nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
“Van olyan, hogy nehéz megszólalni” – Szeredi Emese súlyos traumát átélt gyerekeken segít

“Van olyan, hogy nehéz megszólalni” – Szeredi Emese súlyos traumát átélt gyerekeken segít

Mit lehet elérni egy bántalmazott, traumákkal küzdő, esetleg a sokadik családban élő gyereknél? Hogy zajlik a terápia kisautózás közben? Miért csak négyszer mennek el a pszichológushoz a kamaszok? Hogy kell jól kezelni az ovis dührohamait? Felül lehet írni egy korábbi bántalmazást? Szeredi Emese a kőszegi SOS Gyermekfalu pszichológusaként kezeli a viselkedési problémával küzdő gyerekeket, óvodáskortól a fiatal huszonévesekig, vele beszélgetett a Gyereksorsok blog szerzője.
Mártonffy Zsuzsa
f Ajánlom

Miből áll a munkád?

Elsősorban a gyerekekkel végzek terápiát, és a szülőknek, azaz a nevelőszülőknek tartok konzultációt. Most 12 gyerekkel foglalkozom, és néhány nagykorú utógondozottal.

Hogy kerül hozzád egy gyerek?

Sokszor a nevelőszülők küldik, vagy a nevelőszülői tanácsadók. Ha van egy megbeszélés a házakkal, akkor merülnek fel az igények, hogy kinek kellene hozzám jönnie.

Mi érdekel téged egy gyereknél?

Elsősorban a traumákkal kapcsolatos érintettsége, és hogy hogy érzi magát ott, ahol van.

Szeredi Emese (fotó: gyereksorsok.hu)

Ezt hogy lehet megállapítani?

Többszöri találkozással. Szabad játékot engedek nekik, esetleg világjátékot veszek fel, amikor megvan ehhez a kellő bizalom, és utána el is indul a terápia.

És egy alkalom alatt kijátssza, ami vele történt?

Egyébként is foglalkoztatja őket a traumatikus élményük, ami valamilyen módon megnyilvánul. Ha ki tudja játszani, az jó, mert akkor dolgozik rajta. Én abban is tudok segíteni, hogy elkezdjen foglalkozni a problémával, ne legyen elfojtva. A „kijátszásnak” is van egy folyamata, nem megy egyik pillanatról a másikra.

Hány pszichológus dolgozik a gyermekfaluban?

Egyedül én. Naponta 3-4 gyerek megfordul nálam, az óvodások kimaradnak az oviból délelőtt és akkor járnak. Az iskolások közt vannak, akik nem napközisek, vagy a napköziből kikérik őket aznap, és itt vagyok este 6-ig. Van, akihez kéthetente tudok eljutni. A legkisebb gyerekek óvodáskorúak, a legidősebbek huszonévesek.

A gyermekvédelemben élők mind elszenvedtek valamit, bántalmazást, nélkülözést, kiemelést a családból. Mennyire arányos az, hogy a gyerek milyen szörnyűségen esett át, és ez mennyire látszik rajta?

Ez élethelyzettől függően változik. Előfordul, hogy új környezetben nem hozza a gyerek a trauma tüneteit, mert az alkalmazkodás elfedi. Ilyenkor mindenki örül, hogy elmúlt, aztán pár hónap múlva ismét elkezdi mutatni a tüneteket. Lehet, épp nincs olyan élethelyzetben, ami emlékeztetné a traumájára, ezért kevésbé mutat tüneteket, de projektív tesztekkel ki lehet mutatni.

Nem lehet, hogy azt a gyereket nem viselte meg annyira?

Ezt nem hiszem, inkább saját magában próbálja feldolgozni, nem a környezet felé vetítve, hanem magában őrölgeti. Mint egy kagyló: kívülről nézve érdektelennek, megközelíthetetlennek tűnik, keménynek, erősnek, de belül valójában nagyon puha és sérülékeny.

Ami ezekkel a gyerekkel történt, azok közül mi viseli meg őket legjobban? Amit a családjukban elszenvedtek, a kiemelés, vagy a későbbi esetleges hányattatások?

Személyenként változó. Ha csak elhanyagolás történt a vér szerinti családban, akkor a kiemelés okoz traumát. Sokszor az is megviseli a gyereket, hogy a látogatások során a vér szerinti szülők hitegetik, hogy jövő héten már hazaviszik. Ennek nincs foganatja, és a szülők sem látják át, hogy ezzel mennyi kárt okoznak a gyerekeknek.

Mi történik az ovisokkal a terápián?

Hasonlóan folyik, mint egy felnőttnél, csak nem beszélgetés történik, hanem játék. Visszajelzéseket adok neki, és a gyerek látja, hogy másképp is lehet egymáshoz viszonyulni, mint ahogy ő tapasztalta életében, szép fokozatosan talpra áll, magabiztosabb, önálóbb lesz, reálisabb képet kap saját magáról.

Ez hogy néz ki babázás vagy autózás közben?

Egyszerűen annyi, hogy visszajelzek neki: lehet, hogy nem véletlenül ejtetted le azt a kisautót. Akkor kiderül, hogy van benne agresszió. Megkérdezem, mire haragszik. Ja, lehet, hogy te nem is a kisautóra haragszol? Lehet, hogy te az oviban sem a Petikére haragudtál, mikor megütötted?

Erre mond valamit a gyerek?

Nem, de nem is kell, náluk nem a verbális kommunikáció a legerősebb. Játszik tovább, de valami kis csírát vet a fejében. Próbálok mindig mögé nézni, hogy miért csinálja, miért most, miért így csinálja.

traumatizált gyerekrajz gyrek bántalmazás

Ház ábrázolások gyerekrajzokon a traumatizáltság fokától függően. (forrás: facebook)

Ez nagyon intenzív jelenlétet feltételez…

Igen, és éppen ezért nagyon fárasztó. A pszichológus mindig egyszerre két személyben van jelen a terápia során. Ott vagyok én, mint a terapeuta a gyerek számára, és mint a saját személyiségem, és a kettőt el kell különítenem. Tudnom kell, hogy ez most nem az én személyemnek szól, még ha dühös is, ha káromkodik is, az az ő múltjáról jelent valamit.

Milyen hosszú a kicsikkel a terápia?

Két és fél éve vagyok itt. Van, akivel azóta tart a kapcsolat megszakításokkal, ő egy súlyosan bántalmazott, traumatizált gyerek. De a nyári szünetek kiesnek, tanév közben sem mindig találkozunk. Kamaszokkal négy alkalommal lehet találkozni, utána nem jönnek el. Így működnek, keresik az önállóságukat. A terápia, pszichológiai tanácsadás nem működik muszájból. Ha a nevelőszülő azt mondja, hogy probléma van a 15 éves fiúval, és adok neki időpontot, attól ő még nem akar eljönni, és lehet, hogy csendben végig üli, ami borzasztó kínos, ha egyáltalán eljön.

Mit lehet négy alkalom alatt elérni?

El lehet kezdeni dolgozni. És ha később lesz olyan probléma, ami az ő lábát szorítja, ami neki rossz, nem a környezetének, akkor el fog újra jönni. A kisebb gyerekek viszont akkor is könyörögnek, hogy mikor jöhetnek hozzám, amikor nem indokolt, mert itt azt élik meg, hogy játszani lehet és valaki csak rájuk figyel. Rendszeresen leállítanak az udvaron, hogy Mesi néni, én mikor megyek már magához. És ha tudom, hogy beteg a kisgyerek, és már a vége felé van és ráérek, akkor fel szoktam hívni.

Ha javul a gyerek állapota, abban mekkora a te szereped?

Ez személy- és helyzetfüggő. Úgy képzelem az ember személyiségét, mint egy pókhálót. Ha eljön hozzám a gyerek heti 45 percre, és elkezdek mozgatni valamit, még nem fognak nagy változások történni. Ezért szoktam a nevelőszülővel konzultációt tartani, mert hátha mondok neki olyasmit, amin ő is változtat és akkor már két oldalról zörgetjük, és úgy könnyebb változást elérni. Van olyan gyerek, ahol az iskolával is van kapcsolatom, akkor már három oldalról birizgáljuk a pókhálókat.

Miket mondasz a nevelőszülőnek?

Hogy mit tapasztaltam a terápia során, meghallgatom őt is, hogy ő mit lát. Átbeszéljük az egész házat, a többi gyereket is. Az igazi változást nem én érem el, hanem a nevelőszülő. Előfordul, hogy a gyerek erősségeit próbálom tudatosítani a nevelőszülőben. Most kezelek egy 5-6 éves kisfiút, aki nagyon megnehezíti a mindennapjaikat, elég súlyos viselkedési problémái vannak, különösen a kortársaival kapcsolatban, a felnőttekkel való kapcsolatai sem megfelelőek. Én az elejétől fogva észrevettem a kissrác erősségeit, értékeit is: jó humora van, sokszor meg tud nevettetni, vidám, jó esze van, de vannak elakadások az idegrendszeri érésében. Az ő esetében az a kihívás, hogy ezeket meg tudja mutatni a nevelőszülőnek is, hogy a kettejüknek jó legyen a kapcsolata.

Hogy tudod az erősségeket tudatosítani a nevelőszülőben?

Beszéltetem a gyerekről. Ha valami pozitívum van, akkor azt kihangsúlyozom és megerősítem. Ha a problémákról beszélgetünk, akkor nagyon figyelek arra, hogy a pozitívumokat is kimondassam velük. Először kiépítem a kapcsolatot a gyerekkel, aztán foglalkozom a problémával, majd segítek újraépíteni a kapcsolatot a gyerek és a fontos felnőtt között.

Mégis, mennyi idő megoldani egy problémát?

Lehet olyan probléma, hogy valami félreértés volt egy nevelőszülő meg egy kiskamasz között. Az előző munkahelyemen, a nevelési tanácsadóban járt hozzám egy hat év körüli kissrác. A szülei elváltak, az anyukája hozta be, mert szófogadatlan, kiabál, dührohamai vannak. Eljött egyszer-kétszer, a harmadik alkalommal nem jöttek el, negyedikre, ötödikre sem. A következő héten azt mondta az anya, hogy már nincs is probléma, mert leült a kisfiúval beszélgetni, és azóta nincs gond a kettejük közti kommunikációval. Kiderült, hogy a kisfiú az anyukát hibáztatta a szülők válása miatt. Mikor átbeszélték, hogy zajlott a válás, a fiú rájött, hogy nem anya hibája volt, már nem harcolt ellene. Tehát ott volt nálam kétszer a gyerek, háromszor nem jött el, aztán játszottunk még egyet és lezártuk a tanácsadást.

Vannak tipikus problémák, amivel fordulnak hozzád a nevelőszülők?

A gyerekek viselkedési problémái: agresszió, szorongás, dührohamok. Ilyenkor kiderítem, amit tudok, miért került be, hol élt addig, hány emberrel, hogy kezelték ott. Meghallgatom a többi szakember, nevelőszülő, sőt gyerek véleményét, aki a gyerekkel kapcsolatban van.

Mennyire tudnak ezek a viselkedési problémák javulni?

Ez hosszú folyamat, mert a problémák régóta fennállnak, és az okok is többnyire szerteágazóak. Gyakori, hogy a feldolgozatlan traumák állnak a háttérben, melyekkel eredményt elérni sokszor csak évekig tartó munkával és több szakember közös munkájával lehet. A legtöbbször a gyerekek önértékelése is sérült. És nagyon fontos feladat lenne a vér szerinti szülővel való közös munka, hiszen a gyerek rendszeresen kapcsolatot tart velük, és egy részük haza is kerül. Az én nagy álmom lenne, hogy a vér szerinti szülők legalábbis némelyik látogatása során is ott tudjak lenni. Most épp zajlik egy hazagondozás, és ott a Tegyesz is új szemlélettel áll hozzá, tanácsokat adnak a szülőknek, hogy mit csináljanak azalatt, amíg együtt vannak a gyerekekkel, például fejlesztő játékokat javasolnak, hogy minőségi lehessen a kapcsolatuk.

Örökbefogadásnál is segédkezel?

Egyszer az ismerkedés alatt valamilyen félelme felmerült a leendő örökbefogadó szülőknek, akkor beszélgettünk kicsit, a gyerekkel hármasban is találkoztunk. Láttam, hogy jól működnek együtt, élvezik egymás társaságát, és ezen a kis félelmükön kellett átfordítani őket. És ott van a kisfiú velük már két éve. Nemrég volt egy másik örökbeadásunk, ott pedig egy idő után elkezdte hozni a tüneteit a kisfiú, dühkitöréseket produkált. Majdnem visszaadták. Akkor azt kellett megértetni az örökbefogadókkal, hogy ez nem róluk szól, hanem az ötéves kisgyerek múltjáról, nem azért produkálja ezeket a tüneteket, mert rájuk haragszik, hanem mert feldolgozatlan terheket cipel.

Gondolom, az örökbefogadóknál sok figyelmet kapott, mégis előjött a tünet.

Az újabb változás, és az ez okozta újabb bizonytalanság miatt jött elő. Megértették, hogy ez nem nekik szólt, hanem gyakorlatilag természetes reakció, mert nem úgy vannak a dolgok, mint korábban. Ez megoldódott, mert látták, hogy mi a háttere, nekik sem volt olyan félelmetes, mint addig, másképp kezelték.

Hogy lehet jól kezelni a dühkitöréseket?

Az ilyen hisztik többnyire azért szoktak kitörni, mert tehetetlenséget él át a gyerek. Nem tud kontrollt érezni, bármit csinál, nem úgy van, ahogy ő szeretné. És a megtartás hiányát élik át talán. Életkortól függően ezt megfelelően kell kezelni. Kisebb gyereknél egyszerű: az ölünkben kell megtartani. Ez lemodellezése annak, ahogy a csecsemőt karban tartják. És emellett fontos az is, hogy érezze, van hatása az ő tetteinek, döntéseinek. Ha mondjuk elviszem vásárolni, mielőtt bemennénk a boltba, elmondom, hogy választhatsz egy édességet. Egyet, nem az egész boltot. Kirakok neki 2-3 ruhát, és ő választ, melyiket szeretné felvenni holnap. Akkor az ő életkori szintjének megfelelő döntéseket tud hozni. Ez nagyon sokat tud segíteni, az énhatékonysága fejlődik. Krumplipürét vagy főtt krumplit akar enni? Ez is krumpli, az is krumpli, de tud hozni egy döntést és nem azt éli meg, hogy rá van kényszerítve. Ezért nagyon fontos a szabad játék a terápiában a traumatizált gyerekeknél, engedni, hogy azt csináljon, ami neki éppen jön.

Ez sokszor felmerül a gyermekvédelemben élő gyerekeknél: engedjük-e nekik megélni önmagukat? Van fedél a fejük felett, kapnak enni, inni, orvosi ellátást, ruhát. De tudnak-e dönteni a saját életükről? Vagy szakemberek döntenek a fejük fölött? Én ezt hiányolom sokszor, hogy kérdezzük meg a gyereket is.

Például miről?

Nemrég újraalkottuk a gyerekek egyéni fejlesztés-tervezésének folyamatát Ez azt jelenti, hogy évente egyszer – a gyereket is bevonva, az ő véleményét is megkérdezve – meghatározzuk a gyerek céljait, amiket a következő évben meg akar valósítani. A tervezésben részt vesznek a gyerekkel kapcsolatban lévő szakemberek, nevelőszülő is. A tervezés aspektusai az egészség, a psziché, a tanulás, az emberi kapcsolatok, a vér szerinti család, a nevelőszülői család is. A gyerek bele tud szólni, hogy ő mit szeretne, de mi is figyelmeztetjük, hogy például a fogszabályozó fontos lenne.

Milyen sikerélményed van a munkában?

A munkámban nem csak egyedül érek el sikereket, sok múlik a környezeten is, az iskola, az óvoda, a nevelőszülő és én közösen érjük el ezeket. Volt egy kisfiú, aki nagyon nehezen vett fel szemkontaktust, kötődési problémái voltak, nagyon félénk volt, szűk körben tudott csak kapcsolatot teremteni. Kétéves koráig több felnőtt megfordult körülötte az édesanyján kívül. Ez a kisfiú, amikor ötévesen az egyik nevelőszülőnk átvette egy másiktól, nagyon gyors fejlődésnek indult, közben én is találkoztam vele hetente egyszer. Együtt értük el ezt az eredményt a nevelőszülővel. Egy évvel később, hogy elkezdtem vele foglalkozni, már tudott szemkontaktust tartani és életkorának megfelelőek voltak a kapcsolatai. Azóta örökbe fogadták. Jól beilleszkedett a családba, még jár terápiára, de jó úton halad, jó kezekben van.

És nagyobb gyerekekkel?

Egy apróság jut eszembe, mikor a terápia elkezdése volt emlékezetes. Egy kamaszlány érkezett hozzám, nem sokkal azelőtt, hogy nagykorúként távozott volna a rendszerből. Egyszer megérkezett, jóval korábban, mint az időpontja lett volna, tíz percet várnia kellett, mikor bejöttünk a szobámba, nagyon morcos volt, épp csak köszönt, de teljesen magába zárkózott. Még az is felmerült bennem, hogy rám haragszik, mert úgy gondolja, hogy megvárattam. Erre óvatosan rákérdeztem, esetleg rám haragudott-e meg valamiért. Azt mondta, nem. „Van olyan, hogy nehéz megszólalni. Semmi gond nincs azzal, ha csak csendben ülünk” – mondtam. Innentől én sem szólaltam meg, hagytam, hogy majd elkezdi, ha kész lesz. Pár perc után elkezdte önteni magából, hogy mi a gondja. Elkezdtük a tanácsadást. Előtte hónapokon keresztül téma volt, hogy be kéne hozni őt ide, de nem volt hajlandósága. Küldte a nevelőszülő, a tanácsadó is javasolta, én is kérdeztem tőle, hogy mikor jön, jöjjön fel és beszélgessünk. De mikor eljött, akkor magától jött. A véletlenen is múlt, hogy épp olyan állapotbában kaptam el, hogy éreztem, erre kész.

Az volt a probléma, mihez kezd a távozása után?

Volt egy irreális elképzelése, hogy mit szeretne 18 éves kora után, ehhez nagyon ragaszkodott. A beszélgetés során mérlegelni tudtunk más opciókat. Olyan döntést hozott, ami a sajátja volt, és nem másokhoz alkalmazkodott és nem is a pillanatnyi indulatai vezérelték. Végül a testvéreihez ment haza, tudott lakást keresni magának, amiben kapott segítséget. Segítettem, milyen szempontokat érdemes mérlegelni, hogy egy ilyen súlyú döntést meghozzon az életében.

A nagykorú utógondozottaknál mi kerül elő?

Régebbi traumák. Van egy leányzó, aki egészségügyi képzésre jár, és azt kérdezte, ha valamilyen nehéz helyzettel találkozik, például lát egy beteget meghalni, akkor segítenék-e neki én. Sokszor csak kötetlen beszélgetéseket szoktam kezdeni az utógondozói házban, amiben részt vesznek a nevelők is. Nem érzik muszájnak a velem való kapcsolatot – tudják, mikor vagyok ott, akinek épp szüksége van rám, az bejön.

Volt kudarcélményed?

Igen, egy kamaszlány, aki nem érezte jól magát a nevelőszülőnél, átkérte magát egy másikhoz, és ott sem volt jó neki. Későn döbbentünk rá, hogy neki a felnőttekkel való kapcsolataiban vannak problémák, azt kellett volna kezelni, de kevés volt az idő, alig pár alkalom. Végül más gondozási helyet kellett neki keresni, kikerült az SOS-ből, egy másik hálózatnál, intézetben helyezték el. Azért érzem kudarcnak, mert mikor itt volt és lett volna lehetőségem segíteni neki, akkor nem láttam, mi a probléma, most meg már nincs vele kapcsolatom.

Több hasonló történetet is olvashattok a gyermekvédelemről az SOS Gyermekfalvakáltal működtetett a Gyereksorsok blogon.

További cikkek az SOS Gyermekfalvaktól az NLCafén:

Megosztás Facebookon