nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Sosem bocsátom meg a menyemnek, hogy lemondott a kisfiáról”

„Sosem bocsátom meg a menyemnek, hogy lemondott a kisfiáról”

Hűtlen társ, gyermekét elhagyó édesanya, tulajdon lányát perlő szülő, kámforként eltűnő édesapa: bár mai világunk a drámai megbocsátásokban hisz, vannak tettek, amikért nem jár megbocsátás, mert az ember lelke egyszerűen nem bírná el. Három ilyen történetet hoztam.
P.P.
f Ajánlom

Amikor hat év együttélés után kiderült, hogy a párom fél éve csal a barátnőmmel, egy világ omlott össze bennem. Nemhogy lelkileg, de fizikailag sem tudtam feldolgozni azt a megaláztatást, ami ért. Emlékszem még az első reakciómra: belehánytam az első utcai kukába. Az első taccsot aztán még sok követte, és csak akkor lett vége, amikor annyira elfáradtam a fájdalomban, hogy azon csak a depresszió segített. Ebben az állapotomban meglehetősen sokáig időztem, aztán felismertem, hogy segítséget kell kérnem. Jártam pszichológusnál, rendszeresen beszélgettem egy lelkipásztorral, minden könyvet és cikket elolvastam a megcsalásról. Hittem benne, ha megértem a hűtlenség lélektanát, jobb lesz. Idővel pontosan tudtam, hol tartok az önsajnálatban és az építkezésben, de

ami sehogy nem fért a fejembe, az üzenet, hogy MEG KELL BOCSÁTANOM! Eleinte nem akartam erre még csak gondolni sem, de bárhova mentem, bárkit kérdeztem, a megbocsátás téma újra és újra előjött, mert – állítólag – csak úgy tudom magam túltenni a történteteken és meggyógyítani a lelkem, ha megbocsátok. Pedig én úgy gondolom, hogy nem.

Azok után, amit átéltem, a minimum a nem megbocsátás joga, és ettől nem érzem rosszul magam, ahogy Katalin, Emma és Péter sem. 

 

nő sírás könny fájdalom

Jelenet az Éli az életét című filmből (fotó: youtube)

Mind a mai napig nem tudom megbocsátani, hogy nem küzdött a fiáért!

„Életre szóló csalódás számomra a volt menyemhez fűződő kapcsolatom. Helyes, kedves, szép lány. Hatalmas szerelem, fiam boldog, nem lát a szerelemtől; lánykérés, terhesség, esküvő, ahogy a nagykönyvben megírva. Minden a tökéletes forgatókönyv szerint haladt. Csodálatos kisfiuk született, a család elolvadt. Úgy nézett ki, jól alakul a kapcsolat,

aztán derült égből villámcsapás, egy karácsonykor kiderült, hogy hosszabb ideje szeretője van. Történetüknek nem szép vége lett, a dolog válással végződött, a menyem elköltözött, és ami a történet legszomorúbb része: lemondott a kisfiáról.

Persze örülök, hogy a fiamnál maradt az unokám, de a mai napig nem tudom megbocsátani, hogy egy pillanatig sem küzdött azért, hogy a gyermeke vele lehessen, és ezzel kitette őt egy olyan traumának, ami örökre meghatározza majd az életét. Ennek már több, mint nyolc éve, de nekem belül nagyon fáj, hogy elhagyta az anyukája, ezt soha nem tudom megbocsátani.” (Katalin, 69)

Dönthetek úgy, hogy nem bocsátok meg valamit

„Alapvetően nagyon békés és türelmes ember vagyok, nehéz nálam kihúzni a gyufát. Ha valakivel konfliktusom van, addig nem nyugszom, amíg nem tisztázzuk, és megkönnyebbülve túl nem lépünk rajta. De mégis adódott pár évvel ezelőtt egy olyan helyzet az életemben, ami olyan mélyen megsebzett, hogy csakis úgy tudtam feldolgozni, hogy lezártam a kapcsolatot. A lényeg röviden, hogy a nagyanyám, a hozzám legközelebb álló emberek egyike, akiben vakon bíztam, akinek a szavában sosem kételkedtem, beperelte anyukámat – a saját gyerekét – egy teljesen valótlan dolog miatt, pusztán azért, mert a másik gyereke ügyesen anyám ellen fordította. Az egyébként is súlyos vérnyomás- és szívproblémákkal küzdő anyámat annyira megviselte a történet, hogy egy hónappal később meghalt. De a nagyanyám nem hagyta annyiban. Fél évvel később beperelt engem is, olyan pénzt követelt rajtam, amihez semmi közöm nem volt. Évekig pereskedtünk. Végül én nyertem. De ezt az ügyet igazából pont úgy nem lehetett megnyerni, ahogy egy földrengést sem lehet. Az anyagi kár sem volt csekély – hét éven át minden spórolt pénzemet ügyvédre költöttem –, de ami igazán nagy kárt tett bennem, az a dolog érzelmi része. Amikor egyik pillanatról a másikra ellened fordul valaki, akiben taknyos gyerek korod óta bíztál, és átgázol az életeden, az nem olyan dolog, amit majd felold egy hosszú beszélgetés, és túl fogtok lépni rajta.

Anyámat nekem senki nem támasztja már fel. Csak úgy voltam képes lezárni magamban ezt az ügyet, hogy húztam egy vonalat, és megszakítottam végül minden kapcsolatot a nagyanyámmal. Így képes voltam visszanyerni a lelki békémet.

Az egyetlen tanulsága számomra a történetnek, hogy igenis van az a helyzet, amikor dönthetek úgy, hogy nem bocsátok meg valamit. Egyszerűen azért, mert nem fér bele az értékrendembe, amit az illető ellenem tett, és sosem tudnék úgy tekinteni már rá, mint régen. Ha azt mondanám, megbocsátok, az nem lenne igaz. Képtelen lennék rá.” (Emma, 37)

„Sosem fogom megbocsátani, amit velük tett”

„Még kicsi voltam, amikor (édes)apám elhagyta édesanyámat, majd később, amikor az új feleségétől megszületett a féltestvérem, engem is. Örökre. Egyik nap még ott volt, a másikon már nem. Számomra apaként ez feldolgozhatatlan, érthetetlen, elfogadhatatlan. Sosem fogom megbocsátani, amit velünk tett, a megalázást, a nélkülözést, de azt sem, amit édesanyámnak mondott amikor elváltak: belőle egy utolsó kurva lesz, belőlem pedig egy drogos aluljárótöltelék. Amikor ezt felnőttként megtudtam, az utolsó köteléket is elvágtam magamban, és felvettem édesanyám vezeték nevét. 30 év távlatából már elfogadom a döntését, de

sosem fogok megbocsátani neki, hogy képes volt egyetlen szó nélkül kisétálni az életemből. Megszűnt létezni a szememben és a lelkemben is. Örökre.” (Péter, 40)

Katalin, Emma és Péter története bár három különböző eset, közös bennük mégis az, hogy a mesélők nem kérnek a megbocsátásból. Nem tudnak és nem is akarnak megbocsátani. De kell egyáltalán?

szív

Vannak tettek, amikért nem jár megbocsátás, mert az ember lelke egyszerűen nem bírná el. (fotó: thinkstock)

A német Susanne Boshammer viselkedéskutató szerint nem feltétlenül. „Az erkölcs az emberi kapcsolatok mércéje, különlegessége abban rejlik, hogy az emberi tetteket szabályozza. Mindannyian elvárhatjuk a másiktól – függetlenül a szociális és érzelmi kapocs milyenségétől –, hogy bizonyos dolgokat megtegyünk egymásért, bizonyos dolgokat pedig ne kövessünk el egymás ellen, bármennyire (nem) ismerjük, (nem) kedveljük egymást. A morális vétkek az embernek ezt az igényét sebzik meg, a bocsánatkérés pedig a minimum” – írja a professzor a német nyelvű szaklap, a Psyhologie Heute hasábjain, és hozzáteszi, akkor kell megbocsátanunk, ha az elkövető eleget tesz öt nagyon fontos kritériumnak.

  1. Belátja, hogy tette morálisan helytelen volt.
  2. Belátja, hogy a másik fájdalma jogos.
  3. Őszintén bocsánatot kér.
  4. Biztosítja a másikat, hogy ilyen többé nem fordul elő.
  5. A másik tudtára adja, hogy szenved tulajdon tette miatt.

„Ha ez az öt feltétel teljesül, én úgy gondolom, a bocsánatkérést el kell fogadnunk. Mindenkinek jár egy második esély, hiszen mindannyian követhetünk el hibákat. Nem foszthatjuk meg a másikat valami olyasmitől, amire mi magunk is jogot formálunk. Ezek után persze még mindig kérdéses, hogy a megbocsátás folyamata valóban sikerrel jár-e, hiszen a haragot kontrollálni nagyon nehéz – vallja a professzor. – Ugyanakkor vannak olyan vétségek, amiket nem lehet, és nem is szabad megbocsátani, hiszen egy átlagember számára annyi fájdalommal és megalázással járnak, hogy lelkileg ezt meglépni szinte képtelenség.”

Megosztás Facebookon