nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Zsuzsika, maga az én alkoholista példaképem!

Zsuzsika, maga az én alkoholista példaképem!

„A csípője továbbra sem működik jól, a fogait elveszítette, haja megritkult, orra pedig a duplájára nőtt – és még csak nem is tudja, hogy lénye első találkozásunk óta kitartóan kísért, hogy rendre visszabillentsen a helyes útra.”
czv
czv
f Ajánlom

Zsuzsika a szomszédasszonyom. Korát megsaccolni nem tudom, valahol 50 és 70 között lehet, fiatalos vonásokat nyomokban tartalmazó arcát ugyanis annyira átitatta az alkohol, hogy talán már maga sem emlékszik rá, mikor született. 

Zsuzsikával először 2007-ben találkoztam a lift előtt. Emlékszem, üveges tekintete egy mozdulatlan pontot keresett a padlón, amibe egyensúlya belekapaszkodhat, de hiába, teste ingaszerűen dőlt jobbra és balra. Miközben minden agysejtjével az egy helyben állásra koncentrált, egy kétliteres fehérbort szorongatott a szíve közelében; kézfeje lakatként ölelte a műanyag palackot, amiben a mesterséges színű ital lötyögött.

Zsuzsika kedves volt. Beszélgetni próbált, hitt benne, hogy nem látszik a reggelire elkortyolt szesz. Szögegyenes tartása, pisze orra, égszínkék szemei, gömbölyű csípője, dús keblei, szőke haja egy valamikor büszke, kecses nőről árulkodnak, akinek élete sok évvel ezelőtt csúnyán kisiklott, mára pedig nem maradt egyéb, csak a borvirágos arc, a kitágult pórusok, a zsíros haj és egy alkoholista gyomorszaga, amit belélegezni nem lehet. 

Zsuzsika minden második mondatában elnézést kért tőlem. Elnézést kért, hogy a fején van a kapucni, és nem hall rendesen. Elnézést kért, hogy ő csak az elsőre megy, de hát a csípője nem engedi a lépcsőzést. Elnézést kért azért is, hogy elsőként szállt be a liftbe, de hát ő száll ki előbb, ugye nem haragszom? És ahogy a lift és a gyomorszag cammogott velem tovább a negyedikre, hirtelen kivert a víz, lelkemben pedig Zsuzsika személyében megszületett az a minta, akinek sorsára soha, de soha nem szeretnék jutni.

Első találkozásunkat aztán megannyi másik követte, amikor Zsuzsika egyetlenegyszer sem ismert fel. Hiába a tizenegy év lépcsőházi ismeretség, ő újra és újra megdöbbent, ha ráköszöntem; fogalma nem volt, ki vagyok, amikor a Ligetben, a kisboltban vagy épp a trolimegállóban üdvözöltem, de meglepettségét mindig kedvességbe és bocsánatkérésbe csomagolta. A csípője továbbra sem működik jól, a fogait elveszítette, haja megritkult, orra pedig a duplájára nőtt – és még csak nem is tudja, hogy lénye első találkozásunk óta kitartóan kísért, hogy rendre visszabillentsen a helyes útra. 

Zsuzsikára gondolok, ha

  • nem akarok megállni fél üveg vörösbor után,
  • ha reggel nincs bennem annyi tartás, hogy kipattanjak az ágyból,
  • ha nem vagyok képes normálisan étkezni, 
  • ha igénytelenségem kiveri a biztosítékot, és a hajmosásra sem bírom rávenni magam,
  • ha legyűr a mélabú, és elhatalmasodik rajtam a csüggedés,
  • ha hagyom, hogy kihasználjanak, 
  • ha a jövőmet illetően rémképeket vizionálok,
  • ha magányosnak, furcsának és kattantnak érzem magam.

A legvadabb mélypontjaimon mindig Zsuzsika kótyagos arcát idézem fel, és fenékbe billentem magam: nem, nem, én nem hagyom magam!

Megosztás Facebookon