nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Igényem van havonta néhány napra, amikor még megszólalnom sem muszáj”

„Igényem van havonta néhány napra, amikor még megszólalnom sem muszáj”

Egyedül lenni – van, akit a gondolattól is a frász kerülget, más ajándékként tekint azokra az órákra, napokra, amikor nem kell senkihez alkalmazkodnia, és csak magával törődhet. Lehetsz magányos egy társaságban, és szórakozhatsz remekül, akkor is, ha egyedül vagy. Mindez attól függ, hogy te milyen vagy belül, és hogyan éled meg ezeket a helyzeteket.
Szarka Nóra
Szarka Nóra
f Ajánlom

Nem szeretek egyedül lenni, bár néha kétségtelenül vágyom egy-két csöndes, nyugodt órára. Azt vettem észre, hogy mióta megszülettek a gyerekeim, azóta idegesít, ha egyedül vagyok. Gyakran jár azon az eszem, hogy mi lehet velük, vajon merre járnak, és mit csinálnak, miért nem kiabál valaki, hogy: Anyaaaaaaaaaa! És mindezt mondom úgy, hogy még soha nem éltem egyedül, mármint tartósan. 

Az mindenesetre biztos, hogy nekem az a legjobb kikapcsolódás, az a legjobb szórakozás, ha sokan vannak körülöttem olyanok, akiket szeretek, szívesen beszélgetek emberekkel, érdekel a sorsuk, az életük. Amíg dolgozom, mindig magamban vagyok, hiszen ülök egy gép előtt és írok, de ennek ellenére nem érzem magam sosem magányosnak, mert körbevesznek a kollégák, nyugodtan fordulhatok hozzájuk bármilyen kérdéssel, és ez jó.

Persze, vannak olyan élethelyzetek, amikor a legtöbben egyedüllétre vágyunk, szeretnénk kicsit magunkban lenni, befelé fordulni. Nekem a szeretteim halála ilyen helyzet. Amikor meghal valaki, aki nagyon fontos volt számomra, akkor igenis szeretek magamban lenni, gondolkozni, sírdogálni, emlékezni, de ez nem tart hosszú ideig, nincs szó tartós egyedüllétről. De nagyon fontos, hogy magányosnak soha nem éreztem magam, mert a barátaimra maximálisan számíthatok minden helyzetben. A lényeg az, ki hogyan éli meg azt az állapotot, amiben van.

Megyeri Zsuzsa pszichológust arról kérdeztem, hogy mi a különbség a magány és az egyedüllét között, és mennyire jellemző a társadalmunkra az elmagányosodás.

Attól függ, hogyan éli meg az ember. Ad abszurdum társaságban is lehet egyedül valaki, ha nem tud másokhoz kapcsolódni, ugyanakkor a magánynak, még ha kényszerű is, lehetnek pozitív hozadékai. Ha társaság nélkül vagyok egymagamban, az egy semleges állapot, de ha úgy érzem, hogy ez nem jó nekem, akkor azt mondom, hogy magányos vagyok… Tehát lehet valaki magányos, ha egyedül van, de ez nem törvényszerű. „Egyedül lenni” a szó szoros értelmében azt jelenti, hogy nincs senki velem, magamban vagyok. 

Az egyedüllét megélése nagyon szubjektív. Ha azért vagyok egyedül, mert erre vágyom, mert ez nyugtat meg, így tudok dogozni, alkotni vagy gondolkodni, akkor ez egy pozitív állapot. Ha az egyedüllétet nem választom, hanem rákényszerülök – azért, mert elhagytak, mert nem vagyok képes mások társaságában lenni, mert félek az emberektől, mert bizalmatlan vagyok –, akkor magányosnak érzem magam.  Az elmagányosodás nem a korral van összefüggésben, inkább a személyiséggel és az élethelyzettel.  Aki azt tanulta, hogy nem bízhat másokban, hogy a segítségkérés a gyengeség jele, akinek másokkal megoszthatatlan titkai vannak, vagy szégyent él át, könnyen magányossá válik, hiszen ezek az állapotok elszigetelnek másoktól.

„Nemrégben halt meg a férjem, és hirtelen azt vettem észre, hogy sokkal szívesebben vagyok egyedül, mint eddig bármikor. Nagyon szerettem a társaságot, de most nem vágyom senkire. Nagyon elfáradtam az ápolásában, nagyon fáj, ami történt, ezért csendben emlékezem, sírdogálok, imádkozom. Aztán igyekszem lekötni magam, keresztrejtvényt fejtek, hogy eltereljem a gondolataimat. Még nagyon friss az élmény, nagyon torokszorító, és nem szívesen sírok mások előtt. Később, ha jobban leszek, akkor biztosan vágyom majd társaságra, de most így jó nekem.”

A magányt gyakran a gyásszal, az időskorral vagy a depresszió érzésével hozzák összefüggésbe, és nem véletlenül. Érthető, ha a veszteséget átélő ember háttérbe húzódik, visszavonul a társas érintkezéstől, és az egyedüllétet választja a gyász egy szakaszában. Ha azonban benne marad ebben az elszigeteltségben, ha nem tud regenerálódni, magányossá válhat. Ez bizonyos esetekben depresszióhoz is vezet. Idős embereknél a veszteségek elkerülhetetlenek. Sokan azt élik meg, hogy „kihalnak” körülöttük rokonok, barátok, ismerősök, egyre nehezebb új kapcsolatokat kiépíteni, így megint csak magányossá válnak. De ez alapvetően személyiségfüggő. Van, aki képes a megújulásra időskorban is, mások már fiatalon is a magányt választják.  

Élünk, de nem együtt, csak egymás mellett

A társas magányt elsősorban a párkapcsolattal összefüggésben szoktuk emlegetni, amikor a pár tagjai egymás mellett, de nem „együtt” élnek. Nincsenek közös programjaik, beszélgetéseik, együtt kitűzött és végigvitt célok az életükben. Van, aki ebben a formális, kiüresedett kapcsolatban is tudja jól érezni magát, mert nincs igénye szorosabb kötődésre, mások szenvednek attól, hogy a párjuk csak a telefonját nyomkodja naphosszat, vagy a számítógépe előtt ül, esetleg fizikailag is magára hagyja. Kilépni mégsem mernek a kapcsolatból, mert attól félnek, hogy még ennél is rosszabb lehet az életük. Ennek hátterében legtöbbször kisgyermekkori sérülés, általában gondoskodást és biztonságot nyújtani nem tudó anya áll. 

A magány nagyon szubjektív érzés. Kívülről nem lehet megmondani, hogy az az ember, aki évek óta egyedül él, magányos-e, vagy sem. Magányosnak akkor érezzük magunkat, ha támogatásra, közelségre, intimitásra való vágyunk nem elégül ki. Ez előfordulhat nehéz élethelyzetekben, vagy lehet általános érzés is, de annak szinte biztosan valamilyen érzelmi sérülés az oka. Mindenki él át magányt élete valamely szakaszában hosszabb vagy rövidebb ideig. Akkor tekintjük kórosnak, ha elhatalmasodik az emberen, ha megakadályozza mindennapi életében, ha szorongatóvá válik. A befelé fordulás, a társas élet kerülése evolúciós szempontból jó megküzdés, amikor lehetőséget ad a sebek begyógyulására. Ha valaki a magányában a sebeit újra és újra felszakítja, ha nem engedi begyógyulni a sérüléseket, akkor viszont ártalmas.  

Egyik kliensem, egy fiatal nő azt élte meg, hogy bár rengeteg embert tartott számon barátként az életében, amikor segítséget, támogatást kért tőlük, senki sem állt mellé. Úgy érezte, eddig csak kihasználták, ezért jobb, ha hátat fordít mindenkinek, és egyedül rendezi be az életét: nem kér segítséget, de ő sem segít másoknak. Így aztán egyik napról a másikra következetesen visszautasította a baráti megkereséseket, ő nem kezdeményezett semmit, és szinte csak a szüleivel tartott kapcsolatot. Akkor kérte a pszichológus segítségét, amikor már vagy fél éve csak a munkahelyére mozdult ki otthonról, hízott 10 kilót, és rettenetesen kínozta a magány. Igaz, hogy ő választotta, de nem érezte jól magát benne. Terápiában azt kellett megértenie, hogy daccal reagált egy olyan élethelyzetre, amelyben elég lett volna a saját igényeit úgy érvényesíteni, hogy csak azokkal tart kapcsolatot, akikkel kölcsönösen számíthatnak egymásra. Sértettségében azonban kiöntötte a fürdővízzel együtt a gyereket is, ahogy mondani szokás. Az egyedüllétet ő választotta, de végül magányosság lett belőle, amire viszont egyáltalán nem vágyott. Lassan elkezdte újraépíteni a kapcsolatait. Kevesebb lett a barátja, de azokra valóban számíthatott – mondta el Megyeri Zsuzsa pszichológus.

Vannak olyanok, akik kifejezetten szeretnek egyedül élni, számukra örömteli érzés, hogy nem kell alkalmazkodniuk senkihez, azt csinálhatnak, amit akarnak, és akkor, amikor akarják.

„Mindig is nagyon szerettem egyedül lenni, talán azt szeretem a legjobban, ha egy jó könyvvel bekucorodom a kanapéra, és olvasok. Ha 10 napig vagyok teljesen egyedül, engem az sem zavar. Megszoktam, hogy egyedül élek, negyvenéves voltam, amikor férjhez mentem.

Imádom, szeretem a férjemet, sőt az előző házasságából származó gyerekeit is, de igényem van havonta néhány napra, amikor még megszólalnom sem muszáj.

Szerencsére a férjem gyakran van külföldön, így marad időm egyedül lenni, olvasni, szöttyögni magamban. Ilyenkor senkit sem zavar, ha hajnali negyed kettőkor állok neki konyhát takarítani, mert éppen akkor van hozzá kedvem, nem kell alkalmazkodnom. Egyébként is éjszakai bagoly vagyok, délelőtt nem szívesen szólalok meg, 10 óráig az agyam sem úgy forog, mint délután vagy éjjel. Viszont imádom a barátaimat, a családomat, és szívesen töltök időt másokkal. Azt hiszem, hogy egy lakatlan szigeten is jól ellennék, biztosan nem hiányozna néhány napig, de lehet, hogy néhány hétig sem a társaság” – mesélte Szilvi az NLCafénak.

Az egyfős háztartások egyre jobban szaporodnak világszerte

Hammer Ferenc szociológus azt mondja, hogy a modernizáció és az individualizáció a két kulcsszó. Ennek következtében bomlottak fel a hagyományos családok, alakultak ki új modellek, és már szinte lehetetlen nagycsaládokat felfedezni, ahol több generáció él együtt.

A családi normák átalakultak, a nők is elkezdtek dolgozni, saját fizetésük van, karriert építenek. A munkaerőpiac is átalakult, a nem családos ember többet tud dolgozni, a multik jobban megbecsülik, ezért a gyerekesek hátrányba kerültek.

Már nemcsak házasságban, hanem házasságon kívül is születnek gyerekek, de közel sem annyian, mint mondjuk a szüleink idejében. Az én apukámnak sok testvére volt, nekem csak egy húgom született. Miért? Egyrészt mert a gyerekhalandóság csökkenésével már nem szültek állandóan még egy meg még egy gyereket a nők, illetve azért, mert elkezdtek dolgozni, és az anyaságon kívül mást is fontosnak kezdtek érezni.

Arról nem is beszélve, hogy a társadalom már nem ítéli el az egyedülállókat, ma már egyedül is boldog lehet valaki. Illetve azzal egy időben, hogy a nők is elkezdtek saját jövedelemhez jutni, felismerték azt, hogy nem kell egy rossz házasságban megmaradniuk, egyedül is élhetnek, sőt a gyerekeiket is képesek eltartani. Ma már nincsenek szükségszerű kényszerek, az egyszemélyes háztartások így aztán gombamód szaporodnak.

Illetve még ott vannak azok az idősödő emberek, akik elvesztették a párjukat, és egyedül maradtak, ők nyilván nehezebben birkóznak meg ezzel a helyzettel. És azon is érdemes elgondolkozni, hogy a kapitalizmus mennyire honorálja a családot, illetve mennyire tolerálja azt… – mondta Hammer Ferenc szociológus az NLCafénak.

Megosztás Facebookon