nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Győri biztonsági őr és társai – hétköznapi hősök után itt vannak a hétköznapi gyávák

Győri biztonsági őr és társai – hétköznapi hősök után itt vannak a hétköznapi gyávák

Nem kell mindenkinek bátornak lennie, de mi van azokkal, akik vállalják, hogy megvédenek másokat? Essen szó a gyávákról is.
M. M.
f Ajánlom

Szerencsére itt, az NLCafén sokkal többször írhatunk hősökről. Szuper anyákról, életüket kockáztató emberekről, olyanokról, akik képesek legyőzni a félelmüket annak érdekében, hogy másoknak segítsenek. Most azonban két olyan ember került a hírekbe, akik gyávák vagy közönyösek voltak, amikor valaki bajban volt.

Egyikük az a parklandi seriffhelyettes, Scot Peterson, aki pillanatok alatt odaért a megtámadott iskolához, de nem mert bemenni. Míg ő kint rettegett, az ámokfutó tizenhét embert ölt meg az épületben. A másikuk egy győri biztonsági őr, aki nem mert közbeavatkozni, amikor egy férfi a szeme előtt verte meg, húzta a földön és rugdosta a barátnőjét. A felvételek tanúsága szerint csak egy másik vásárló – nő – mert az áldozat védelmére kelni.

Gyávának lenni nem bűn. Nem túl erényes, de van olyan, hogy valaki a félelemtől blokkol le.

Nekem inkább az a problémám, hogy a floridai rendőr és a győri biztonsági őr is átvert minket. Hiszen ők vállalták, hogy bátrak lesznek mások helyett, hogy tesznek valamit baj esetén a parklandi iskolában és a győri boltban egyaránt.

Aki pedig tudja magáról, hogy éles helyzetben elgyávul, az ne menjen olyan munkakörbe, ahol vannak éles helyzetek. Vagy tegyen azért, hogy leküzdje félelmét és közönyét. A bátorság, a másokért kiállás ugyanis tanulható.

Én a nagymamámtól tanultam sokat. Valamikor a nyolcvanas években – még nem voltam hatéves – épp vele metróztam, amikor négy újpesti huligán szállt fel a szerelvényre. Onnan lehetett tudni, hogy újpestiek, mert egy filctollal elkezdték körbefirkálni a metrókocsit, azon igyekeztek, hogy a lehető legtöbb helyre felírhassák, hogy: Hajrá lilák! és hogy: Újpest. Kiabáltak, volt utas, akinek a feje körül vezették körbe a filctollat a kocsi falán.


Többen is utaztak abban a kocsiban, mégis csak az én nagymamám mert felállni és rájuk szólni, hogy hagyják ezt abba. A nagymamám persze el lett küldve a francba, hogy mit foglalkozik azzal, hogy ők hova írnak, de ő a nyolcvanas évekre lett idős asszony, élt (és átélt) már eleget ahhoz, hogy ne ijedjen meg a suhancoktól. Azok meg nyilván látták, hogy kétes dicsőség lenne leverni egy idős nőt, ha már szóban nem tudták lenyomni. A firkálásnak vége lett, beért a metró a végállomásra.

Csak a leszállás után kérdeztem meg, hogy mert szembeszállni a huligánokkal. Azt mondta: 

Kisfiam, én nem vagyok hajlandó félelemben élni.

Ez a mondat mindig eszembe jut, amikor bátornak kell lennem. És akkor is, amikor más nem az.

Megosztás Facebookon