A Lánchídon nincs nyelvnyújtás

A Lánchíd építésének befejezése és átadása nem a felhőtlen öröm időszaka volt Budapesten – a jó tízéves munka záróakkordjához és az elkészült, azóta a főváros jelképeként számon tartott híd avatásához feszültebb, fojtottabb légkört elképzelni is nehéz.

A korlátozott átjárás ugyan a híd teljes elkészülte előtt már megindult – legelőször 1849. január 1-jén Bónis Sámuel országbiztos kocsija haladt át rajta –, a hivatalos átadásra azonban november 20-án került sor. A szabadságharc leverése utáni terror és megfélemlítés friss tapasztalata nehéz árnyékot vetett a ceremóniára. Beszédet sem mondtak, a katonaság sorakozott fel csupán, és ünneplő tömeg helyett alig néhány járókelő volt tanúja az avatásnak. Maga Haynau, az osztrák katonai és polgári főparancsnok lovagolt át a hídon – mindenki értette a legyőzötteknek szóló gesztust –, aki alig hat héttel korábban végeztette ki az aradi vértanúkat. Még száraz ténynek is szomorú, hogy Széchenyi István, aki az egész megálmodója és a Hídegylet alapítója volt, soha nem ment át a kész hídon. „Igen és igen bízom, hogy a Mindenható mindkettőnket megtart addig, amíg megláthatjuk nagy művünk létrejöttét” – írta korábban Clark Ádámnak, aki a kivitelezésért felelt.

Nyelvújító

A híd feloroszlánozására csak később, 1852-ben került sor. A díszítőelemként szolgáló négy roppant kőoroszlánt Marschalkó János szobrász készítette, aki a Vigadó és a Rudas fürdő szobrain is dolgozott. Persze itt is volt, ami beárnyékolja az örömöt, még ha csak a városi rossz nyelvekről van is szó. A legenda úgy tartja ugyanis, hogy egy Frick Jakab nevű vargainasnak feltűnt, hogy a négy oroszlánnak nincsen nyelve. Ezt persze gondolhatták volna a némaság, a szótlanság, az elfojtott düh és keserűség szimbólumának, de állítólag szimpla hiányosságnak és művészi malőrnek vélték. Azonnal a szájára vette a város a nyelvetlen vadakat, és addig csúfolták, addig bántották a művészt a hibás oroszlánok miatt, míg az szégyenében a Dunába nem ugrott.

Így a fáma szerint ő volt az első, aki a hídról leugorva vetett véget az életének: „A szobrász elfelejtett nekik nyelvet faragni! Erre harsány kacaj futott végig a városon: no, még ilyet nem pipált Európa! A szegény szobrász viszont annyira elröstelte a dolgot, hogy még ott a helyszínen beleugrott a I.ánchidról a Dunába: ő volt a hídavató – a Lánchíd első öngyilkosa!”

A híd egy 1935-ös felvételen (Fotó: Fortepan)

Tóth Béla anekdotagyűjtő is megjegyzi, a mindentudó, nagyszájú suszterinas vissza-visszatérő szereplője a nagyvárosi legendáknak, ezúttal azonban bizonyosan tudni lehet, hogy Marschalkó János nem ugrott a Dunába, sőt 59 éves koráig élt.

„Frick Jakabnak hívták, s mikor 1897 novemberében Pinkóc túladunai faluban mint öreg ember meghalt, elsiratták az újságok. Fölfedezése: hogy az oroszlánoknak nincsen nyelve, gyorsan terjedt el. Egész Pest erről beszélt, s Marschalkó János szobrász sok gúny és csúfolódás tárgya lett. Egy darabig csak tűrte, míg aztán egy este, mikor megint bosszantották, nagy haragosan azt mondja: ’No, hát fogadjunk ötszáz forintba, hogy mikor az oroszlán úgy tartja a száját, mint az én kőoroszlánjaim, nem is látszhatik a nyelve, mert mélyen lenn fekszik’. A fogadás megtörtént, és Marschalkó elvitte a barátait egy menazsériába, mely az István téren ütött tanyát, s ott aztán bebizonyította, hogy neki van igaza. Az ötszáz forintot a művész jótékony célra adta” – írja Tóth Béla a Pesti Hírlap 1897. november 28-i számára hivatkozva. Marschalkó „az aggok szép csendes halálával, végelgyengülésben múlt ki a világból”. Sőt még üzent is azoknak, akik őt a szájukra vették: „Úgy legyen nyelve a te feleségednek, mint az én oroszlánjaimnak, akkor jaj neked!”

Nincs nyugtuk

Hamar kiderült, hogy a lánchídi áltragédiának egy osztrák történet ágyazott meg, egy kulmi emlékmű szobrászát ugyanis, ahogy a szóbeszéd tartotta, szintén négy oroszlánja miatt kergették öngyilkosságba. Annyit gúnyolódtak az állatok nyelvének hiányán és a testtartásukon, hogy a művész bánatában elemésztette magát. Mint kiderült, Marschalkóhoz hasonlóan ő is boldogan élt és alkotott még hosszú évekig az avatás után. Mindenesetre a Budapestre utazók egyik kedvenc meséjét nap mint nap idegenvezetők tucatjai mondják el, és ha a látogatók megállnak az oroszlánoknál, a hátsó lábuk alatt, a talapzatba vésve ott találják az alkotó nevét.
És ugyan a nyelvük miatt piszkálták már őket eleget, úgy látszik, ez nem volt elég: a Lánchíd felújítása során, egyelőre úgy tudni, a gyalogosjárdák kiszélesítése érdekében még át is helyezik az oroszlánokat a jövő évben. Alvó oroszlánt felébreszteni márpedig kockázatos vállalkozás – a modern kori legendaképzésnek azonban soha jobb apropót.

(urbanlegends.hu / Wikipédia / huszadikszázad.hu)

Nyitókép: MTVA/Róka László