150 évbe telt megfejteni Edgar Allan Poe utolsó nagy rejtvényét

Ha van a rejtélyeknek koronázatlan királya, az még egy híján 210 évvel a születése és 170 esztendővel a halála után is Edgar Allan Poe, a misztikus és borzongató történetek mestere, a detektívregény atyja (aki úgy mellesleg még a science fiction történetében is meghatározó figura, és költőként is maradandót alkotott). A Morgue utcai kettős gyilkosság, Az elveszett levél és Az áruló szív szerzője ráadásul nemcsak fiktív rejtélyekben volt erős: bár ez már kevésbé ismert tény, de rajongott a kriptográfiáért is, és 1841-ben közzétett egy amerikai lapban két olyan titkosírással írt szöveget, amelyeket jó másfél évszázadig senkinek nem sikerült megoldania.

Edgar Allan Poe 1849-ben (kép: Wikipedia)

Rejtély rejtvény hátán

A rejtvények az 1841 és 1858 között publikált Graham’s Magazine-ben jelentek meg, amelynek nem sokkal indulása után bő egy évig maga Poe volt a szerkesztője, és elsősorban arról híres mindmáig, hogy a legendás író jó néhány közismerten kemény irodalmi kritikája mellett itt jelentette meg a bevezetőben már említett novelláját, az első detektívtörténetként jegyzett A Morgue utcai kettős gyilkosságot is. A mű jelentőségét nézve ez nem is meglepő, de azért a titkosírásokat közzétevő 1841. decemberi írás is megérdemli a szélesebb figyelmet, pláne, mivel komoly előzményei voltak, és a maga idejében ugyancsak sokakat érdekelt.

Poe a lapban először júliusban foglalkozott a témával A Few Words on Secret Writings (Néhány szó a titkosírásról ) című cikkében, amelyben egyúttal játékra is hívta az olvasókat, előfizetést kínálva annak, aki olyan titkosírással tud előrukkolni, amelyet neki a téma avatott szakértőjeként nem sikerül megfejtenie. A következő mintegy fél év során állítása szerint akadt is kereken száz jelentkező, ő azonban mindegyikük feladványával sikerrel birkózott meg, így a pályázatot lezárta – búcsúzóul pedig közzétette a két rejtvényt, amelyeket a cikk tanúsága szerint egy W. B. Tyler nevű úrtól kapott levélben.

Edgar Allan Poe A Few Words on Secret Writing című cikke a Graham’s Magazine 1841. júliusi számában (Kép: Scienceblogs.de)

Az író néhány hónappal később távozott a laptól (a hivatalos verzió az, hogy egyre elégedetlenebb volt az eleinte nagyvonalúnak tartott évi 800 dolláros fizetésével, az obligát és persze kétes hitelességű anekdota szerint egy betegség után arra tért vissza a szerkesztőségbe, hogy egy másik szerkesztő végzi az ő munkáját az ő asztalánál), megfejtés azonban nemhogy addig, de 1849-ben bekövetkezett haláláig, sőt a magazin kilenc évvel későbbi megszűnéséig sem érkezett, a két rejtvény pedig lassan a Poe-legenda részévé vált. A hobbisták persze kitartóan próbálkoztak a megoldásukkal, eredményre azonban senki nem jutott még bő száz év múltán sem – egyre inkább úgy tűnt, hogy az író ezeknek a rejtélyeknek a kulcsát magával vitte a sírba. A mítosz pedig még tovább is hízott 1985-ben, amikor a Dartmouth College professzora, Louis Renza felvetette, hogy W. B. Tyler kitalált személy, a rejtvényeket maga Poe alkotta, majd az elmélet mellé odaállt a Williams College Poe-szakértője, Shawn Rosenheim is.

Százötven év talány

Szellemes módon azonban ez a fordulat adta az első lökést ahhoz is, hogy végre megoldják a rejtvényeket: a kérdéssel a kisebbfajta felhajtás miatt egyre többen kezdtek foglalkozni, és 1992-ben az Illinois-i Egyetem tanárának, Terence Whalennek sikerült visszafejtenie az egyik szöveget.

Edgar Allan Poe első rejtvénye, amelyet Terence Whalennek sikerült megoldania (Kép: cryptocrap.blogspot.com)

Mint Poe és az állítólagos Tyler egyik levélváltásából kiindulva az oktató rájött, a szövegben a szavakat megfordították, a szóközöket eltávolították közülük, majd minden betűt egy jelre cseréltek. Whalennek elsőként a the szót sikerült azonosítania, aztán sorban sikerült visszafejtenie az összes többi betűcserét is, így végre kiderült, hogy a kód a ma már inkább esszéíróként ismert Joseph Addison Cato című 1713-as drámájának egy részletét rejtette:

„The soul secure in her existence smiles at the drawn dagger and defies its point. The stars shall fade away, the sun himself grow dim with age and nature sink in years, but thou shall flourish in immortal youth, unhurt amid the war of elements, the wreck of matter and the crush of worlds.”

A másik, nehezebb feladvány azonban még mindig megfejtésre várt – nem boldogult vele sem Shawn Rosenheim, sem a temérdek szakértő a The Cryptographer magazin szerkesztőjétől a Bell Labs kódfejtő csapatáig, akiket felkért, hogy segítsenek neki. Ezért a professzor végső elkeseredésében a Williams College támogatásával kiírta a The Edgar Allan Poe Cryptographic Contestet, amelynek keretében 2500 dollárt ajánlottak a megfejtőnek, 1998-ban pedig Jim Moore szoftverfejlesztő egy honlapot is létrehozott, hogy népszerűsítse a felhívást.

A jóval bonyolultabb második titkosírás (Kép: cryptocrap.blogspot.com)

Ennek meg is lett a hatása: 2000 júliusában egy torontói szoftvermérnök, Gil Broza egy külön erre a célra fejlesztett számítógépes program segítségével feloldotta a bonyolult titkosírást, amelyben nem egyszerűen felcserélték vagy szimbólumokkal váltották ki az angol ábécé betűit, hanem mindegyikhez rögtön hat különböző helyettesítő jelet társítottak, és nem mellesleg több mint két tucat hibát is vétettek a munka során. Broza a másik szöveg megfejtőjéhez, Whalenhez hasonlóan a hárombetűs szavakból indult ki, a the-t, az end-et és a not-ot próbálva behelyettesíteni minden kínálkozó helyre, így először az afternoon és az ardent szavakat sikerült azonosítania, majd összeállt előtte a teljes, ismeretlen eredetű szöveg, amely így hangzik:

„It was early spring, warm and sultry glowed the afternoon. The very breezes seemed to share the delicious langour of universal nature, are laden the various and mingled perfumes of the rose and the –essaerne (?), the woodbine and its wildflower. They slowly wafted their fragrant offering to the open window where sat the lovers. The ardent sun shoot fell upon her blushing face and its gentle beauty was more like the creation of romance or the fair inspiration of a dream than the actual reality on earth. Tenderly her lover gazed upon her as the clusterous ringlets were edged (?) by amorous and sportive zephyrs and when he perceived (?) the rude intrusion of the sunlight he sprang to draw the curtain but softly she stayed him. ‘No, no, dear Charles,’ she softly said, ‘much rather you’ld I have a little sun than no air at all.”

Mindent nem lehet megfejteni

Bő 150 év után tehát a szövegek titkára fény derült – rejtély azonban még így is maradt a rejtvények után. Az első szöveg nem Edgar Allan Poe-é, ez egyértelmű – és a szakértők szerint a második sem tőle származik, hanem egy elfeledett korabeli regényből vagy novellából. Ha így van, ezt talán egyszer valaki azonosítani is fogja. De egy jóval nagyobb és izgalmasabb kérdés akkor is itt lesz még: vajon ki volt a kódoló? Mégis létezett volna W. B. Tyler? Vagy csupán Poe teremtett újabb rejtélyt azzal, hogy kitalálta a fiktív figurát, és még „levelezett” is vele?

A rejtélyek embere. Edgar Allan Poe Edwin H. Manchester 1848. november 9-i dagerrotípiáján (kép: Wikipedia)

Shawn Rosenheimnek meggyőződése, hogy utóbbi a helyzet, a szövegeket az író saját maga kódolta. Ezt a feltételezést igazolni viszont még a két titkosírás megfejtésénél is sokkal nehezebb lesz, ha lehetséges egyáltalán. De talán nem is baj, ha marad némi talány a történetben. Elvégre Poe-hoz vitán felül az lenne a méltó. 

(Scientific American / Cryptocrap / Newswise / The scientific Sherlock Holmes: Cracking the Cas with Science and Forensics / David Meyer Creations)