Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Férfit visszahódítani
Létrehozva: 2005. március 25. 21:08
Hasonló témában indult topic, mégis azt kérem, hogy olyan emberek szóljanak hozzá a topichoz, akik voltak pro/kontra ilyen helyzetben.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
Ancsa, miért gondolod, hogy a férjedet visszahódíthatod?
Tegyél le erről! Nem kell akarnod visszahódítani, úgy mondanám inkább, ha visszaakarod egyszer kapni, akkor inkább kezdj el önálló életet élni, állj saját lábadra - tudom ilyen anyagiak mellett nem könnyű - és ne foglalkozz vele, mit és miért csinál.
Csak úgy leszel valaha is vonzó újra számára, ha önálló, talpraesett és magabiztos nő leszel, mint voltál annak előtte. Akit újra meg kell hódítani.
Bár őszintén szólva nem fűzök túl sok reményt arra, hogy a férjed visszatalál hozzád. Úgy gondolom, ő egy anyámasszonykatonája, aki - neveltetéséből kifolyólag elsősorban - főként arra vágyik, hogy őt kiszolgálják, körülugrálják. Mint ahogy eddig az anyja, most pedig az új nője ezt megteszi érte. Egy éretlen személyiség a férjed, úgy vélem. Igazából ezt látnod kellett volna idejében. Őszintén szólva nem is várható el tőle, hogy ő úgy harcoljon majd újra érted, mint egy oroszlán.
Kinek csak az a fontos egy párkapcsolatban, hogy mindent megkapjon úgy, hogy igazából küzdeni se kelljen érte, ki adni nem, csak kapni szeret, attól mi várható el? Ha már otthon valamilyen okból ez nem így alakul, hát keresni fog olyat, kitől megkapja ezt.
Sok nő ott szúrja el, hogy olyanhoz emberhez igyekszik férjhez menni, kit nem is ismer alaposan. Megvizsgálva valaki családi hátterét, könnyen láthatjuk, honnan jött, mit hozott magával. Éppen ezért nagyon fontos dolog lehetőleg minél több időt eltölteni a jövendőbeli családjával. Senki sem lehet olyan naiv, hogy azt higgye, a nagy Ő-je lényegesen másként fog viselkedni, mint amit a családjában tapasztalt. Az emberek olyanok, amilyenné nevelik őket. Persze, meg is változhatnak. De ehhez évekre van szükség.
A másik dolog. Igazából három olyan tulajdonság van, mi vonzóvá tesz egy férfit a nők szemében (nem a külső értékekre gondolok, hanem a belsőre). S ezek egyike a felelősségérzet. Egyik legfontosabb tulajdonság, mi férfiban meg kell, hogy legyen. Sokszor csak akkor derül ki a hiánya, mikor már ott van a családban a gyerek. Sajnos.
S nemcsak a család fenntartása felelőssége, hanem a család összetartásának felelőssége is ekkor vizsgázik. Sokan megbuknak ez utóbbin.
Ancsa, az a legrosszabb, amit tehetsz, hogy ha továbbra is ajnározod a férjedet. Így számára a legkényelmesebb, ugye. Te meg megalázod magad. Így sohasem fog visszamenni hozzád, ha csak azért nem, mert egyszercsak megunja barátnőjét, s újra erre a kényelemre vágyik. De kelllene neked további életedre egy ilyen férj, mondd!
Ha meg önálló életet kezdesz el élni s emiatt lehetnél vonzó számára, mint Nő, de mégsem próbál meg téged visszahódítani, akkor meg csak ennyit ért, mint férfi. . .
Akkor inkább kezdj új életet s lehetsz még vonzó más férfi számára, hidd el:-)
Tudom ez sarkos egy kicsit, mert ő az apa, de az a házasság már úgysem lenne az igazi. . .
Jó éjt mindenkinek!
Mennem kell, mert a kisfiam úgy hallom lebetegszik, köhög nagyon!
Írjatok, ahogy tudom olvasom!
Mindenkinek jó éjt!
Visszajött, sokkal boldogabbak vagyunk. Megszületett a második gyermekem és nem sajnáltattam magam, hanem egészséges egyensúlyt teremtettem gyerekek, munka, férj, háztartás között és hidd el megoldható, csak akarni kell.
azt sem tudod hol a fejed. ha nincs egy mindenben segítő, komunnikálni bármikor kész társad akkor viszonylag hamar visszanyered női mivoltad. De egymagad hamarbelesüllyedsz a családanya szerepbe. Egyedül vagy, mindent megcsinálsz mert úgy gondolod ez így helyes. Mikor rádöbbensz nincs ez íyg jól akkor dühös leszel. Haragszol rá, dólsz fúlsz. Egy idő után már akkor sem beszélitek meg a problémákat ha elüőtte igen. Ettől te méh jobban megsértődsz. Ezt nevezik frusztrációnak! Innen egyenes út a szex kimaradása, ettől még több veszekedés és így tovább!
Nehéz megtalálni a megfelelő utat. Egyedül pláne! Ez két emberes meló:)
De azért nem gondolnám, hogy a párkapcsolati problémák terén tájékozottabbak vagy tapasztaltabbak mint a felnőttek.
Mert én csak EGY valakivel vágytam az ilyesmit megbeszélni, de a *kontyrádió* . . . . . hajaj . . . .
Azt pedig tudomásul kell venni, hogy a férfiak mások. Mert amíg ők nem változnak, nekünk kell alkalmaszkodni, persze úgy, hogy még nekünk is jó legyen. Tudod "okos enged. . . "
DE! Megalázkodni és feladni önmagunkat azért még nem kell, mint jelen esetben Dancsa csak hogy témánél maradjunk!
Jóéjt