat, a család felépítése és működése is. Főként az első gyermeknél igaz ez, és ilyen szempontból a fogantatási történet is fontos: tervezett, vágyott baba volt-e, kik vártak rá igazán és milyen régóta…

Anyaságunkon nyilván saját „anyamintánk” is alakít.

Hogyne. Minden egyes gyermekvárásnak hosszú, generációkon átívelő története van, vagyis az úgynevezett transzgenerációs perinatális események, például a gyerekkori élményeink is befolyásolják a hozzáállásunkat.

Ez nyilván nem egyszerűen annyit jelent, hogy olyan anya leszek, amilyen az én anyám volt.

Nem, nem feltétlen ugyanazt a mintázatot követjük, amit mi láttunk, esetenként annak épp az ellenkezőjét. De azt kutatások bizonyítják, hogy komoly átadódás van. Úgy is mondhatnám: statisztikai jósló ereje van a nagymama-anya kötődés mintázatának.

Andrek Andrea (forrás: haptonomia.hu)

És annak, hogy mi magunk hogyan születtünk?

Születés és szülés egymástól szétválaszthatatlanok. Gondoljunk csak bele, mennyire fontos lehet az identitás kialakulásában az, hogy valaki szerencsétlen „balesetként” érkezik egy családba, vagy régóta vágyott ajándékként. De az is számít, hogy mik a családban a „nagy mondások”, áldások vagy átkok. Például: „mi azok a könnyen szülő fajták vagyunk” vagy: „nálunk senki sem tudott szoptatni a családban” – ezek szuggesztív erejű legendák. Nincsenek igazán megmagyarázva, de kislánykorunk óta halljuk. Vagy mondjuk, hogy egy rokon majdnem belehalt a szülésbe. Persze az is történet, ha nincs történet, ha titok van. És ez nem ritka. Mert mondjuk annyira fájdalmasak vagy félelmetesek az emlékek. Sokaknak fogalmuk sincs arról, hogy hogyan születtek, főként apáknak, mert a fiúknak még kevésbé beszélnek ilyesmiről.

Immár tízéves az a posztgraduális képzés,  amelynek az alapítói között ön is ott volt. Európában ez az egyetlen hely, ahol felsőfokú egyetem keretein belül oktatják az anyává, apává, családdá válás lelki folyamatát. Jellemzően kik szeretnének szakértők lenni ebben a témában?

Főként egészségügyi, pszichológus és pedagógus diplomával jönnek hozzánk, de akadnak pályamódosítók is a kertésztől az elektronikai műszerészig. Azért nyolcvan százalékuk a szakmából jön. Szülésznők, pszichológusok, védőnők, dúlák, korai fejlesztők. A képzés sokat adhat mindenkinek, aki csecsemőkkel vagy akár nagyobb gyerekekkel foglalkozik. Az az óvónő, aki nálunk tanul, valószínűleg a jövőben másként kezeli például egy gyerek garbófóbiáját.

Orvosok esetleg nem érdeklődnek? Olyanok, akik a szülés fizikai részén túl a lelki útra is kíváncsiak?

Eddig egy neonatológus volt a hallgatónk, és két szülész-nőgyógyász orvosnő végezte el a képzést.

Milyen érdekes, hogy a nők fogékonyabbak erre. Ön szerint egy nő alkalmasabb szülészorvosnak egy férfinál?

Ezt így nem mondanám, de adott esetben ez is számíthat. Például ha a várandós előtörténetében előfordult bántalmazás. Az intézményes szülésben nagy szerepe van annak a kérdésnek, hogy kié legyen a kontroll. Vannak nők, akik szoronganak, és számukra az ad biztonságot, ha átadhatják azt egy szakértőnek. Van, akit megnyugtat, ha ez a személy egy férfi, mert számukra az autoritás ezzel a tulajdonsággal kapcsolódik össze. Azok választanak inkább nőt, akik több meghallgatásra, partnerségre számítanak, akiknek a saját kontroll megtartása a fontos, és kevésbé hisznek a hierarchiában. De nehéz mindenki igényének megfelelni, hiszen míg az egyik nő úgy érzi, hogy magára hagyják, ha csak óránként néznek rá, a másik úgy, hogy túlkontrollálják. Ezért fontos a személyre szabottság, és hogy mindenki gondolja végig, neki mi ad biztonságérzetet.

„Van aki tőlem kért papírt arról, hogy lelki okokból ő csak császármetszéssel szülhet.”

Úgy látom, hogy manapság én, szülő nőként hiába tudom, hogy nekem mi volna a jó, egyáltalán nem biztos, hogy a szülőszobán az történik majd.

Ez így van. Leboyer húsz éve megírta A gyöngéd születés című, forradalmi könyvét, ám azóta sem sok minden változott. Legalábbis nagyon nagy a szórás kórházak és orvosok között. Mert nyilván egyre több a családbarát szemléletű hely, de másutt meg megmaradt az az érzéketlenség, ami évtizedeken át jellemezte a szülészeti ellátást. A legjobb szakembernek sem könnyű változtatni a gyakorlatán, hiszen ehhez tükörbe kell néznie, és esetleg rájönnie, hogy mihez járult hozzá évtizedeken keresztül. Hogy olyan mechanizmusnak volt részese, ami traumát okozhat. Az idősebb kollégáknak ez különösen nehéz, de azért megtörténik.

Az otthonszülésről szóló vita újbóli fellángolásakor ismét gyakran hallottuk azt a véleményt az intézményes szülésről, miszerint „Mindannyian így születtünk, miért kéne máshogy csinálni?”

„Amint beteszi a lábát a nő, beöntést adunk, burkot repesztünk, epidurált kötünk, gátat metszünk. Szülünk” – megszólal a szülésznő

Valóban, mára felnőtt egy olyan generáció, amelynek tagjait nagyon elbizonytalanították a saját testi működését illetően, és ezért szinte örömmel adja át a teste feletti kontrollt. A császármetszés mára egy profi technológia, kevesebb a szövődménye is. De ezek csak orvosi kockázatok, arról nem szólnak, hogy lélektani szempontból mi vész el. Nehéz erről beszélni, mert az sem jó, ha bűntudatot keltünk a „császáros” anyákban, vagy azt az érzést, hogy valami olyat veszítenek el, ami nem pótolható. Sok minden igenis pótolható, hiszen a kötődés nagyon rugalmas rendszer. De azért amellett nem mehetünk el szó nélkül, hogy körülbelül tíz százalék lenne a császármetszések orvosilag indokolt aránya, ehhez képest Magyarországon negyven százaléknál tartunk. Ebben persze benne van az is, aki tőlem kért papírt arról, hogy lelki okokból ő csak császármetszéssel szülhet. Természetesen nem adtam ilyet. De fontos megnézni, milyen félelmek állnak egy ilyen kérés mögött.

El tudom képzelni, hogy az illető túl sok traumatikus szülésbeszámolót olvasott. Hemzseg a net ezektől, amik a kórházellenes hangulathoz is hozzájárulnak. Ön milyen érzésekkel olvassa ezeket?

Mindenkinek joga van a saját szülésélményéhez. Nekem nem dolgom megkérdőjelezni a történeteket, vagy keresni bennük az igazságot. Egyébként negatív szülésélmények nem csak kórházban vannak, de tény, hogy azoknál az orvosoknál sokkal több a pozitív szülésélmény, akik fontosnak érzik a szülő nő lelkiállapotát.

Ön szerint mekkora szabadsága legyen az orvosnak abban, hogy milyen és hányféle beavatkozást alkalmaz?

Nagyon nehéz kérdés, hiszen jó esetben az, hogy egy-egy jelet minek észlel az orvos, és ez alapján mikor avatkozik be, az az ő személyes bátorságán, türelmén, szakmai tapasztalatán, észlelésén és értelmezésén múlik, és nem az érdekein. Ha azt mondja, hogy romlik a baba szívhangja, ezért irány a műtő – ki merné megkérdőjelezni?! Ez már azon is múlik, hogy valaki mennyit monitoroz. Tapasztalat, hogy minél több a műszer a vajúdáskor, annál inkább nyúlnak különféle beavatkozásokhoz. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy én nem vagyok orvos, csak a saját szakmám szemszögéből vagyok képes megítélni ezt.

Az óvatos kritikáik miatt nincsenek konfliktusaik az orvos szakmával?

Nincsenek, de ennek leginkább az az oka, hogy nem is nagyon vagyunk párbeszédben, noha vannak orvosok, akik nyitottak a lélektan irányában. Viszonylag szűk kör ez, és mindig ugyanazok. A párbeszéd ezzel együtt nagyon fontos, sokkal szélesebb tudásplatform tud létrejönni, ha a különböző szakemberek meg tudják osztani egymással a tudásukat. A perinatális képzés során is erre törekszünk. 

Mi az, amit minden szülésre készülőnek elmondana?

Próbálják megismerni a közeget, ahol szülni fognak. A környezetet és a személyeket is, akik jelen lesznek a szülésnél. Ha van rá módjuk, válasszanak elsősorban szülésznőt, mert ő lesz az, akin igazán sok múlik majd. Ha van rá lehetőség, és úgy érzik, hogy erre van szükségük, vigyenek magukkal dúlát, aki végig értük van. Az apa ne divatból legyen bent a szülőszobán. Gondolják meg, biztos ő-e a legmegfelelőbb társ abban a pillanatban? Erről érdemes őszintén beszélgetni vele. Aztán… érdemes képbe kerülni a fájdalomcsillapítási lehetőségekkel kapcsolatban, megtudni, hogy a gyerekágyon is együtt lehetnek-e a kisbabával valamint kapnak-e szoptatási támogatást. Egyszóval tanácsos sok információt kérni, utána viszont azt mondom: legyenek nagyon rugalmasak, ha a valóságban nem az történik, amit elképzeltek.

Ráadásul a szülés ugyan csak a várandósságnak befejező eleme, valójában egy új kezdet mindenkinek.

Hát igen. Szívem szerint törvényt hoznék arra, hogy az anyát ne hagyja egyedül a család az újszülöttel egy hét után. A legtöbbjük ugyanis nincs felkészülve erre. Az anyának ugyanazokat a „szolgáltatásokat” kellene kapnia, mint egy újszülöttnek, hiszen ugyanazon mentek keresztül: etetve lenni, tartva lenni, szeretve lenni.  Ez neki is új, érzékeny állapot, aminek nem tesz jót az egyedüllét. Mindenki a várandósságról és a szülésről beszél, miközben a legnagyobb érzelmi hullámzás csak utána jön a nagy kérdés felelősségével: „Életben tudom-e tartani a gyerekem?”. Az anyák többségénél hetek telnek el, mire megszületik a tapasztalatok mentén egy belső, biztos igen erre kérdésre.