Tényleg mindenki ennyire boldog, csak én vagyok ilyen szerencsétlen?

A jelenség minden évben ismétlődik, tulajdonképp nemcsak a nyárra jellemző, hanem egész évben megfigyelhető, de tény, hogy nyáron csúcsosodik ki zavaró mértékben. Vagy csak számomra zavaró mértékben.

Irigység, vagy rejtegetünk valamit?

Nem az irigység beszél belőlem, örülök én annak, ha másnak jó, ha eljut olyan helyekre nyaralni, ahova én talán sosem, nincs ezzel baj. Azzal is rendben vagyok teljesen, ha a babájukról, párkapcsolatukról tesznek fel az ismerősök mosolygós, boldogságtól sugárzó képeket, mert jó látni, hogy jól vannak. Egyszerűen csak úgy látom, hogy nincs ellenpólus, hogy csak a pozitív, “nagyon boldog vagyok” állapotfrissítések jönnek, és ettől néha olyan érzésem, hogy csak nekem vannak rossz napjaim. És olyan reggeleim, hogy párszor legszívesebben ki sem kelnék az ágyból.

Pedig biztos nem így van, legalábbis röpke felmérésem szerint sok ismerősöm érez hasonlóképpen, hogy hiányzik a Facebookról és egyéb közösségi site-okról a másik oldal. Miért kellene mindig nagyon boldognak, sőt NAGYON BOLDOGNAK lennünk? Nem úgy teljes és egész az élet, hogy vannak hullámvölgyek, és vannak persze a tengerparton nyaralásos, barátokkal vihogós esték is? Vajon mi készteti az embereket arra, hogy a negatív érzéseiket, élményeiket elrejtsék egymás elől? Szégyen, ha szomorúak vagyunk? Nem illik kiírni, hogy “nincs jó napom, küldjetek egy vidám zenét”? Nem ezért is keressük az ismerősök társaságát, hogy megosszuk egymással azt, ami épp van? Akár jó, akár rossz. Vagy ha nem erre van a Facebook, akkor mit jelent ott egymás ismerősének lenni?

A pszichológusok is megmondták

Nem bennem vetődtek fel először ezek a kérdések, csak most érzem nagyon a saját bőrömön. Már régebben is olvastam azt a pszichológiai tanulmányt, amely szerint a Facebooktól egyre többen depresszióba eshetnek, épp a leírt jelenség miatt. Azért csatlakozunk, hogy az ismerősökhöz közelebb kerüljünk, tartsuk a kapcsolatot, társas énünk vágyik az emberi kapcsolódásra. Ám pont az ellenkezője történik a kutatók szerint: éppen eltávolít minket egymástól, ha túlságosan sokat használjuk, figyelni kezdjük, hány lájkot kapunk, hányan szólnak hozzá a posztjainkhoz. Ilyenkor akár az önbizalmunk is sérülhet, ha túl nagy jelentőséget tulajdonítunk a lájkoknak, és tudat alatt gyűjteni kezdjük őket. Mondjuk, még tíz boldogan vigyorgós, nyaralós fotóval.

Az is növelheti a bennünk lévő feszültséget és elégedetlenséget, hogy a Facebook használatával valahol eleve azzal foglalkozunk, kinek milyen élete van. Lásd fent: ő bezzeg el tud menni a tengerpartra, míg én csak dolgozom. Rögtön úgy érezzük, hogy mindenki más szerencsésebb, mint mi, és elfelejtjük értékelni azt, amink van, hálásnak lenni a saját életünkért. Én például nyugodtan örömködhetnék azon, hogy a lányaim milyen önálló kis teremtmények, és már lassan ők csinálják nekem reggel a kávét, nem én nekik a kakaót. Ahelyett, hogy bosszankodnék azon, kinek mennyivel több jutott, mint nekem.

Mi a megoldás?

Nekem lehet, hogy egy kicsit kevesebb Facebook és egy kicsit több élet. Ha más nem, felveszem a fürdőruhám, és engedek vizet a panelkádamba. Az üzenőfalon szembejövő tökéletes életképeken pedig nem érdemes füstölögni, jobb is így, hogy a komoly bánatunkat ritkán osztjuk meg fűvel-fával. Nem mintha egy sort panaszkodni ne lenne néha érdemes, az még nem szégyen, ha valaki nem tökéletes. Ma délután búval bélelt szelfivel fenyegettem az ismerőseimet, erre kaptam biztatásul 4 vicces képet, egy jókedvre derítő videót és egy szívmelengető virágos fotót. A lájkokat direkt nem számoltam. Hát nem megérte borítani?