nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
A szuperérzékenység nem betegség, de sokszor nem könnyű együtt élni vele

A szuperérzékenység nem betegség, de sokszor nem könnyű együtt élni vele

„Túlreagálod, mindent a lelkedre veszel, nem legyél már olyan mimóza!” Aki szuperérzékenyként éli az életét, az számtalanszor megkapja, naponta akár többször is, hogy vele van a baj, változzon meg, mert túlérzékeny.
K.G.
f Ajánlom

Pedig a szuperérzékenység létező jelenség, és egyáltalán nem kell megváltoztatni, sőt lehet örülni is az ajándékainak, mert van azért jó oldala is. Persze az idő nagy részében inkább átok, mint áldás, hiszen azt jelenti, hogy a környezet minden apró rezdülését érzékeled, és befogadod, amitől hamar túlterhelődik a lelked.

A szuperérzékenység jellemzői:

  • Vágy az elvonulásra, az ingermentes környezetre.
  • Gazdag és bonyolult belső élet.
  • Erős reagálás mások hangulataira, érzelmeire.
  • Rendkívüli lelkiismeretesség és maximalizmus.
  • Félelem attól, hogy mások nem fogadnak el.
  • A jobb agyfélteke dominanciája miatt kreatív gondolkodás.
  • Ingerlékenységgel, szétszórtsággal reagálsz az éhségre.
  • A durva dolgoktól és az erős zajoktól irtózol.
  • Versenyhelyzetben, illetve nyomás alatt bizonytalan teljesítmény.
  • Hajlam szénanáthára, pollenallergiára és bőrkiütésekre.
  • Erősebben hatnak rád az izgatószerek (pl. koffein).
  • Gyorsan átlátod a helyzeteket, és mindig tudod, merre tartasz.

Ha magadra ismertél, ne ijedj meg, a szuperérzékenység nem betegség és nem mentális probléma, egyszerűen csak egy olyan beállítottság, amivel együtt kell élned és tiszteletben kell tartanod.

Mert ha elnyomod magadban, annak csak te látod a kárát. Anna küzdött a saját szuperérzékenysége ellen, de emiatt elvesztette a kapcsolatot a saját érzéseivel.

„Gyerekkoromban még nem tudták, hogy léteznek szuperérzékeny emberek, úgyhogy rám ragadt, hogy én szégyellős és túlságosan érzékeny vagyok, pedig nem ugyanazt jelenti a kettő. Úgy tudnám a legjobban körülírni, hogy túlterhelődtek az érzékeim a környezetemtől, minden kis információt befogadott az agyam abból, ami körülöttem történt.”

Éreztem mások bánatát, akkor is, ha nem mutatták kifelé. Valahogy átláttam az embereken, és összezavart, hogy sokszor nem volt szinkronban az, amit mondtak és amit én láttam rajtuk. Ez egy gyereknek nagyon megterhelő. Úgy tudtam csak védekezni ellene, hogy elzártam magam az érzéseimtől. A szégyenlősségem azért jött létre, mert így védtem magam saját magamtól.

„Nagyon sokáig tartott, mire rájöttem, hogy nincs baj velem és az érzéseimmel. Bőven felnőtt voltam már, amikor elkezdett zavarni, hogy nem igazán érzem át az érzelmeimet, és elmentem egy pszichológushoz. Ő segített ráébredni, hogy szuperérzékeny vagyok, és hogy nem elzárnom kell magam az érzésektől, hanem meg kell tanulnom szelektálni és súlyozni, hogy ne taglózzon le annyira a környezetemből felém áradó információ.

Most már hálás vagyok a szuperérzékenységemért, mert emiatt empatikusabb vagyok, mélyebbek a barátságaim, sokkal közelebb kerültem a gyerekeimhez és a férjemhez. A munkában is segít, mert jobban ráérzek, milyen segítségre van szükségük a kollégáimnak, és hogy pontosan mit vár tőlem a főnököm.”

szuperérzékenység tapasztalatok jellemzők

„Mindenen elsírtam magam, nekem már elég volt egy szomorú film ahhoz, hogy zokogjak” – Képünk illusztráció

Vanda kirekesztve érezte magát a szuperérzékenysége miatt, mindenen elsírta magát, és nehezen tudott beilleszkedni.

„Mindig másnak éreztem magam, a szüleim és a tanáraim azt mondogatták, hogy túlérzékeny vagyok és túl sokat agyalok mindenen. Minél idősebb lettem, annál súlyosabb lett a helyzet.

Mindenen elsírtam magam, nekem már elég volt egy szomorú film ahhoz, hogy zokogjak, de akkor is sírtam, ha láttam egy reklámot, amiben mondjuk örökbe fogadtak gyerekeket. Aztán mikor már gyerekem is lett, akkor főleg bőgtem minden ovis ünnepségen, táncelőadáson, vagy ha csak énekelt a kádban.

A szuperérzékenységem másik jele a síráson kívül az volt, hogy mindig meg tudtam bocsátani mindenkinek. Valószínűleg azért, mert pontosan átérzem, milyen helyzetben vannak, és hogy megtesznek minden tőlük telhetőt, ahogy én is megpróbálom a legjobbat nyújtani minden pillanatban. Tudom, hogy nem direkt bántanak, hanem csak nem értik annyira mélyen az érzelmeiket, hogy változtatni tudjanak a viselkedésükön.

A legnagyobb problémát az okozta, hogy nem értettem, hogy mások miért tudják olyan szépen kezelni az élettel járó problémákat, nekem meg miért nem megy. Egy sima munkanap végén olyan voltam, mint egy kifacsart felmosórongy, alig tudtam elhúzni magam hazáig.

Évekig szörnyű anyának éreztem magam, mert folyton kimerült voltam mire hazaértem esténként és alig volt a gyerekemhez türelmem. Most már tudom, hogy a szuperérzékenység miatt nekem több időre van szükségem, hogy egyedül legyek, és feltöltődjek. Most már megengedem magamnak, hogy lepihenjek munka után 30 percre, azóta kisimultabbak az idegeim.”

Megosztás Facebookon