Az érintés úgy kell az embernek, mint egy falat kenyér

Több előadásában is említi, hogy korunk legnagyobb problémája a közöny és a pesszimizmus. Ezek oka, hogy felnőttként elfelejtünk, vagy nem merünk már többet gyerekek lenni. Ez mit jelent pontosan?

Él bennünk egy ún. belső gyermek, amit a pszichológia az egyik alszemélyiségünkként ír le. Ez az a terület a legtöbb ember életében problémát okoz, mert legsérülékenyebb lélekrészünk a belső gyermek. Minden gyerekkori rossz emléket, verbális vagy fizikai bántalmazást és megszégyenítést a belső gyermek hordoz. Felnőttkorban ennek függvényében tudjuk megélni és kimutatni az érzelmeinket. Egy sérült belső gyermekből alacsony érzelmi intelligenciával rendelkező felnőtt lehet, akinek az átlagosnál alacsonyabb lesz az empátiája is. Az ilyen ember a mindennapokban távolságtartó, túlzottan racionális gondolkodású és gyakran az érzelmeivel sem tud mit kezdeni.

Egy ilyen sérült gyerek ezek szerint nem tud egészséges felnőtté válni?

Több felmérésről lehet olvasni azzal kapcsolatban, hogy a bántalmazott gyerekekből nagy eséllyel agresszív felnőttek lesznek. Sokszor a felnőttkori agresszivitás vagy antiszociális viselkedés mögött egy sérült, megszégyenített, kihasznált belső gyermek található. Van felnőtt, aki ezt az agresszióját kifelé blokkolni tudja, de befelé mégis megéli, és betegségek formájában bünteti magát. Ennek egyik oka, hogy gyerekként az maradt meg benne, hogy sokat szidták, sokat büntették, vagyis ő biztosan nem lehet jó ember. Ezért felnőttként bűnhődnie kell mindenért, amit szerinte rosszul csinál. A pszichoszomatika is megfigyelte: a betegségek egy része az önbüntetésből keletkezik, ahol a betegség vagy az ismétlődő balesetek lesznek a vezeklés módjai. Ha eleget vezekelt már, akkor jobban lesz, de ha valami nehézség vagy döntéshelyzet elé kerül ismét, akkor megint megbetegszik. Ennek még súlyosabb formája az öngyilkosság. A nem várt vagy a sikertelen abortáláson átesett gyerekek a tranzakcióanalízis szerint magukban hordozzák azt a szülői parancsot, hogy “Ne létezz”! Az öngyilkosság felnőttkorban sokszor ennek a szülői parancsnak a valóra váltása, mert nem érzi méltónak magát az életre.

Lehet ezt felnőttként gyógyítani?

Lehet, sőt kell is, mert magától a sérült lélek nehezen gyógyul meg. Kapcsolatba kell kerülni a belső gyermekünkkel. Ez történhet egy pszichológussal vagy egy jó kineziológussal, aki tudja, milyen módszerekkel lehet a blokkokat feloldani, gyógyítani. Mert ilyen sérült belső gyermekre utal a nagyon gyakori társfüggőség is, aminek az az egyik oka, hogy valaki gyerekként nem élt meg semmilyen biztonságot adó kapcsolatot, ezért a partnereiben is állandóan a szülőt keresi. De ugyanez van, amikor egy gyerek nem kap elég figyelmet a családban, nem elégül ki a természetesnek vett narcisztikus időszakában az az érzés, hogy csak vele foglalkoznak, ezért mindazt felnőttként próbálja pótolni. Egocentrikussá, narcisztikussá válik, minden helyzetben kiprovokálja környezete figyelmét, és katasztrófaként éli meg, ha valaki nem szimpatizál vele.

Na de mit lehet ilyenkor tenni?

A belső gyermek egyik fő gyógyítója a játék. Sokan gondolják azt, hogy egy komoly felnőtt már nem játszhat, mert az nem fér bele a felnőtt létébe. És tényleg van olyan ember, aki nem tud játszani, játékos szituációkban egyszerűen lefagy. Pedig mindenkinek meg kellene találnia azt a tevékenységet, ami gyerekkorában örömet okozott számára, mert felnőttkorában is ugyanaz fogja kreatívvá és boldoggá tenni. Festés, éneklés, bűvészkedés, gyurmázás, agyagozás, tánc – mindegy, csak fel tudjuk támasztani az alkotás igényét és a saját, belső dolgaink valamilyen módon történő kifejezését. De ilyen szükséglet az érintés is. Ez nemcsak a gyereknek, a felnőttnek is úgy kell, mint egy falat kenyér. Egy ölelés, simítás, egy egyszerű szeretetteli gesztus – ha ezeket megkapjuk, és ezeknek át is adjuk magunkat, az gyógyítani fogja a belső gyermeket.

Az emberi lét titkai című könyvében több okot is felsorol, ami megbetegít minket, ilyen az önbizalom és az önmegvalósítás hiánya is.

Nőknél az önbizalomhiány nagyon gyakori probléma. Ennek első jele, hogy valaki folyton a környezete visszajelzéseiből próbálja felépíteni, hogy ő kicsoda és pontosan menyit ér. Ez az összekoldult önbecsülés csapdája. Ez akkor tud veszélyes lenni, ha nemcsak a jót, de a rosszat is feltétel nélkül elhiszi valaki. Egy önértékelési problémával küzdő ember mindig kívülről várja a megerősítést, és mindig másokhoz hasonlítgatja magát. De idetartozik a túlértékelő típusú ember is, aki mindig olyanokhoz hasonlítja magát, akikhez képest megállapíthatja, hogy ő okosabb, szebb, jobb a másiknál. Ez is egy valótlan és torz kép. Persze figyelembe kell venni a kívülről érkező kritikákat és dicséreteket, de mindkettőt meg kell vizsgálni, hogy őszintén helytállóak-e. Az önértékelés akkor mondható egészségesnek, ha belülről fakad.

Az önmegvalósítás a XXI. század szükséglete, vagy csak most jöttünk rá, hogy nem érdemes nélküle élni?

Az önmegvalósítás nem több, mint azon képességeink és hajlamaink kibontakozása, amelyekkel megszülettünk. Ehhez persze kell egy család, egy támogató környezet, de a legfontosabb maga a személy, aki képes a benne rejlő talentumot teljesen a felszínre hozni. Ez nem könnyű, mert a legtöbb felmérés szerint a bennünk rejlő potenciál mindössze 10-20 százalékát használjuk ki, a többi parlagon hever, nem kezdünk vele semmit. És ennek hiányára általában csak később, érett felnőttként jövünk rá.

A harmincasok, negyvenesek életközépi válsága is innen ered?

Igen, mert nagyjából ekkorra kellene tisztázódnia, hogy mik azok az értékes dolgok, amiket le szeretnénk tenni az asztalra életünk második felében. Ezért kell, hogy legyen – legalább egy – életcélunk. Ha ez 30 vagy 40 éves korunkig nem tisztul le, mert mondjuk család vagy pénzszerzés miatt nem foglalkoztunk vele addig, akkor ez egy idő után belülről elkezdi feszíteni az embert: azt érzi, hogy itt vagyok harmincon túl, de nem tudom, mihez kezdjek magammal.

És ilyenkor mihez kezdjünk?

Sok könyv az önmegvalósítás lényegét úgy írja le, hogy juss el a csúcsra, és legyél te a legjobb abban, amit csinálsz. Ez a legmagasabb szint, ahova eljuthatsz. Én azonban még ez fölé is teszek egy szintet, amit öntranszcendenciának hívok. E szerint az önmegvalósítás nem a végső cél, hanem egy eszköz, hogy kifejezd azokat a pozitív tulajdonságaidat és képességeidet, amelyekkel másokat is segíteni tudsz. Az önmegvalósítás rólad szól, az öntranszcendencia már másokról is. Nem azért kell egészségesen élned, hogy ne fájjon semmid! Hanem azért, mert ha beteg vagy, túlzottan magad felé irányítja a figyelmedet, és nem tudsz másokra figyelni, másoknak segíteni.

Ez már altruizmus.

Így van. Hiszen végül is egymásra vagyunk bízva. Ez az élet. Az önmegvalósítás egy egocentrikus, önző dologgá válhat – itt nem szabad megállni. Nem elég azért fejlődni, hogy nekem jobb legyen. Azért kell fejlődnöm, hogy azzal másoknak is segíthessek.

Olvasd el ezt is!

• A holland gyerekeket irigyli mindenki
• “29 gyereket neveltem, mindtől tanultam valamit”
• 15 kép bizonyítja, hogy a gyereknevelés nem rózsaszín felhőbe burkolt vattacukor
• Erről álmodnak a magyar cigánygyerekek