Nem tudok mindig pozitív lenni, és ez így van jól!

Környezetem szerint a személyiségem egy kövér pozitív előjelet érdemelne, elvégre vidám, lelkes, kiegyensúlyozott és optimista vagyok, pedig a valóságban szó sincs örök napsütésről, elég gyakran van borús idő, köd és ónos eső. Az állandó lelki időjárás-változás miatt gyakran haragudtam magam, hiszen mindennél jobban vágytam a konstans harmóniára, valamiféle örök jóllétre. 

Ezt az állapotot nemcsak vágytam, de sokat tettem is értem: megannyi könyv, dvd, előadás és tréning segített megtalálni a magyarázatot arra, hogyan lehetnék mindig-vidám-boldog-derűlátó-harmonikus-sikeres-céltudatos-optimista. Az aktuális tudás birtokában minden sejtem a pozitív életérzéstől pulzált, aztán eltelt pár nap, a lufim újra leengedett, a mindennapokban pedig újra megjelentek a kérdőjelek, a kétségek, a bizonytalanság és a mélységes elkeseredés, hogy ezúttal sem voltam képes fenntartani a pozitív lendületet – örökre persze. 

Életveszélyes lehet a mosolygó depresszió

Aztán, ahogy mindig, az élet ezúttal is betűk formájában tálalta a magyarázatot: KÉPTELENSÉG ÁLLANDÓAN POZITÍVNAK LENNI! Barbara Ehrenreich biológus publicista Smile or Die – How Positive Thinking Fooled America and the World című könyve volt az, ami  lerántotta a leplet a pozitív gondolkodásról, az első kritikusok között volt, aki megfogalmazta, hogy a “mindenáron optimizmus” ideológiája, hogyan árt emberek millióinak – köztük persze nekem -, akik hisznek benne, hogy a pozitív gondolkodás nemcsak a siker, a boldogság, de minden problémájuk megoldásának kulcsa. A valóság működése sokkal árnyaltabb ennél, akár tudomásul vesszük, akár nem. 

A vak optimizmus veszélyes

Egyre több szakértő osztja a véleményt: aki kizárólag pozitív gondolataira bízza magát, és arra vár, hogy a dolgok – mintegy maguktól – jó irányt vegyenek, hamar csapdában találja magát, és könnyen elveszítheti kapcsolatát a valósággal. Ők azok, akik magánéleti vagy munkahelyi kudarc esetén önmagukat hibáztatják, felróják maguknak, hogy nem hittek eléggé abban, hogy sikerülhet. Pont így működtem én is, amikor az egyetemi éveim alatt kudarcot kudarcra halmoztam, és tönkre ment a párkapcsolatom, mert hittem abban, hogy életem férfija egyszer csak belém szeret. Semmi másra nem figyeltem, csakis arra, hogy fenntartsam a pozitív hozzáállást, hittem benne, hogy másképp nem érdemes, és vakon hittem a nagyon akart végeredményben. Történetem vége a burnout és a depresszió lett. 

Daniel Kahneman izraeli-amerikai, a kilátáselméletéért Nobel-díjjal jutalmazott pszichológus szerint nemcsak a magán, de az üzleti életben is veszélyes lehet a túlzott optimizmus. Példának azokat a cégvezetőket hozza fel, akik hajlamosak erre, nagyon akarják és hiszik a sikert, és ennek fényében hoznak döntéseket – gyakran végzeteseket. Pont ahogy a hétköznapok kisemberénél, úgy esetükben is azért lenne szükség egy csipetnyi pesszimizmusra, hogy jobban fel tudják mérni a hibalehetőségeket, a határaikat. 

A pesszimizmus bár az évek alatt negatív jelenséggé vált, olykor nagy szükség van rá, aki ugyanis folyamatosan arra törekszik, hogy pozitívan szemlélje a világot, hamar kiég, elfárad, ezt az állapotot folyamatosan fenntartani ugyanis kimerítő. Egyre több szakértő vallja, az optimizmus és a pesszimizmus arany középútján működik jól a lélek, és mielőtt bárki is azon kezdene el dolgozni, hogyan válhatna optimistábbá, előbb azokra a kérdésekre keresse a választ, hogy miért és kinek a kedvéért akar változni, van egyáltalán kedve hozzá, vagy csak a külső, szociális nyomás az, aminek eleget akar tenni?