nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Ez nem olyan, mint egy megfázás, amit elűzhetek egy zsebkendővel” – egy paranoid skizofrén nő mesél

„Ez nem olyan, mint egy megfázás, amit elűzhetek egy zsebkendővel” – egy paranoid skizofrén nő mesél

Induló sorozatunkban mentális betegségekkel élő személyekkel beszélgetünk, hogy ők maguk mondhassák el, milyen is az élet valamilyen ritkán vállalt diagnózissal. Elsőként a paranoid skizofréniával élő Ica mesélt nekünk erről a félreértett és olyan sokszor démonizált betegségről.
Kránicz Dorottya
Kránicz Dorottya
f Ajánlom

Kaszás Ica korábban még kliensként ült az Ébredések Alapítvány paranoid skizofréniával élőkkel foglalkozó csoportjában, ma már ő tart előadásokat a témában. Elképesztő bátorságra vall, ahogy Ica több tucat ember előtt beszél tabuk nélkül, készségesen és türelmesen diagnózisáról, miközben nagyon jól tudja, mennyi tévhit és előítélet övezi betegségét. Éppen ezért használ nagy nyilvánosság előtt másik nevet. A most már segítőként dolgozó asszony nekünk is elmesélte, milyen volt többszörösen megbélyegzetten felnőni, hogyan lehet átformálni a fejünkben szóló hangokat, és mi van akkor, amikor egy orvosi rendelőben sem akarnak hinni neki.

Mikor érezted először, hogy valami nincsen rendben veled?

Nekem tulajdonképpen három diagnózisom is volt az életem során. Gyerekkoromban hiperaktív diagnózist kaptam, aztán 12 éves koromban borderline személyiségzavart állapítottak meg, végül pedig paranoid skizofréniát. A paranoid skizofréniám akkor jött elő, mikor a férjem folyamatosan vert, lelkileg és szexuálisan is bántalmazott.

Rögtön kaptál hivatalos diagnózist, vagy sokáig nem is tudtad, mi történik veled?

Ez egy jó kérdés… Én akkoriban egy beszűkült világban éltem. Olyan voltam, mintha csőlátással élnék, vagy mintha folyamatosan valamilyen drog hatása alatt lennék. Nem volt lehetőségem észlelni a külvilágot, mert folyamatosan arra összpontosítottam, hogy a mindennapokat túléljem. Ez volt kezdetben.

A skizofrénia nem egységes kórkép, összefoglaló neve a pszichotikus állapotok közé sorolt agyi betegségeknek, melyeknek közös jellemzője, hogy a beteg akarata, gondolatai és érzelmei szétesnek. A pszichotikus állapotok a realitásérzék elvesztésével, érzékcsalódásokkal, hallucinációkkal, az érzelmi élet zavaraival, téveszmékkel, tudatzavar jelentkezésével járó elmegyógyászati betegségek. Mai nézeteink szerint több tényező játszik szerepet a betegség kialakulásában, de e kórképek kiváltó oka lényegében ismeretlen. (Forrás: HáziPatika)

Akkor kezdtél el hangokat hallani?

Igen. Valószínűleg a félelemnek köszönhetően, meg úgy gondolom, hogy társas lények vagyunk, és ha be vagyunk zárva a négy fal közé egyedül, akkor előbb-utóbb találunk magunk mellé egy társat, akivel elbeszélgethetünk. Még akkor is, ha az a hang csak a saját fejünkben létezik… Ilyen szempontból egyébként még segített is a betegség, mert ennek hatására jöttem rá, hogy változtatnom kell az akkori élethelyzetemen.

Miket mondanak, hogyan beszélnek hozzád ezek a hangok?

Nem mondanám, hogy ezek agresszív hangok, inkább sértőek. De át lehet formálni őket. Például volt egy albérletem, ahol annyira hideg volt, hogy már a csontjaim is átfagytak. Miközben ott dideregtem, folyamatosan hallottam, hogy „De beszari vagy, nem mersz szólni?” Erre egyszer csak fogtam magam, és megkértem a tulajt, hogy vigye fel a fűtést. Onnantól kezdve a hangok is megszűntek. Tulajdonképpen a hanghalló módszer is ezt állítja: hogy ezek a hangok gyakran olyan problémákra hívják fel a figyelmet, amik változásra szorulnak. Én is abban hiszek, hogy a hanghallás a legtöbbször valamilyen traumához köthető.

A laikusok a skizofréniát gyakran keverik a többszörös személyiségzavarral, és a populáris kultúrában úgy ábrázolják, mintha egy testben több – ráadásul többnyire minimum egy gonosz – személyiség is élne. Te is találkoztál már ezzel a tévhittel?

Sokszor kellett már szembenéznem megbélyegzéssel, ráadásul az én helyzetem annyiban bonyolult, hogy halmozottan stigmatizált vagyok. Egyrészt állami gondozott voltam, aztán hajléktalanként éltem, és ott vannak a mentális betegségeim. De az egy testbe szorult több személyiség képzete hatalmas butaság. Én úgy gondolom, ez egy olyan állapot, mikor másként gondolkodik az ember, de ez egyáltalán nem szükségképpen veszélyes, mint ahogy azt gyakran kommunikálja a média. Vannak olyan állapotok, amikor észlelek hangokat, vannak hullámvölgyeim, pszichotikus állapotaim, de nem hiszem, hogy ettől veszélyes lennék.

Jelenet a Tükör által homályosan című filmből. (forás: giphy)

Utaltál arra, hogy a hangokat meg lehet tanulni valamilyen szinten kontrollálni, ezzel szemben a hazai gyakorlat lényege inkább az, hogy gyógyszerrel leszedálják az embert…

Így van, lehet kontrollálni, de azt azért nem állítom, hogy teljesen gyógyszerek nélkül. Már gyerekkorom óta kapok antipszichotikumokat, hiszen azért van egyfajta kémia az ember szervezetében, amit egyensúlyba kell hozni. Többször észleltem például, hogy ha a gyógyszert levitték 50 milligramm alá, akkor visszaestem. Már 25 éve nyomnak tele mindenféle gyógyszerrel, szóval nem is csoda, ha megérzem a hiányát…

Timothy Crow a skizofrénia tüneteit a normális pszichés működéshez képest osztotta be: a pozitív tünetek azok lettek, ahol a működésben többletet talált (pl. hallucináció, érzékcsalódás), a meglévő normális pszichés működések hiányát pedig a negatív tünetek kifejezéssel illette (pl. érzelmi üresség, gondolatok elakadása.) A paranoid skizofréniát főként a téveszmék és a hanghallucinációk jellemzik, kevésbé jellemzőek a szétesett beszéd és az érzelemzavarok, valamint a negatív vagy hiánytünetek. Általában 25–35 éves kor között kezdődik. Többniyre jól kezelhető. (Forrás: HáziPatika)

 

Hogyan reagálnak az emberek, mikor megtudják, hogy mi a diagnózisod?

Van erre egy érdekes történetem. Hobbiból méhészkedem, egy alkalommal pedig megcsípett egy padlásdarázs a pergetésnél. Hatalmasra duzzadt karral elmentem a területileg illetékes orvosi ügyeletre, és amikor beütötték a nevemet a rendszerbe, kijöttek a pszichés problémáim, mire az orvos azt mondta, hogy nem hajlandó ellátni. Volt egy másik alkalom, amikor a torkom dagadt be, akkor sem akartak hinni nekem – azt hitték, csak tévképzeteim vannak a diagnózisom miatt. Később kiderült, hogy olyan súlyos allergiás reakcióm volt, hogy ha nem erőszakoskodom, hogy lássanak el, valószínűleg belehaltam volna.

Gondolom, ebben a diagnózisban épp az az őrjítő, hogy az emberek mindig rád tudják fogni, hogy hazudsz…

Igen, ez tipikus… Volt olyan is, hogy egy iskolában, ahová jártam durván sértő dolgot mondott rólam a tanár, ezért bevontam egy érdekvédelmi szerkezetet. A tanárnak viszont sikerült maga mellé állítania az osztályt, akik egyöntetűen hangoztatták, hogy ilyen nem történt, csak azért állítom, mert paranoid vagyok.

Te mennyire vállalod fel a betegséged a szűk környezetedben?

Nem vállalom be… Még a baráti körömben sem mondom ki ezt a diagnózist. Sok helyre hívnak, hogy beszéljek erről, ezért szakmai színtéren sokkal inkább felvállalom. De ez egy pokolian erős bélyeg, és egy-egy emberrel talán szembe tudok szállni, de nagy tömegekkel biztosan nem.

Szerinted mennyire lehetséges tünetmentesen élni egy ilyen problémával?

Lehet átmenetileg tünetmentes az ember, de örökre nem maradhat az. Én sem tudhatom, hogy húsz év múlva mi lesz. Ez nem olyan, mint egy megfázás, amit elűzhetek egy zsebkendővel. Olyan, mint a traumák: hazudik, aki azt mondja, hogy el lehet felejteni őket, egy nagy lótúrót lehet… viszont csak rajtunk múlik, hogy át tudjuk-e formálni ezeket úgy, hogy előre tudjunk lépni a hétköznapokban? Most ott tartok, hogy már fel tudom ismerni azt, hogy amikor pszichotikus állapotban hangokat hallok, nem megyek oda támadni. Megvárom, amíg el tudom dönteni, hogy valami tényleg megtörtént-e. Ez persze nehéz, mert abban a pillanatban valóságként élem meg, de úgy vagyok vele, hogy amíg a környezetemre nem vetítem ki, addig csak magamat büntetem. Most képzeljük el, milyen érzés valakitől, mondjuk egy kollégámtól folyamatosan hallgatni, ahogy becsmérel engem. És tudom, hogy nem mehetek oda, nem kérhetem számon. Ez baromi nehéz, és a mai napig együtt kell élnem vele. Ezért én kicsit kétségbe vonnám a teljes felépülést. Szerintem észleléseink mindig lesznek, legfeljebb nem áruljuk el.

Manapság sokan, még híres emberek is felvállalták a mentális betegségeiket, például a depressziót vagy a generalizált szorongást. Te érzel valamit ebből a változásból a hétköznapjaidban?

Én úgy gondolom, a pszichiátriai betegségek között is vannak különbségek: másképp kezelnek egy depresszióst, és másképp egy paranoid skizofrén diagnózissal rendelkező beteget. És amíg a társadalom fejvesztve rohan, ha meghallja a „skizofrén” szót, addig ez nem is nagyon tud változni. Az ember lehetőséget sem kap rá, hogy bebizonyítsa, ő is egy érző lélek, azonnal beskatulyázzák.

Jelenleg nagyon sok hasonló helyzetben lévő embernek segítesz. Hogyan találtad ezt a munkakört?

Én itt segítőként és sorstársként is jelen vagyok. Tulajdonképpen az egész úgy kezdődött, hogy egyre több sorstárs keresett meg különféle problémákkal, egy idő után pedig már a segítők is elkezdték inkább hozzám küldeni őket. Én elmeséltem a tapasztalataimat, de tanácsokat nem osztogattam soha, tőlem mindenki azt visz magával, amit szeretne. Szerintem elképesztő bizalmat jelent az, ha valaki ugyanebben a cipőben van, egészen más, mint egy a helyzetet csak „kívülről” ismerő szakemberhez fordulni. Ha annak idején találtam volna tapasztalati szakértőt, én is inkább őt kerestem volna fel… Mert a szakemberek tankönyvekből tanulnak, és bár nagyon szépen fel tudják állítani a diagnózist, ilyenkor mindig a fejükhöz lehet vágni, hogy „Honnan tudja azt maga?”

Úgy tudom, verseket is írsz…

Már 12 éves korom óta írok verseket, aztán volt egy hosszú időszak, amikor nem írtam semmit. Mikor a férjemmel voltam, a verseimen keresztül közöltem a környezetemmel, hogy mi történik velem. A verseimben elsősorban a saját traumáimat dolgozom fel, de mindig arra törekszem, hogy ezekkel a szövegekkel másoknak is segíthessek. Mostanában egyre több fórumon publikálom őket, eddig még csupa pozitív visszajelzést kaptam rájuk! Talán hiányzik is egy kicsit a negatív kritika. (nevet)

A diagnózison túl is nagyon zaklatott volt az életed. Hogyan élted meg mindezt?

Mindig megpróbálok úgy tekintek ezekre, mint nehézségekre, amiket le kellett győznöm azért, hogy most itt lehessek. Nem is tudnék másképp tekinteni rájuk. Nincs olyan nap, nincs olyan óra, amikor ne jutna eszembe valamilyen traumám. Ha nem úgy fognám fel ezeket, mint legyőzött akadályokat, valószínűleg már megöltem volna magam.
Nekem tulajdonképpen újra kellett tanulnom érezni. A mai napig oda kell figyelnem, hogy ha van valaki mellettem, akkor ne csupasz kézzel fogjam meg a forró fazekat, mert tudom, hogy az ijesztő az embereknek. Sokszor vezet pszichotikus állapotba, hogy nem hagyom, hogy elérjenek az örömök. Ha túl sok pozitív dolog történik, akkor hajlamos vagyok arra gondolni, hogy valami van a háttérben… hogy ez így túl jó… Ez még elég gyakran előjön.

Címlap kép: Tükör által homályosan (forrás: imdb)

Megosztás Facebookon