nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
„Anya, de de de én nem akarok oviba menni!”

„Anya, de de de én nem akarok oviba menni!”

Minden szülő rémálma a tudat, hogy gyermeke utál óvodába járni, ő pedig reggelente sírva hagyja ott zaklatott csemetéjét.
czv
czv
f Ajánlom

Barátnőm 3,5 éves kisfia, Misi életében „elviselhetetlen” fordulatot hozott a tavalyi év: megkezdte óvodai tanulmányait, amit már az első naptól teljes szívből gyűlöl, és bár eddig mindössze három napot hiányzott, minden áldott reggel rendületlenül reménykedik, hogy ma is elmarad az ovi. Persze nem marad el, anya és apa következetesen szigorúak, és millió eszközt bevetnek, hogy vörös hajú törpéjükkel megszerettessék az óvodát – azt az óvodát, ahova jó pár évtizeddel korábban ők is jártak. 

Misi azonban hajthatatlan, hiába a tündéri óvó néni, a csupa szív dajka, a jópofa csoporttársak, a tengernyi játék, ő reggel már sírással indít, kicsi talpacskáival pedig szabályosan felszántja a járdát, ahogy anyukája maga után vonszolja. A tízperces gyalogúton Misi felváltva  hüppög és könyörög, okos szemeiben a remény lángja azonban az ovi sárga vaskapujánál végleg kihuny. Még elsüt egy utolsó „Anya, de de de én nem akarok oviba menni!” mantrát, aztán feladja, és öregurasan bekullog. Engedi, hogy anyukája átöltöztesse, belebújik tenyérnyi váltócipőjébe, és lassított felvételben elfoglalja a csatateret. 

Margó néni hiába próbálkozik kedvesen – megöleli, megsimogatja, puszit nyom az orcájára –, Misi magasról tesz rá, haragszik a világra, ami nem úgy működik, ahogy hároméves lelkével szeretné. Őt nem érdekli, hogy anyának és apának dolgoznia kell, őt nem érdeklik az újdonsült építőkockák, és a Rózsika dadus kakaójára is tojik, ő dühös – mert csak!

Ahogy Misi reggeli kálváriáját végigasszisztáltam, eszembe jutott, hogy én pont ennyire utáltam óvodába járni. Fájt a hasam, gyakran a hányásig hergeltem magam, a könyörgés széles repertoárját használtam, és halálsápadtan vártam a nap végét. Rettegésem és utálatom okát nem nagyon tudnám felidézni, de azt annál jobban, milyen nagyon haragudtam a szüleimre, hogy megint otthagynak egy olyan helyen, ahol nekem nem jó. Gyűlöltem a szalámis szendvicset, a cukros teát, nem szerettem énekelni, aludni, haragudtam az óvó nénikre, és messziről elkerültem a cigarettahangú igazgatónőt. Ellenszenvem az évekkel nem enyhült, nagycsoport után soha többé nem tettem be abba az intézménybe a lábam. 

Amikor óvodás emlékeimet Misi szüleivel is megosztom, egészen másképp gondolnak gyermekük kálváriájára. Ha egy év alatt nem tudták feloldani fiuk bánatát, nincs mese, szakember segítségével kell kideríteniük, miért szenved ennyire Misi. 

Megosztás Facebookon