“A nőt vágyni és félni tőle egy és ugyanaz”

Eddig is tudtam, hiába születtem nőnek, dolgozik bennem egy másik fél, a férfi is, ami női énem felett gyakorta átveszi az irányítást. Ilyenkor bekapcsol egy racionális program, ami erős kormányosként veszi át az irányítást. Aztán, amikor elcsitulnak a hullámok, újból női énem kerekedik felül: elkezd csavarodni bennem egy lágy, érzéki, odaadó erő, ösztöneim, megérzésem hullámain lovagolok. Soha nem értettem, hogyan működik ez a belső váltó, Edina gondolatai azonban értelmet adnak.

A nő történelme

Mindegy, hogy melyik századot választjuk, a 16-ikat vagy a 21-iket, ma nőként szinte pont ott tartunk, ahol sok száz évvel ezelőtt: évszázadokon keresztül mindent a férfi szemével láttak a nők, mindent a férfi agyával érzékeltek, mindent a férfi oldaláról közelítettek meg. Hogy miért? Mert a férfi volt a minden, ő volt az, aki a történelmet írta, kormányozta, aki a korszellemet meghatározta, aki hangosabb és erősebb volt. A nő a férfi szemszögéből, leírásaiból tudott mindent – többek között azt is, hogy mit jelent a nőiség – ez a veszélyes valami, az, ami időnként bennem is ösztönszerűen felébred.

 
Veszélyes, igen, mert a nők megítélését nem más, mint a félelem diktálta: a férfiak rettegtek a nőktől. A nők misztikus testnedvei, az érzelmek kiismerhetetlensége, a nőben való elveszés, a kontrollvesztés óriás félelmeket gerjesztett az évszázadok során, nem csoda hát, hogy a nők rossznak, félelmetesnek, bűnösnek ítéltettek; a nő soha nem lehetett a férfihoz hasonló.

Még mindig félünk a saját erőnktől?

Bár a francia, az itáliai iskolák, a reneszánsz jelentős változásokat hoztak, elkezdték a nők taníttatását, a késő reneszánszban pedig már a nagy nőideálok is megjelentek, az idő múlása nem változtatott eleget: a ma nője még mindig a vállán cipeli a múlt terheit, azokat az emlékeket, amik az ő elnémításához, a női erő elfojtásához vezettek. Messze a múlt homályában elveszett, hogy micsoda erők birtokosai vagyunk, mi nők. Tudatában sem vagyunk annak, hogy micsoda elementáris erők mozgatói voltak női felmenőink – gondoljunk csak a javasasszonyokra, a bábákra.

S bár ma más időket élünk, az eszköz adott, a nőiség feltámasztásához vezető tudás jelen van, amit ha be tudunk emelni a személyes élettörténetünkbe, akkor megtapasztaljuk, hogy mit jelent ez az állandóan szabadon lebegő valami, ami nap mint nap, pillanatról pillanatra változik – s amit úgy hívunk: nőiség.

Itt az idő, fel kell ébredni, és megérteni: mi nők nem áldozatok, sokkal inkább tettestársak vagyunk abban, hogy nem kívánt társadalmi szerepekbe erőszakoljuk magunkat.