nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Le kellett térdelni, aztán csattant a fakanál” – egy narcisztikus anya lányának vallomása

„Le kellett térdelni, aztán csattant a fakanál” – egy narcisztikus anya lányának vallomása

Anikó csinos, művelt, fiatal lány, látszólag minden rendben van vele. Nemrég azonban volt egy megdöbbentő posztja a Facebookon, amelyben arra hívja fel a figyelmet, hogy a társadalmi elvárásokkal ellentétben egyáltalán nem alkalmas mindenki az anyaságra. Kiderült, hogy narcisztikus anya nevelte. Egész gyerekkorát félelemben és megalázottságban töltötte, az anyja képtelen volt szeretni őt. A fiatal nő fél éve döntött úgy, hogy teljesen megszakítja vele a kapcsolatot, bár azt is tudja, hogy az anyja nem fogja békén hagyni soha életében.
Szalma Erika
Szalma Erika
f Ajánlom

 „Nem szeretek a gyerekkoromról beszélni. Azt hiszem, igazából nem is volt gyerekkorom. Féléves voltam, amikor apám elhagyott minketmeséli Anikó (28). – Már korábban el akart menni, de anyám öngyilkossággal fenyegette, így aztán visszajött. Anyám mindig is eltartatta magát, egyedül életképtelen volt. Azt gondolta, ha szül neki, magához tudja láncolni, de nem így lett. Apám rám íratta a lakást, tartásdíj fejében, majd hamarosan a kapcsolattartásról is lemondott, mert anyám folyton ellehetetlenítette a helyzetet, szidta őt nekem a háta mögött, tiltott tőle. Anyámnak közben másik kapcsolata lett, a nevelőapámmal, aki kilenc évvel fiatalabb nála, ma is együtt élnek. Amikor kislány voltam, folyton a nagymamám vigyázott rám, míg anyám az új pasijával élte az életét. A nagynéném mesélte egyszer, hogy óvodáskoromig csak bébiételt ettem, néha kakaós csigát meg csokit. Anyám sosem főzött, ez máig így van.

Azt hittem, hogy ami otthon van, normális

Nyolcéves voltam, amikor az első közös gyerekük, a húgom megszületett.  A szobámba tették a kiságyát, nem tudtam tőle aludni éjszaka. Olyan is volt, hogy anyám rám hagyta, altassam el. Aztán másfél év múlva megszületett az öcsém. Onnantól azzal teltek a nyári szünetek, hogy a kistestvéreimre vigyáztam. A barátaim hiába hívtak játszani, sosem mehettem. Pelenkáztam, takarítottam, vasaltam. Ha folt maradt a csempén, anyám újra lemosatta velem, ha gyűrődést talált a ruhán, még egyszer ki kellett vasalnom. De kisiskolás koromban még csak nem is sejtettem, hogy ami az otthonomban, a családomban történik, az nem normális. Nekem mindez természetes volt. Anyám közben sokszor elment otthonról, vagy csak úgy olvasgatott, netezett.  A nevelőapám, aki korábban egész jó fej volt velem sosem hitt nekem, ha esetleg panaszkodni mertem. Onnantól, hogy a vér szerinti gyerekei megszülettek, teljesen megváltozott a kapcsolatunk, figyelmen kívül hagyott, levegőnek nézett. Soha nem látta, mi van otthon napközben, pedig a szomszéd is azért költözött el, mert nem bírta az üvöltözést. Anyám aludni akart, nekünk csendben kellett lenni. Ha felébresztették a kicsik, ordítozott velünk. A szomszéd később bocsánatot kért tőlem: sajnálta, hogy nem hívta ki a gyámügyet.

Sokszor ütöttek, fakanállal. Emlékszem, mennyire sírtam, amikor egy csínytevésért osztályfőnökit kaptam, mert tudtam, hogy nagyon meg fognak verni. Könyörögtem a tanárnak, de nem hatotta meg semmi.

A verés általában ugyanúgy ment: le kellett térdelni a nappaliban meztelenre vetkőzve, aztán csattant a fenekünkön a fakanál. Ha azt mondtam, hogy nem fájt, még egyet kaptam. Egyszer anyám az öcsémet is úgy megütötte, hogy felszakadt az álla. Mindannyiunkat megfenyegettek, nehogy el merjük mondani a nevelőapámnak. Azt kellett hazudnunk, hogy motorozás közben esett el.

Nem hagytam többé, hogy megverjen

Tizennégy voltam, amikor először megszöktem otthonról, a nagymamámhoz. Őt szerettem, benne megbíztam. Persze vissza kellett mennem, mert anyám megfenyegette őt is: ha nem küld haza, nem láthatja az unokáit soha többé. Anyám őt is a markában tartotta az ügyes játszmáival, az érzelmi zsarolással. Aztán nem sokkal később az apai nagymamámnál nyaraltam a Balaton mellett. Ott találkoztam hosszú évek után az apámmal, akit aztán kéthetente látogattam. Tizenhat évesen hozzá is elszöktem, de anyám értem jött, és hazacibált. Akkor már éreztem, láttam, hogy nem stimmel nálunk valami. A barátnőim szülei valahogy olyan másképp viselkedtek. Szívesen láttak, kedvesek voltak velem. Egyre inkább kezdtem kiállni magamért, sőt harcolni kezdtem. Eljött a pillanat, amikor már nem hagytam, hogy anyám megverjen. Emlékszem, hogy lelökött a földre, de aztán ellenálltam. Anyám erre kinevetett, gúnyosan, azzal fenyegetett, ha ilyen nagylány vagyok, ne is számítsak rá, hogy pénzt ad, oldjam meg.

 

Muszáj volt dolgoznom, hogy normális ruhám legyen. Először gyümölcsöt szedtem, anyám lenyúlta az első fizetésemet. Aztán egy barátom nevére csináltattam bankszámlát, hogy ne férjen hozzá. Vállaltam munkát létragyárban, CD-gyárban, egész nyáron dolgoztam. Hajnalban keltem, anyám még arra is ki volt bukva, hogy zajt csapok, nem tud aludni miattam. Most már tudom, hogy féltékeny volt rám, mert neki sosem volt rendes, saját fizetése.

Képünk illusztráció (Jelenet a Carrie című filmből)

Néha próbálkozott MLM-mel, avonozással, de sosem tartott sokáig a lelkesedése. A barátnőinek azt mondta, biztos drogot árulok, abból van pénzem. Nem bírta elviselni, hogy ruhákat veszek magamnak. Amikor tudott, megalázott. Megjött a menstruációm, és nem adott tampont. Azzal kínozott, hogy elzárta a gyógyszeres dobozt, amikor görcsöltem. Azt mondta, nem normális, hogy folyton gyógyszert akarok bevenni, biztos függő vagyok.

Kamerázta a dühöngő öcsémet

Nőiességre egyáltalán nem tanított, sőt egyenesen kinevetett, hogy borotválom a lábamat. Kigúnyolt, amikor megtudta, hogy szedek fogamzásgátlót. Felhívta a barátnőit, nekik sopánkodott. Állandóan leszólt, mindig talált valamit, amit cikizhetett rajtunk. Azt mondta, kövérít a ruha, nagy benne a seggem, de mindezt nem segítő szándékkal, hanem gúnyosan. A húgomnak 43-as a lába, őt folyton azzal szekálta. Szegény, nem csoda, hogy soha még egy fiúra se mert ránézni. Közben meg,

ha idegeneknek mesélt rólunk, folyton a sikereinkkel dicsekedett. Hogy az ő családja milyen tökéletes, hogy nálunk minden szép és jó. Miközben otthon mindig leszólt minket, soha nem ismert el. Valakit mindig piszkált.

„Hogy fogod a villát? Fogyatékos vagy!? Megint híztál? Olyan vagy, mint egy tehén! Defektes vagy, azért nincsenek barátaid.” Kamerázta az öcsémet, amikor az dühöngött, utána azt mutogatta, és röhögött rajta. Folyton elérte, hogy összevesszünk a testvéreimmel. Soha nem beszélgettünk úgy, mint egy normális család, mindig csendben kellett lenni. Tizenhat voltam, amikor a mamám elvitt nyaralni, és mire hazamentem, anyám beköltöztette a szobámba a nyolcéves húgomat. Akinek nyolckor fekvés volt. Ezért aztán nekem is. Csendben feküdtem, csak, hogy ne legyen balhé.

Sajnos mindhármunkon látszik, hogy nem stimmel velünk valami. De talán leginkább az öcsémen. 18 éves és egy barátja sincs. Nagyon zárkózott, keveset beszél, néha váltunk egy-egy üzenetet messengeren. Őt sajnálom a legjobban hármunk közül. Nem csoda, hogy defektesek vagyunk, hiszen soha nem kaptunk semmilyen szeretetet:

a szüleink nem öleltek meg soha, és soha nem hallottuk a szájukból azt a szót, hogy szeretlek.

Én ma is furán érzem magam, amikor átölelnek. Nem szoktam hozzá gyerekként. Az is baj, hogy félek mindenféle elköteleződéstől. Már lassan tíz éve nem élek az anyámmal, és akár le is zárhatnám a múltamat, indulhatnék tiszta lappal, de ahhoz nagyon sokat kell még dolgoznom magamon. A múltam erős hatással van rám, a jövőmre. Azért nem akarok elköteleződni sem, mert félek, hogy újra bántanának, hogy egy intim kapcsolat csak ártana. Gyereket sem szeretnék. Láttam, megéltem, mennyi gond és teher egy gyerek. Nekem kettő is volt, kiskamaszként. Elvették a gyerekkoromat. És tudod, a legtöbben furán néznek rám, amikor azt mondom, hogy nem tartom a kapcsolatot az anyámmal. Látom rajtuk, hogy azt gondolják, de van, aki meg is mondja, hogy az ilyesmi két emberen múlik, velem van a baj biztosan. Az emberek többsége nem tudja elhinni, hogy van olyan, hogy egy anya nem szereti a gyerekét. Nagyon sokszor nem vettek komolyan, amikor elkezdtem erről beszélni. És pont ezért írtam ki a Facebookra, mert igenis van ilyen, igenis foglalkozni kell a problémával. Mert

létezik az, hogy nem szeret az anyád.

És hogy ez nem rólad szól. Én már nem kattogok rajta, de beletelt jó pár évembe. Huszonhárom évesen még nem nagyon láttam a kiutat. Most már tudom, hogy terápiára kell járnom, sokat kell még dolgoznom, hogy elmúljanak a félelmeim.

Azt akarják, hogy fizessem a közös költséget

Igaz, 18 éves korom óta már csak azért álltam vele szóba néhány havonta, hogy ne szívassa miattam az anyját vagy a testvéreimet, de fél éve teljesen megszüntettem anyámmal a kapcsolatot, letiltottam a telefonról, a Facebookról. Soha többet nem akarom sem látni, sem hallani. Az utolsó csepp az volt, amikor e-mail-ben rám parancsolt, hogy fizessem a közös költségét a lakásnak, amiben élnek, mert az én tulajdonom. Nem tudom kitenni a saját lakásomból, mert haláláig haszonélvezeti joga van. Fizetni nem fogok, akkor sem tenném, ha éheznének, de tudom, hogy van pénzük, miután karácsonykor a nevelőapámtól kaptam egy családi fotót, amelyen együtt mosolyognak egy wellness-szálloda medencéjéből. Szóval majd lehet, hogy emiatt pereskednem kell a saját anyámmal, de fizetni nem fogok, az biztos. Annak, akitől soha egy jó szót, 16 éves korom óta pedig egy fillért nem kaptam? Emlékszem, hogy már Pesten laktam, az előző főiskolámra jártam, ahol szociális munkásnak tanultam, amikor egyszer felhívtam, hogy adjon pénzt gyógyszerre, mert folyton begyulladt a mandulám. Simán lerázott azzal, hogy neki sokkal nagyobb problémái vannak, és neki sem segít senki. Elkezdett panaszkodni, ahogy mindig is tette. Ahhoz ért a legjobban. És mindig az ő gondja a legnagyobb. Meg sem hallja, amit mondasz. Ha pedig megpróbálod elmondani a véleményedet vagy elmagyarázni egy bántó helyzetet, egyszerűen úgy tesz, mintha hülye lennél, mintha nem is tudná, miről beszélsz. Amikor műtöttek, mert végül ki kellett venni a mandulámat, a barátnőm volt mellettem. Anyámék meg sem látogattak.

Végül apámmal sem tartott sokáig a kapcsolatom, az vetett véget az addig rendszeres találkozásainknak, hogy a tizennyolcadik születésnapomon ígérete ellenére sehová nem vitt el, sőt fel sem hívott. Egész nap a telefon mellett ültem és vártam. Amikor legközelebb beszéltünk, és én elmondtam neki, mennyire megbántott, ő csak elbagatellizálta a dolgot, azzal, hogy elfelejtette. Semmi bocsánatkérés, semmi megbánás. Nyolc évvel később mentem el hozzá, akkor már nem haragudtam rá. De sosem tudok igazán megbocsátani. Ahogy anyámnak sem, abban biztos vagyok. Semmilyen mentséget nem tudok elképzelni arra a sok fájdalomra, amit nekem, a testvéreimnek, vagy az anyjának okozott. Akivel egyébként azóta is jó a kapcsolatom. Pedig anyám sokszor megnehezítette a helyzetét.

Amikor tavaly elutaztam Ausztráliába, anyám azt mondta, írjak végrendeletet, nem akar apámmal osztozni a lakásomon, ha történik velem valami. Azt is nem egyszer hangoztatta, hogy nem bánná, ha mama meghalna, végre övé lenne az ő lakása is.

Tudod, tizennyolc évesen, amikor a nagymamámhoz költöztem, minden éjjel rémálmom volt, hogy újra az anyámmal élek. És

nem mondom, hogy nincs még ma is gyomorgörcsöm, amikor a mamámat meglátogatom, és meglátom a várostáblát, a városét, ahol anyám is él. Viszont a múltam hihetetlenül megerősített. Az, hogy már gyerekként nem számíthattam senkire, csak saját magamra, kemény nővé tett. Olyanná, aki a jég hátán is megél, ha kell.

Én nem szorongok olyan dolgok miatt, amitől mások depressziósak lesznek. Igaz, hogy nagy árat fizettem ezért, és elég bizarr belátnom, de az erőmet valahol mégis anyámnak köszönhetem. Tudom, hogy ha őt túléltem, bármit túl fogok. Nemrég elkezdtem pszichológiát tanulni, a személyiségzavarok érdekelnek leginkább, szeretnék majd segíteni másoknak is. Például fiataloknak, felismerni, ha hasonló helyzetbe kerültek. Szeretném, és azon leszek, hogy a gyerekek, akik szenvednek, valahol menedékre találjanak. Ha a velük foglalkozó felnőttek, az iskolában, a családsegítőben nem hunynának szemet a problémák fölött, ha a rendszernek lenne eszköze arra, hogy segítsen a bajba jutottakon. De addig még előttem is rengeteg önismereti munka, terápia és tanulás áll.”

Megosztás Facebookon