Még mindig rengetegen állítják, hogy Romanov Anasztázia túlélte a kivégzését

A 20. század egyik legnagyobb rejtélye volt, hogy életben maradt-e az orosz cári család többi tagjával együtt halálra ítélt nagyhercegnő, Romanov Anasztázia 1917-ben, a kivégzésük után. Ma már tisztán látunk a kérdésben, bár ezt sokan nagyon sajnálják, és el sem akarják fogadni.

Mórocz Ibolya

Az 1917-es év oroszországi eseményeivel a többség nagyjából tisztában szokott lenni, mert igencsak jelentős dolgok történtek, arról nem is beszélve, hogy mifelénk ezt az ismert politikai okokból elég nagy nyomatékkal nevelték bele egész generációkba: március 15-én megdőlt a cári rendszer, november 7-én pedig forradalom robbant ki Petrográdban, a mai Szentpéterváron (ez a forradalom az akkor, arrafelé használatban lévő naptár miatt amúgy „októberi” volt, az akkor, ott kialakulóban lévő politikai rendszer olvasatában pedig „nagy” és „szocialista” is), majd kitört a polgárháború a vörösök és a fehérek között.

Ha pusztán a dátum alapján nem is mindenkinek ugrik be, azért szintén tudni szokás azt, hogy mi történt 1918. július 16-áról 17-ére virradóra Jekatyerinburgban: a bolsevikok fogságában lévő cári családot, II. Miklóst, feleségét, Alekszandra Fjodorovna cárnét és öt gyermeküket leterelték a nekik kijelölt lakóépület, az Ipatyev-ház pincéjébe azzal, hogy fotó készül róluk, majd közölték velük, hogy halálra ítélték őket, és azonnal kivégezték mindnyájukat.

A Romanov család. Középen ül Alekszandra Fjodorovna cárné és II. Miklós cár, körülöttük balról jobbra Mária, Olga, Tatjána és Anasztázia nagyhercegnők, elöl Alekszej cárevics. (Fotó: Wikipedia)

Egyesek viszont – nem is kevesen – közel kilencven évig tudni vélték azt is, hogy a gyerekek közül az egyik, Anasztaszija Nyikolajevna Romanova, vagy ahogyan emlegetni szokás, Romanov Anasztázia túlélte a mészárlást. És egészen 2007 augusztusáig kellett várni rá, hogy fény derüljön az igazságra.

Hogy juthatott egyáltalán eszükbe?

Annak, hogy Romanov Anasztázia halálát sokan nem hitték el, számos oka volt. Ezeknek egy része egészen egyszerűen érzelmi jellegű: egyrészt a cári család bukását eleve nem kívánta mindenki Oroszországban, a kommunizmus évtizedeiben pedig főleg nem volt már nehéz akár nosztalgiával is gondolni a monarchista berendezkedésre, másrészt Anasztázia a róla szóló beszámolók nagy részében úri hóbortoktól mentes, barátságos, közvetlen, kedvesen csintalan lányként jelenik meg, ami azzal együtt, hogy milyen fiatalon és milyen kegyetlen körülmények közt halt meg, óhatatlanul is romantikus színben tüntette fel.

Szerette a mókát. Romanov Anasztázia (lent) és nővére, Mária grimaszolnak a kamerának. (Fotó: Wikipedia)

Megannyi apropót adtak azonban az életben maradásáról szóló történetekhez a Romanovok halálának különös körülményei és a kivégzéssel kapcsolatos beszámolók, az Anasztáziával való állítólagos találkozások, majd egy idő után azok a nők is, akik magukat a nagyhercegnőnek vallva álltak a nyilvánosság elé. Mindennel igazából tisztában sem kell lenni, hogy megértse az ember a reménykedőket – ami egyébként nagy szerencse is, mert a témát komplett könyvekben lehetne csak részletesen feldolgozni. Az alábbiakban szorítkozzunk mi is csak a legfontosabb részletekre.

Kétes kivégzés, kiszámított hazugságok, gyanús hajtóvadászat

A Romanov család kivégzéséről a legtöbbet az őrök parancsnokától, Jakov Jurovszkijtól tudjuk, akinek a feljegyzéseiből valóban az derül ki, hogy Anasztázia és egy vagy két nővére túlélte az első sortüzet, korábban ugyanis számos családi ékszert bevarrtak a fűzőikbe, és ezekről lepattantak a golyók. Sőt Jurovszkij azt is elismerte, hogy egy vagy két lány még az újabb lövések eldördülését követően, a testek kihurcolása közben is felnyögött, így őket végül puskatussal verték agyon, nehogy valaki figyelmes legyen a zajra odakint. Ahogyan azt is, hogy ezt követően lopott tárgyakat keresve az irodájába rendelte a kivégzőosztagot, így a testeket egy időre őrizetlenül hagyták.

Az jekatyerinburgi Ipatyev-ház pincéje, ahol kivégezték a Romanov családot. A falat golyók és más bizonyítékok után kutatva bontották ki. (Fotó: Wikipedia)

Fontos részlet emellett az is, hogy a Romanovok meggyilkolását hivatalos szinten is tagadták: mivel a gyerekek ereiben anyjuk révén német vér is csörgedezett, a németek érdeklődtek utánuk, az oroszok pedig a két állam között akkoriban aláírt békeszerződés miatt azt hazudták, hogy csak II. Miklóst végezték ki, a cári család többi tagját biztonságba helyezték. Eközben Oroszországban szintén zajlott egy kisebbfajta dezinformációs kampány, hogy elaltassák az uralkodó feleségének és utódainak lemészárlásával kapcsolatos gyanúkat, így razziákat tartottak és látványosan nyomoztak, ráadásul egyéb események is abba az irányba mutattak, hogy Anasztázia életben van: egy vasútállomáson például a bolsevikok őrizetbe vettek egy szökni próbáló lányt, akiben a fehérek által faggatott szemtanúk a nagyhercegnőt vélték felismerni, egy börtönbe vetett távoli rokon, Karađorđević Ilona szerb királyi hercegnő elé pedig egy nap az őr egy fiatal lányt állított, hogy azonosítsa, valóban Anasztázia-e az (nem ő volt).

Tíz Anasztázia és két hiányzó csontváz

Anna Anderson (Fotó: Wikipedia)

Ebben a légkörben egyáltalán nem váratlan módon idővel aztán feltűntek azok a nők is, akik magukat Anasztáziának vallották. Legalább tízen voltak, a leghíresebb közülük Anna Anderson, aki az 1920-as évek elejétől 1984-es haláláig állította hitelt érdemlő bizonyítékok nélkül, hogy ő a megmenekült nagyhercegnő – amikor azonban maradványait tíz évvel később DNS-vizsgálatnak vetették alá, végérvényesen kiderült, hogy csupán egy csaló próbálkozott (vagy még inkább egy mentális zavarban szenvedő ember élte nagy nyilvánosság előtt a téveszméjét). Még idáig sem jutott Nagyezsda Vasziljeva, aki úgy halt meg egy elmegyógyintézetben 1971-ben, hogy orvosa szerint „azt leszámítva, hogy Anasztáziának vallotta magát, teljesen beszámítható volt”, sőt még Eugenia Smith sem, pedig ő az önéletrajzát is megírta Anasztázia nagyhercegnőként. Azt a két állítólagos Romanov lányt viszont, akiket 1919-ben egy pap fogadott be az Urálban, 1964-ben Anasztaszija és Maria Nyikolajevnaként is temették el – kár, hogy ennek sem volt semmi igazolható alapja.

Komolyabb fordulatot az ügy igazából csak 1991-ben vett, amikor kiásták a Romanovok akkor már tíz éve felfedezett, de a kommunisták elől hosszan rejtegetett sírjait, két ember maradványai ugyanis hiányoztak, az ezt követő vizsgálatok pedig azt is kimutatták, hogy az egyetlen Romanov fiú, Alekszej, illetve valamelyik lány, vélhetően Anasztázia vagy Mária csontjai nincsenek meg. A hátborzongató fejlemények alighanem még a szkeptikusok egy részét is megingatták, sőt innentől már két Romanov gyerek életben maradása is esélyesnek tűnt – bő másfél évtizeddel később azonban kiderült, hogy az igazság ez esetben is nyers, szomorú és (legalábbis a regényesen izgalmas feltételezésekhez képest) unalmas.

Romanov Anasztázia nagyhercegnő 1918-ban (Fotó: Wikipedia)

Ez is csak a színjáték része volt

Ami azt illeti, a kedélyeket a fentebb emlegetett Jakov Jurovszkij feljegyzései azonnal lehűthették volna, a cári család kivégzését végrehajtó őrparancsnok ugyanis világosan leírta: két gyerek testét a többiektől külön temették el, hogy ha a fehérek esetleg rábukkannak a jelöletlen sírokra, ne annyi testet találjanak, amennyit keresnek. Mivel azonban a másik temetkezési helyre még sokáig nem sikerült rálelni, az elméletükhöz körömszakadtáig ragaszkodó hívők tovább reménykedhettek – egészen 2007. augusztus 23-áig, amikor előkerült egy 13 év körüli fiú és egy 17 év körüli lány megégett csontváza, akiket a DNS-vizsgálatok Romanovokként azonosítottak. Az egyetlen tisztázatlan kérdés így az maradt, hogy a külön elhantolt lány vajon Mária vagy Anasztázia lehetett-e (ezt egy tanulmány szerint nem lehetett eldönteni), az ugyanis biztossá vált, hogy sajnos a legkisebb hercegnő is közel 90 éve halott: alig valamivel a 17. születésnapja után kegyetlenül végeztek vele a bolsevikok.

A Romanovokat a külföldi orosz egyházak már 1981-ben mártírokká nyilvánították, 2000-ben pedig szentté is avatta őket az orosz ortodox egyház; földi maradványaik immár méltó helyen, a szentpétervári Péter-Pál-székesegyházban pihennek. Az Anasztázia-rejtély megoldódott – még ha a megoldás inkább elkeseredést is hozott, mintsem megbékélést. Ennek ellenére vagy éppen ezért azonban a nagyhercegnő erőszakos halálát még mindig rengetegen csupán mendemondának tartják, és szentül állítják: a lány életben maradt és megszökött, ami kiderült a haláláról, az csupán porhintés. Újabb fordulat az ügyben – ezúttal az ő javukra – azonban azzal együtt sem várható, hogy a lelke mélyén nyilván mindenki ennek örülne, még a kételkedők is.