Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Hálás vagy hálátlan gyerek
Létrehozva: 2012. szeptember 28. 13:24
Most nem a boldog, rendezett, "normális" családban élőkhöz szólok, hanem azokhoz, akik azt hitték, rendben szépen, normálisan nevelték fel a gyerekeiket, szeretetben, és mégis azt kapják vissza tőlük, hogy hátat fordítanak a szülőnek, megtagadják, csakis kényelmük és kedvük kiszolgálására "tartják" a szülőket, és ha ez nem sikerül, akkor a szülő gonosz, szemét, önző a számukra. Én nem vagyok ugyan gyakorló anyuka, de sajnos több olyan emberrel is találkoztam közvetlen környezetemben, akiknek sikertelen a szülői szerepük, akiket a gyerekeik csak anyagilag kihasználtak és kihasználnának még továbbra is, ha lenne miből...Lelkileg zsarolják őket s csak ha szarban vannak, akkor tudnak némi álkedvességet mímelni, de a megelőző jó tanácsra nem tartanak igényt. Ha nem csinálhat azt a gyermek, amit akar és úgy ahogy neki tetszik, akkor meg van sértve, ha szólnak érte, és csinálja a feszkót, úgy hogy a szülők még hónapokig nyögik lelkileg a botrányokat.
Miért van az, hogy sok ismerősöm, barátom tapasztalja ugyanezt, hogy ha a szülő nem hagyja magát kihasználni teljesen (anyagilag és/vagy lelkileg), akkor rögtön megátalkodott, egoista szemét lesz és elfordul a gyereke? Másoknál azt látom, hogy a felnőtt gyerekei otthon élnek, vagy dolgoznak, vagy nem, eszük ágában sincs önállóvá válni, életképtelen herék, néhányan még az érettségit sem teszik le, nemhogy tovább tanuljanak, azt viszont elvárják, hogy a szülő kényükre - kedvükre tegyen, mert ha nem akkor jön a "szent harag és sértődöttség", amit csak anyagiakkal lehet megváltani. Méghogy a szeretetet nem pénzben mérik?? Dehogyis nem...némely gyermek számára a szülői szeretetet biztosan igen! És a szülői kötelességérzet mellett hol marad a gyermeki kötelességérzet?
Más is van így ezzel ?? Segítsetek kérlek megérteni, hogyan fajulhatnak idáig a dolgok?
Miért van az, hogy sok ismerősöm, barátom tapasztalja ugyanezt, hogy ha a szülő nem hagyja magát kihasználni teljesen (anyagilag és/vagy lelkileg), akkor rögtön megátalkodott, egoista szemét lesz és elfordul a gyereke? Másoknál azt látom, hogy a felnőtt gyerekei otthon élnek, vagy dolgoznak, vagy nem, eszük ágában sincs önállóvá válni, életképtelen herék, néhányan még az érettségit sem teszik le, nemhogy tovább tanuljanak, azt viszont elvárják, hogy a szülő kényükre - kedvükre tegyen, mert ha nem akkor jön a "szent harag és sértődöttség", amit csak anyagiakkal lehet megváltani. Méghogy a szeretetet nem pénzben mérik?? Dehogyis nem...némely gyermek számára a szülői szeretetet biztosan igen! És a szülői kötelességérzet mellett hol marad a gyermeki kötelességérzet?
Más is van így ezzel ?? Segítsetek kérlek megérteni, hogyan fajulhatnak idáig a dolgok?
Szerintem egy biztonságos, szerető légkör (ami sajnos tényleg ritka) nem tesz hálátlanná egy gyereket. A tinikor más, a lázadásé, de ha felnőttként sem nyugszik le, nem talál vissza egy gyerek a szüleihez érzelmileg, abban biztos, hogy ők is vastagon hibásak. Nekem sokszor azt fáj látni, ha a szülők tönkreteszik ugyan a saját életüket, játsszák a kis mocskos játszmáikat, és ebbe persze senki sem szólhat bele, mert úgyse tud kilépni belőle, ha nem is akar, de ilyenkor az esetek többségében a gyereket is belerántják, neki is ezt a mintát adják. És lehet attól még normális a gyerek, de nagyon el is sodródhat. Az is rossz, ha egy gyereknek mindig "ennek ellenére" alapon kell gondolkodnia, meg a szüleit mint elrettentő példát kell alapul vennie. De még ez is jobb az utánzásnál. Hálátlanságba meg más nagyon nem lát bele, általában éppen az szokta legnagyobb szájjal félig idegeneknek hirdetni, hogy neki milyen hálátlan kutyák a gyerekei, akik gyerekeinek az egyetlen esélyük volt, ha elmennek, és hátra se néznek többé.
llyet rengeteget láttam már. Olyat még egyet sem, ahol tényleg szerető légkörből kikerülve fröcsögne valaki a szüleire, meg hagyná el őket háládatlanul csak esetleg a pénzhiány miatt. (Átmeneti esetből is rengeteg van: ahol a már felnőtté vált gyerek még éppen ezredszerre is próbál esélyt adni, mert "mégiscsak az anyám/apám", és éppen ezredszerre is megkapja a pofonját a bizalmáért cserébe. Ha van esze, tanul belőle, és nem lesz ezeregyedik esély. A saját érdekében nem. És mondja csak a szülő, hogy hálátlan a kölök: a szomszédnak, a keresztanyának, akinek akarja. Ő akkor is így jár jobban, ha legalább a saját életét megpróbálja más alapokra helyezni, a múltját pedig végleg lezárni.)
Még egy gondolat a nyitódhoz: "a megelőző jótanácsra nem tartanak igényt". Ismersz élő embert, aki hallgatott a megelőző jótanácsra???? Ádám és Éva is kapott egy megelőző jótanácsot a tiltott gyümölccsel kapcsolatban... rémlik?
Mindenkinek el kell követni a saját hibáit, amikre szüksége van az élettanuláshoz. Ezt megelőző jótanácsokkal kivédeni nem lehet, pláne, ha az a jótanács igazából egy elvárás a szülő részéről. Ott lenni a gyerek mellett a hibák után is viszont... hát legalábbis illik. Egy igazi szülő szerintem nem tud nem ott lenni, ha a gyereke kéri. Más kérdés, ha a jóakarat meg a "segítség" kimerült a kéretlen tanácsokban. Akkor már nagyon a következményeknél sem fog hiányozni, legyenek azok jók vagy rosszak.
de ha két gyereket ugyanúgy nevelnek, ugyanabban a környezetben, az egyik megtagadja a szüleit a másik pedig segit nekik, mivel magyarázod??
én azt gondolom, hogy nem csak az egyikük feladata lenne rajtuk segiteni, hanem mindkettöé... ugyanonnan indultak, hadd tegyem hozzá.
és ha az a bizonyos gyerek még a kapcsolatot sem tartja velük, nem kellene az anyagiakról is lemondania?? hisz semmit nem tett hozzá, csak elvitt és vinne is mindent mert "az neki jár" "megdolgozott érte" és "ö az elsöszülött".
szerintem aki igy cserben hagyja a szüleit, az ne akarjon majd a halálos ágyuknál sem semmit megbánni, amit addig tett (vagyis, nem tett). akkor gondolja komolyan, hogy semmit nem vár tölük, tartsa magát távol és zárja le végleg. a temetésre se menjen el.
megjegyzem, mindig azt szeretik jobban, aki távol van...
végülis nem kell, azthiszem sajnálni, az egésznek vége. és végülis van egy nagymamánk, az is vmi
én rendületlen optimista vagyok
egy biztos, midnen szülő hibázik, de az tuti a ygerek nem mi vagyunk, várhatunk tőle bármit, ő akkor is egy másik ember, fiygelni kell egymásra.
"sokkal szorosabban fogni a fiút mint a lányt" ez megtörtént, mikor gondok voltak a suliban és úgy nézett ki rendezödött is a helyzet. aztán mégis megszakitott minden kapcsolatot, évekkel késöbb, de az örökségére igényt tart...
ha a szülök hibáztak, akkor kiváncsi lennék hol.
Nekem is fiam van és nem szeretném elkövetni ugyanazt a hibát...
a liberális nevelés hive vagyok egyébként, nem szeretem a tradiciókat és tiszteletet sem várok ha nincs mire, tudom nekem is bizonyitanom kell szülöként is, nemcsak gyerekként.
Sajnálom.
Nálunk ez úgy ment, hogy mivel nem ment a matek, apám beiratott matek tanárhoz. De azzal együtt sem lettem éppen matekzseni, szóval apám előadta a nagymonológot, hogy hiába költi rám a drága pénzét, hálátlan vagyok mert csak hármas-négyeskére megy az a köcsög matek, és ebből a pénzből amit feleslegesen rám költött, vehehett volna valami mást.
Pffff.
ez ilyen álom... én pl 12 éves korom óta mosok magamra, 14 től anyámra is megt esómra is mostam, míg együttéltünk... ha elmentem suliba, volt nemegyszer hazamentem, nem volt kaja, amikro elkezdtem dolgozni, akkor ettem amit akartam végre.. persze átestem a ló túloldala és nekik is bevásároltam.. táborokba, stb 15 évesen is saját keresetből mentem...
viszont mikor anyám nagymama lett, elkezdett megfordulni a dolog, végül kaptam egy fél lakásravalót
hát jééé.. persze azóta én is megkapom, hogy elfogadtam anyámtól, és élősködöm... hmm... mert kívülről hát felnpőttként miért nem tettem félre stb, ha annyit melóztam.
meg előtta volt hogy hosszabbidőre kizártam anyám, emrt csak üvöltözni, emgveszekedni járt át.. meg iylenekért hívott, mikor elköltöztem, hogy vegyek neki euzt azt...
persze anyu szerint is hálátlan rossz ygerek vagyok... pff... nem tudom, összevtve evvel, hogy amúgy milyen egy család, aki támogat, nem tudom... (hja, én az egyetemet is abba keleltt hagyjam persze.. de én vagyok a lusta,mert nem íbrtam egyszerre gyakorlatokon ülni, meg dolgozni is... hmm...)
szerintem ha egy gyerek nem áll szóvba a szüleivel, kizárt hogy annyira jólcsinálták a szülők... valamit istenesen elkeféltek... és az is elkegfélés, hogy midnen t megadok.. a ygerekeknek szabályok és következetesség is kell. nem huszadik játék, hanem kirándulás is... nem csak elküüldeni ide oda, hanem szülőként is vele lenni...
És igen vannak szülők akik enm jó intáák, ez van. persze nem értik, hogy a ygerekük végül nélkülük boldog...
én végül beszélek anyámal, sőt nagymama lett. aminek örülök.
apámmal meg ne, ő full alkesz. vele megszakítottma a kapcsolatot. tesóm is.
Bár csak ilyen szüleim lettek volna.....sose kaptam tőlük semmit,a középiskolámat is fanyalogva állták és mindig elmondták:az iskolád miatt már erre meg arra sincs pénzünk...mindig a lelkifurdalás keltés,meg a kötelező hálálkodni-érzés....
Férjeméknél meg mindig csak a segítség:szakmát,jogosítványt,első kis lakást megvették neki. Amikor elvált,nyugodtan hazamehetett,újrakezdésben megint csak segítettek:másik lakás,kocsi,stb.
Nem nagy dolgokra kell gondolni,már az is nagy segítség volt,hogy indulótőkét kapotta lakáshitelhez vagy egyharmadát a kocsi árának.
SOHA nem éreztették vele,hogy ez milyen nagy dolog és legyen hálás.
A mamid aranyos lehet
.
jó neked. én önerőből csináltam a főiskolát, délelőtt suli/este és nyaranta pincérkedés. mert apámnak megint csak nem tetszett a szak amit választottam, mert nem az tetszett, amit ő akart--ha érted.
egy árva fityingett sem adott, és azt várta hogy mikor adom fel (csak hogy mondhassa azt, hogy ő megmondta, és továbbra is alázhasson, mert szerinte ő az alfák alfája és az atyaúristen is egy személyben, én meg egy nulla)
fúúú. na most jól kiadtam magamból, többet nem fárasztok senkit. de ez most jól esett
Az nagyon kellemetlen lehetett.
Én a szüleimnek köszönhetem a sikereimet. Ők voltak, akik nem engedték, hogy abba hagyjam a középiskolát.
Már 16 évesen dolgoztam a tanulás mellett, és mivel jól is kerestem azt gondoltam, nekem ennyi tanulás elég is volt.
Ők viszont felnőttként pontosan tudták, hogy az nem elég.
Támogattak 24 éves koromig, biztosították a hátteret, mosott, főzött, vasalt rám anyukám, nekem csak dolgoznom kellett.
Apukám autót vett nekem, hogy ne kelljen kerékpárral járnom, dolgozni.
Borzasztóan jó időszak volt és akkor alapoztam meg az életemet.
Ma meg én teszek meg mindent a mamáért, olyan nincs, hogy nincs rá időm. Orvoshoz viszem, megveszek neki mindent, amire csak vágyik.
De ma már csak azt emlegeti, hogy ne felejtsem el, ha meghal, Estée Lauderrel szépen sminkeljem ki, hogy jól mutasson a ravatalon.
Sajnos már nagyon beteg.
Az jutott még eszembe,hogy ezt az egész elcs.szett nevelésüket akkor láttam még tisztábban,amikor saját családom lett. Férjemék családja egy csupaszív,kedves emberekből áll,akik nem állítottak nagy követelményeket a fiuk elé és mindig haza mehetett,akármilyen hülyeséget csinált.
Én mindig rettegtem attól,hogy hibázok,és haza sem mertem menni,mert megszégyenítés,évekkel későbbi felemlegetés volt rá a válasz.
vagy más apróság: én nem tudtam,hogy kell a gyerekemmel játszani,mesélni meg ilyenek
.Kérdi férjem:anyádék nem játszottak veled? és akkor rájöttem,hogy nem. nem tudok olyan emléket felidézni,amikor együtt játszunk vagy olvasunk 
.
Másik (durva) példa:nagyanyám felhivta tesómékat,hogy miért nem beszélnek anyámékkal,miért tiszteletlenek,de hát ők nevelték fel,he legyen hálátlan stb... Erre tesóm: mire legyen hálátlan?mit kell megköszönni? MINDENT a feleségének köszönhet,amilye csak van....
Akkor úgy éreztem,hogy én is úgy gondolom,mint tesóm: mindent a férjemnek köszönhetek. Az anyagiakat és a lelki dolgokat is.
Ha a gyerek ilyen lesz, akkor nem nevelték se szépen, se rendesen, se normálisan. Lehet, hogy ők így hitték, de tévedtek.
Amelyik gyereket szépen és normálisan nevelnek, az nem tagadja meg a szüleit soha.
"Azért sokáig haragudtam rá, hogy nem tudtam úgy érezni, ahogy a barátnőim, osztálytársaim éreztek az apjuk iránt. Mindig szerettem volna, ha olyan "szerelmes" tudnék lenni (jó értelemben) az apámba, mint ők ...
Soha nem értettem ... nekem ez pont ezért mindig felfoghatatlan volt ..."
Abszolút meg tudom érteni és át tudom érezni
Amúgy a szerelmi kapcsolataim is egyenlőek a csőddel, mert ha valami túl komollyá és bensőségessé válik, azonnal menekülőre fogom, hiszen ezt csináltam egész kamaszkoromban, harcoltam az önállóságért és kialakult bennem valami iszonyat nagy szabadságvágy, miközben meg majd meghalok azért hogy valakit szerethessek, úgy igazán. Ezt még nem sikerült megoldanom magamban, de dolgozok rajta.
Ja, és a sors iróniája, hogy egyedül, apa nélkül nevelem a gyerekem.
Én is ilyen családdal "rendelkezem":tesómék 3 éve(!!) nem beszélnek anyámékkal, nekem sincs igényem rájuk,néha találkozunk,de csak,mert van egy unokájuk tőlem,akit engedek szeretni,ha a kicsi nem volna,ennyit sem találkoznánk.
Felnőtt,objektív,tiszta fej kellett hozzá,hogy rájöjjek:az én szüleim az a tipikus buta,egyszerű falusi emberek,akik szerint a tekintélyelvű nevelés az egyetlen járható út. Keményen tartották a gyeplőt,amig gyerekek voltunk:sok-sok elvárás minden téren,de ők nem nyújtottak semmit. Sem érzelmileg,sem anyagilag.
Testvéremmel nagyon messzire elmentünk otthonról,fiatalon(nem véletlenül) és mind a ketten megtaláltuk a számításunkat. Eltávolodtunk a szüleinktől és most,hogy már a saját életünket éljük,nincs rájuk szükségünk. Ezt rossz kimondani,de így érezzük.
Ők persze,most hogy öregek,próbálnak kompenzálni,közeledni,de már késő.
A nagyszüleim is ilyenek voltak,onnan tanulták a szülö szerepet. Rosszul.
Magam példájából kiindulva, szerintem a legfontosabb dolog, hogy a szülő ne azt akarja megcsináltatni a gyerekével, mint amit ő egykor elrontott, és fogadja el azt, hogy a gyerek is különálló személyiség, ne próbálja a saját vágyait ráerőltetni a gyerekére!
Engem pl meg sem kérdeztek hogy szeretnék-e balettozni, balettoznom kellett. Mikor mondtam hogy de én nem szeretem a balettet, jobban szeretnék kézilabdázni, nem engedték azzal az indokkal hogy legyek kitartó és ne adjam fel. Mondhatom 8 éven keresztül kínlódtam azzal a rohadt balettel, amihez kb annyi érzékem volt mint....nem is tudom.
Vagy, középiskola: Tisztában voltak azzal, hogy a matek, közgáz és egyéb dolgok nem érdekelnek. Írni szerettem, a történelem és az irodalom érdekelt. Erre kijelentették, hogy azok a dolgok nem hasznosak szerintük, és nekem közgázt kell tanulnom, mert hogy ők is azt végezték!! Aztán meg csodálkoznak hogy nem megy a középiskola úgy ahogyan ők elvárták. És így szépen az egész életem egy jó nagy csődtömeggé vált 18 éves koromra, mivel teljesen más voltam mint anyámék képzeletbeli gyerek idálja..
Hát mondom, ő már annyira egyértelműen öntörvényű és szélsőséges volt, hogy nehéz is lett volna nem látni, hogy ki is a hunyó ... persze nem mondom, hogy épp akkor, abban a szituban mindig átláttuk, és soha nem merült fel bennünk, ami minden gyerekben, de felnőttként már pont ezért jól helyre tudtuk rakni ...
Azért sokáig haragudtam rá, hogy nem tudtam úgy érezni, ahogy a barátnőim, osztálytársaim éreztek az apjuk iránt. Mindig szerettem volna, ha olyan "szerelmes" tudnék lenni (jó értelemben) az apámba, mint ők ...
Soha nem értettem ... nekem ez pont ezért mindig felfoghatatlan volt ...
Az első, a második és a sokadik csokinál is következetesnek kell lenni.
Nálunk nagyon komoly előkészületek voltak anno mielőtt boltba mentünk.
két azonos korú gyerekkel nem egyszerű.
Legalább 50x elmondtam nekik, hogy
- nem mehetnek el mellőllem
- azt veszünk amit anya felírt
- mindenki kaphat egy dolgot, de, hogy melyiket válaszhatja azt anya dönti el. DE csak 1 dolgot!
- pontosan mennyi ft-ig választhatnak, azt is előre megbeszéltem velük.
A bejáratnál és kijáratnál voltak az újabb megpróbáltatások, a zsákba macska és a nagyon értelmes akkoriban 50 forinttal működő csodák.
Kisautó, mozdony stb...............NEM
Én meg sajnos mindig magamban kerestem a hibát, pl apám sokat iszik, mondhatjuk alkoholista, volt egy időszak hogy azt hittem az is miatt van.
Keveredtem rossz társaságba is, általában az őrült bulizásokba menekültem a családi problémák elől. Mára már azért letisztázódtak bennem ezek a dolgok, és nem magamat hibáztatom, csak nagyon sajnálom hogy így alakult, mindig is vágytam volna egy normális apára. Az fáj a legjobban hogy kisgyerekként ő volt nekem az etalon, imádtam. Aztán ez lett belőle 
Te akkor valamilyen szinten szerencsés voltál abból a szempontból, hogy átláttad a helyzetet és nem magadat okoltad.
Én 5-6 év alatt átmentem olyan dolgokon, amin egy ember egész életében nem megy át. Mondjuk szereztem egy fajta élettapasztalatot az biztos, ha már a jó oldalát akarom nézni
Ezt a hozzászólást nem annyira értem. Van valami gond közöttetek, vagy csak az a baj, hogy nem "látogatnak" eleget? Vagy mit értesz elfordulás alatt?
"nem magamnak neveltem fel őket" Olyan mintha ez lenne a baj, hogy nem "törődnek" veled. Dehát nyilván megvan a saját életük.
Vagy? (Tényleg csak érdekel)
Az én apámmal sajnos ez már nem hozható rendbe, élete végéig így állt a dolgokhoz. Úgy ment el, hogy haragban állt a világgal ...
Sajnálom szegényt, mert szerénytelenség nélkül mondom, hogy a gyerekei tényleg klassz srácok, mindegyik, és erről ő nem volt hajlandó tudomást venni, vagy legalábbis nem mutatta, hogy észlelte volna ...
A dolog tulajdonképpen abban az értelemben szerencsés volt, mert annyira nyilvánvalóan elfogadhatatlanul viselkedett, hogy tudtuk, nem velünk van a gond, nem vádoltuk magunkat, amit egyébként egy gyerek simán megtenne, láttuk, hogy a dolog semmiképpen nem rólunk, hanem róla és az ő döntéseiről szól ...
Hát így lehet a rosszban is meglátni a jót.
Szerintem a kérdésedben benne van a válasz is: "ha nem akkor jön a "szent harag és sértődöttség", amit csak anyagiakkal lehet megváltani. "
Ezt tanulta sajnos otthon a gyerek. Nagyon anyagias, materialista társadalom vagyunk, nagyon sok családban van ilyen értékrend.
És aki nem ilyen vagy nem akar ilyen lenni, az nagyon tudatosan kell hogy ez ellen cselekedjen. Talán már a z első hisztinél a boltban a csokiért ellen kell állni szülőként. És ez valóban nehéz, mert jönnek a "tanácsadók". De megy ugyanez az oviban az alvójátékkal, az iskolában a hova menjünk kirándulni kérdéssel, a kinek van jobb autója vitákkal, stb.