nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Igen, antidepresszánst szedek! Baj?

Igen, antidepresszánst szedek! Baj?

Másfél éve történt. Hideg november volt, egy szürke hét szerdája, amikor megannyi borús hét után a lelkem lecsapta a biztosítékot, és némán zokogta: nem bírom tovább!
P.P.
f Ajánlom

Kívülről látszólag minden tökéletesen rendben volt. Volt biztos állásom. Volt biztos párkapcsolatom. Volt pénzem. Volt jókedvem. Voltak barátaim. Belül azonban fájdalmas rendetlenség tombolt. Minden reggel szorongás marta a gyomromat. Vert a víz. Minden lépésemben bizonytalan, a munkámban betegesen önbizalomhiányos voltam. Rettegtem a kihívásoktól, az új feladatoktól, amiknek rendre reszketve futottam neki. Nem mertem társaságba menni, beszélgetni, ismerkedni, mert beszélni sem volt kedvem. Az agyamat erőszakkal tudtam csak működésbe hozni, a memóriám és a figyelmem rendre kihagyott. Gyakran nem tudtam összefüggően kommunikálni, véleményem nem volt, és inkább csendbe burkolóztam. Sportolni sem erőm, sem kedvem nem volt, de nem is volt rá szükség, a szorongásnak köszönhetően egyre soványabb lettem. Párkapcsolatomban nem voltam többé egyenrangú társ, inkább alávetett, aki örül, hogy nincs egyedül. Nőiességem megkopott, megszürkültem, a szexre még csak gondolni sem bírtam. A napi csatatér után nem volt több vágyam, mint elfogyasztani egy üveg vörösbort (vagy kettőt), hogy aztán tizenórákat alhassak. Legmélyebb pillanataimban nem kértem mást a Jóistentől, csak hogy fejezzük be – örökre

Problémáimról nem nagyon beszéltem senkinek, a panaszban soha nem voltam jó, segítséget kérni soha nem tudtam. Aztán eljött az a hideg novemberi nap, a laminált parkettán feküdtem, a plafont néztem, arcomon pedig egymás után gurultak le a könnyeim. Ott, a padlón beismertem magamnak, bajban vagyok, segítség nélkül pedig nem tudok felállni. Nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi a bajom, csak annyit tudtam: egyedül nem megy!

Már másnap egy pszichiáter telefonszámát tárcsáztam, másfél hónapra rá pedig ott ültem egy kényelmes fotelban, és életemben először ki mertem mondani, hogy segítséget szeretnék kérni. Lassan, komótosan, az én tempóban haladtunk, és próbáltuk feltérképezni, mi lehet a baj. Fél év terápia után aztán eljött a diagnózis (szociális szorongásos zavar és depresszió), és az első lépés ideje: antidepresszánst kaptam. Emlékszem, a receptet szégyenkezve váltottam ki, kellemetlenül éreztem magam, hogy nekem is „ilyenre” van szükségem, de a gyomrom szorítása és a tócsa a hónom alatt hamar kizökkentett, és még ott a gyógyszertárban bevettem az első tabletta felét. Az antidepresszánsról sokáig nem akartam tudomást venni, csak bevettem, és el is felejtettem, hogy az életem része lett; elfogadni pedig csak akkor, amikor hosszú idő után először szorongás nélkül ébredtem.

Az első felszabadító napot aztán sok másik követte, a pokoli tünetek másfél hónap alatt felszívódtak, és eljött a második lépés ideje. Ki kellett derítenem, minek köszönhettem, hogy a gödör fenekénre jutottam. Pszichiáteremmel atomjaira szedtük a munkámat, a magánéletemet, a családi hátteremet, az étkezési szokásaimat, majd felépítettünk egy stratégiát. Igaz, egy  évembe került, de sikerült úgy átalakítani az életemet, hogy mára nyoma sincs a stressznek, a szorongásnak, az izzadásnak, a pániknak, az alkoholt „letettem”, kezd visszatérni belém a nő, aki nevetni és szerelmeskedni akar – és kezd hinni benne, hogy hamarosan kijut a gödörből, és talán az az idő is lejön, amikor tabletta nélkül is elég erős lesz. 

Örömömre azonban árnyékként vetül a tudat, hogy a legjobb barátaim rossz szemmel néznek a gyógyszerre, egyikük egyenesen lehülyézett, kikerekedett szemekkel nézett rám, és követelte a magyarázatot: hogy lehetek annyira buta, hogy azt higgyem, egy tudatmódosító szer megoldja az életem. Kellemetlenül érintettek a szavai, elszégyelltem magam, egy pillanatra gyengének éreztem magam, aki nem tudja egyedül megoldani a problémáit, aztán eszembe jutott az elmúlt másfél év, a halálvágy, a megannyi átharcolt nap, és újra beláttam: segítség nélkül én nem tudtam volna felállni.

Megosztás Facebookon