nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Nagymamák, akik kezüket-lábukat törik unokáik boldogságáért – szó szerint

Nagymamák, akik kezüket-lábukat törik unokáik boldogságáért – szó szerint

Néhány gondolat erejéig most álljunk meg, és gondoljunk hatalmas szeretettel azokra a nagyszülőkre, akik a saját testi épségüket is kockára teszik, csak hogy mosolyt csaljanak unokájuk arcára.
Esvé
f Ajánlom

„Nekem sajnos nincs nagymamám.” Egy egyszerű mondat, ami végigkísérte az életemet. Ezt válaszoltam, mikor a nyári szünet után arról faggattak az általános iskolás osztálytársak, engem is elküldtek-e a nagyihoz egy hétre a szülők. Ezt mondtam akkor is, mikor a gimiben kitalálták, hogy a nagyik süssék a sütit az érettségi bankettre, és ez lógott a levegőben akkor is, mikor az egyetemen „csak” három kísérőjegyet kértem a diplomaosztómra: apukámnak, anyukámnak és a tesómnak.

Nincs nagymamám, mert mindkettőjük meghalt még azelőtt, hogy elég idős lettem volna ahhoz, hogy felfogjam, mekkora kincs egy nagymama. Az anyai nagymamám még a születésem előtt, az apai nagyjából kétéves koromban halt meg. Emlékeim – igaz, nem saját – szerencsére így is vannak róluk. Ezek közül is az egyik legnagyobb kedvencem, amit mindig szívesen képzelek magam elé, valahányszor eszembe jut, nagyjából egyéves koromból való.

Apai nagymamám ekkor már erősen szemüveges volt, sem olvasni, sem főzni és valószínűleg biztonsággal közlekedni sem tudott nélküle. Ő mégis megvált tőle, a kedvemért. Szegénykém, sokáig találgatta, hogy egyéves unokája miért kezd üveghangon visítani, valahányszor kézbe veszi. Lecserélte a parfümjét, a mosóport, még a kedvenc ruháit is, hogy mosolyt csaljon az arcomra, de semmi nem működött. Nagyon bántotta a dolog. Aztán egy szép napon levette a szemüvegét is, végső kétségbeesésében, próbaképp, és csodák csodája, többet nem sírtam a kezében. Onnantól kezdve valahányszor mentünk hozzájuk, mindig szemüveg nélkül fogadott minket. Anyu legalábbis ezt mesélte.

Amikor a minap jött az SMS, hogy leendő anyósom kórházba került, mert eltörte a bokáját, biztos voltam benne, hogy az imádott unoka van a dologban. No, nem azért, mintha unokaöcsénk egy két lábon járó ördögfióka lenne, nem. Sokkal inkább azért, mert csak ez a három-, majd négyéves fiúcska képes olyan hatást kiváltani anyósomból, hogy úgy viselkedjen, mintha megszűnt volna körülötte a világ. Ha együtt vannak, csak ő van és az unoka.

És ez így volt most is. Nagy hévvel játszottak, megfeledkezve minden másról. Talán arról a gyengébb bal térdről is, ami végül aztán nem bírta el a rá nehezedő súlyt. Ha most arról kérdezném, mi a legkellemetlenebb a sérülésben: a műtét, a fekvő- vagy a járógipsz, esetleg a járókeret, garantáltan azt mondaná, a rengeteg elmulasztott idő, amit a törött bokája miatt nem tölthet az unokájával.

Én meg csak sírnék. Mint a záporeső. Mert pontosan ez az, amiért mindig sajnáltam, hogy nekem nincs nagymamám, és amiért azt gondolom, hogy egy nagymama igazi kincs!

Megosztás Facebookon