nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Te nem is tudod, milyen gyönyörű vagy! – levél egy szomorú arcú tízéveshez

Te nem is tudod, milyen gyönyörű vagy! – levél egy szomorú arcú tízéveshez

„Bár ordított róla megannyi gyönyörű részlet,  egész lényéről sugárzott, hogy szegénységben él.”
czv
czv
f Ajánlom

A fővárosi Dózsa György út és Dembinszky út sarkán sokan várakoznak, innen jól belátható, hogy a busz vagy a troli jön előbb, és lehet szaladni egyik vagy a másik megállóba. A tíz év körüli kislányt ez a probléma nem aggasztotta, hátát a sárga ház falának támasztotta, szeplős arcocskáját a kutyaszaros térkő felé fordította, és kínai cipőjének gumitalpát rugdosta. Kétszer pillantott csak fel a Városliget irányába, aztán újra visszazuhant abba a mélységes szomorúságba, ami egy gyermeki arcon százszor olyan súlyos. 

Dús, szőkés-vöröses haja a háta közepéig omlott – fésületlenül. Hófehér arcocskáján parányi szeplők táncoltak; szőke szempillái izgalmas keretet adtak hatalmas szemeinek; és bár ordított róla megannyi gyönyörű részlet,  egész lényéről sugárzott, hogy szegénységben él: ruháit talán idősebb bátyjától örökölhette; a sokszor mosott melegítőfelső bő tíz centivel túllógott a kezén, nadrágját utólag hajtották fel, hátizsákját sok évvel ezelőtt tescós pontokra adták; cipője elnyűtt, olcsó gyártmány. De nemcsak a külseje volt szegény, hátának görbe tartása is arról tanúskodott, hogy nehéz a teher, amit cipelnie kell. 

Szomorú lettem a szomorú kislány látványától, sajnáltam,

  • hogy, érte nem jön egy illatos autó, amiből mosolygós édesanyja integet,
  • hogy nem tapasztalhatja meg, milyen érzés csinos kislánynak lenni,
  • hogy haját nem fésüli, nem fonja be senki, 
  • hogy a nyugalmat a körömrágás hozza el neki, 
  • hogy alig párévesen már tudja, mit jelent a szegénység terhe. 

Gondolataim messze kalandoztak. Elképzeltem az otthonát, a szüleit, a testvéreit. Elképzeltem, hogy bántják, hogy csúnyán beszélnek vele, hogy nincs babája, se mesekönyve, hogy nincs jóságos nagyszülője, aki mindennap az arcába mondja: Édes, drága kisunokám! 

A szomorúságörvénynek már majdnem a közepén jártam, amikor végre befutott a troli, dudált a megállót foglaló sportkocsinak, és már nyíltak is az ajtók. A kislány után szálltam fel, és nem bírtam ki, hogy legalább egy aprócska jót ne adjak neki útravalóul. Mellé álltam, és mondtam neki, hogy ilyen gyönyörű hajzuhatagról álmodtam világéletemben – majd ősz, rövidre nyírt hajamra mutattam. Elvörösödött, arcát pedig végre átrajzolta a mosoly.

Megosztás Facebookon