nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Lélek
Gyerekszobám 17 év után is pont olyan, ahogy hátrahagytam

Gyerekszobám 17 év után is pont olyan, ahogy hátrahagytam

Talán nem vagyok egyedül, akit 17 év után is pont úgy várja a gyerekszobája haza, ahogy felvételi után maga mögött hagyta.
czv
czv
f Ajánlom

Tizennyolc éves voltam, amikor faluról a nagy Budapestre költöztem, hogy egyetemi tanulmányaimat megkezdjem. Eddig a pontig az otthonom, azon belül is tetőtéri gyerekszobám volt a legstabilabb pont az életemben, az a hely, ahol nemcsak biztonságot, de békét is leltem. A tenyérnyi kis helyiség, a mindig változó színű falak megannyi fejezet szemtanúi voltak, végignézték,

  • ahogy kinövöm a Barbie-t, és mindent Brad Pitt-tel ragasztok tele,
  • ahogy könyvtárrá, sötétkamrává, műteremmé és tanulószobává rendezem át a teret,
  • ahogy fanatikus Guns n’ Roses-rajongó válik belőlem, 
  • ahogy sírok a tinihormonok és a matekkettesek miatt, 
  • ahogy a takaróm alatt az első fiúmmal csókolózom,
  • ahogy sminkelni és öltözködni tanulok,
  • ahogy az ablakpárkányon ücsörgök, és a csillagokat kémlelem,
  • ahogy összepakolom a fél életem, hogy egy kollégiumi szobában találjam meg ugyanezt a biztonságot. 

A leválás nemcsak a szüleimről, de a gyerekszobámról is nehezemre esett, emlékszem, éveken át abba a gondolatba kapaszkodtam, hogy mindjárt péntek, és vonatozhatok haza, oda, ahol minden jó és biztonságos. Ilyenkor hosszú órákra bezárkóztam a szobámba, és próbáltam feldolgozni azt a rengeteg jó és rossz dolgot, amit Budapesttől kaptam, vasárnapra pedig annyira feltöltődtem, hogy feltöltődve szálltam a ringbe újra.

Aztán eltelt 17 év, a kollégiumot számtalan albérlet váltotta, én pedig beletanultam a fővárosi életembe. Megtanultam, hogy a békém és a nyugalmam rajtam áll, meg kell találnom a módját, hogy messze a szülői háztól is megteremtsem azt. Ennek ellenére hazatérni, a gyerekszobámban aludni mind a mai napig felér egy terápiával. A szoba rezgése, a rózsaszín falak, a szőrös mackóm és a régi könyvek mintha csak arra várnának, hogy újra megérkezzem. Itt nem számít, hogy mindjárt betöltöm a harminchatot – és még mindig pokoli szerencsésnek érzem magam, hogy nekem lehetett gyerekszobám. 

Megosztás Facebookon