nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Még hogy egy autónak nincs lelke!

Még hogy egy autónak nincs lelke!

1993-as „születésű” Opel Corsám hét évvel ezelőtt került hozzám. Találkozásunk látszólag a véletlen műve, én azonban hiszek benne, hogy a sors akarta így. Elmesélem Ubul történetét.
czv
czv
f Ajánlom

2011 nyarán kezdődött minden: egy vidéki bolt pénztáránál vártam a soromra, előttem egy aprócska házaspár araszolgatott, és az autójukról beszélgettek. A bácsi a csípőjét és a derekát fájlalta, mondta kedvesének, kellene már egy másik autó, ami nincs olyan „mélyen”, amibe könnyebb beülni – és elkíséri őket „erre a kis időre”. A néni nagyot sóhajtott, igazat adott férjének, de azért elszomorította a gondolat, hogy meg kellene válniuk kicsi kocsijuktól. „De hol tudnánk eladni, és mennyiért?” – tanakodtak. Osztottak-szoroztak ott előttem, kiszámolták, hány éves a Corsa, és mire sorra kerültek, megállapodtak abban, hogy nagyon boldogok lennének 250 000 forinttal.

Én már régóta szerettem volna egy autót, de pénzem soha nem volt annyi, hogy vegyek egyet, ez az összeg viszont elérhetőnek tűnt. Rám nem jellemező módon a tettek mezejére léptem, fizetés után a két kis öreg után eredtem, illedelmesen bemutatkoztam, bevallottam, kihallgattam a beszélgetésüket, és nagyon kíváncsi lennék az autóra

Szimpatikus lehettem nekik, mert igen megörültek nekem, és a bolt parkolójában megmutatták az óceánkék, ötajtós kis csodát. Korábban láttam már Corsát, de ilyen megkímélt, ápolt verziót még soha. A bácsi bevallotta, betegsége óta csak keveset vezet, bizonytalan és lassú lett, a boltnál távolabb nem nagyon mentek vele, de azt is csak akkor, ha nem esett és nem havazott – vagyis az autó 1993-tól 2011-ig kizárólag napos időben hagyta el a garázst, a kilométeróra alig 33 000 kilométert mutatott.

Bár egyáltalán nem értek az autókhoz, azonnal felajánlottam nekik, hogy megvásárolnám a kocsit. A két kis öreg egymásra mosolygott, a jóistennek tulajdonították, hogy ilyen gyorsan egy ilyen helyes asszonykát küldött nekik, és illatos tea és házi linzer kíséretében már másnap megkötöttük az adásvételi szerződést.

De nemcsak én szerettem bele a kisautóba, az akkor négyéves unokaöcsém szívét is rabul ejtette, és egyből az volt a kérdése, hogy mi a kocsi neve. Bevallom, egy pillanatig nem gondoltam arra, hogy elnevezzem, de tetszett az ötlet, és kértem, adjon neki nevet ő. Mivel akkoriban Garfield pajtása, Ubul volt az első számú kedvence, így javasolta, legyen ez a kocsi neve. És ez lett! Ubul, az óceánkék Corsa. 

Bár korábban mindig úgy gondoltam az autóra, mint egy használati eszközre, ami az ember szolgálatában áll, nagyobbat nem is tévedhettem volna. Ubul az évek során igazi társsá nőtte ki magát, lelke nőtt, vigyáztam rá, óvtam, amit olyannyira komolyan vettem, hogy külön parkolóhelyet béreltem neki azért, hogy ne kelljen az utcán álldogálnia. Mercik, BMW-k és Porschék között kapott helyet csak azért, mert én szentül hiszem, hogy érző lény. Cserébe viszont soha nem hagyott cserben, egyszer külföldre is elvitt, és a kedvemért még a Tátrát is megmászta – igaz, 1-esben. 

Érzelmi kötődés ide vagy oda, az idő Ubul felett is eljárt, és bár átülhetnék egy fiatalabb kocsiba, képtelen vagyok megválni az autómtól. Azt hiszem, megvárom, amíg ő hagy el engem. 

Megosztás Facebookon