nlc-logo

Engedélyezi, hogy az nlcafe.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.

Ha felborul az egyensúly - Egyensúlyban önmagaddal
„Nem haragszom már anyámra, amiért el akart vetetni…”

„Nem haragszom már anyámra, amiért el akart vetetni…”

Juli, azt mondja, harminchat évesen jutott oda, hogy a rengeteg kétséggel és mellőzöttséggel teli gyerekkorát, valamint a feltétlen szülői szeretet hiányát maga mögött hagyva megbékél. Magával, az őt nem tervező és kis híján elvetető szüleivel, és egyáltalán a világgal…
NLCafé
f Ajánlom

Először is ott kezdeném, hogy a szüleim generációjában elég gyakori volt az abortusz. Lehet, hogy nem beszéltek róla annyit, de szépen lassan rájövök – egyre több emberrel beszélve erről –, hogy sok családban fordult elő. Túl korai terhesség, túl sok gyerek után újabb, nem tervezett baba, vagy ahogy az én anyukám esetében, a karrier volt az, ami miatt riasztó volt egy újabb gyermek vállalása.

Édesapám történelemtanár, anyukám pedig zenész. Anya fiatalon elég aktív volt, sok fellépése volt, amit már a bátyám, az elsőszülött is kicsit megbolygatott. Én voltam a második gyerek, és állítólag mindig is nagyon érzékeny, vézna voltam. Velem ellentétben a bátyám hangos, izmos volt, a kezelhetetlen fajtából. Utólag visszanézve értem, hogy miért volt riasztó a karrierjéről lemondani nem akaró anyámnak egy újabb éjszakázós, pelenkázós korszakot bevállalni.

A tesómnak volt dadája, én bölcsibe kerültem, majd két és fél évesen oviba. Csak arra emlékszem, hogy állandó szeretetigénnyel küzdök, és hiába vágyom anyámhoz, ő mindig türelmetlen velem, elfoglalt. Idegen nénik ölébe ültem, ha tehettem, az utcán is bújtam a nőkhöz, vágytam a figyelmet, a simogatást. Anyukám valóban nem volt az a túláradó, meleg, puha anyatípus, de nagyon szeretett minket a maga módján. Mondjuk gyerekfejjel ez nem volt mindig olyan egyértelmű nekem, sőt. Sokszor éreztem ridegnek.

Emlékszem, egyszer megörültem a hasának, hogy kidomborodik kicsit, odaszaladtam, megöleltem, és azt mondtam, hogy végre nekem is lesz kistestvérem. Óriási indulattal tolt el, szinte mérges volt rám, és közölte, hogy nem lesz, álljak le. Eleget vagyok gyerekek közt a suliban. Persze nekem bűntudatom volt, megszégyenültem, nem értettem, mi rosszat csináltam… Évek teltek el, mire apró morzsákból összeszedtem a komplett sztorit.

Túlzott apai őszinteség, titkolózó anya

Tizenhárom éves koromban a sulis buliból jöttem haza egy késői metróval, és apámat a konyhában találtam. Két haverjával borozgattak, és persze ment a sztorizás a régi dolgokról. Kérdeztem, hogy hol van anya, mire közölte, hogy megint hisztérikapasszban van, és nemrég elviharzott otthonról. Aztán becsípve hozzáfűzött még egy megjegyzést, „ő már csak ilyen minden stresszhelyzetben, ilyen hiszti miatt majdnem  elvetetett téged is annak idején”. Hozzáfűzte, hogy épphogy le tudta beszélni akkor az abortuszról a „nagyságát”, igaz, a harmadik terhességnél ez már nem sikerült, a hiszti erősebb volt.

Válaszút. (Profimedia)

Ez akkor annyira megrázott, hogy egész egyszerűen nem tudtam mit kezdeni az információval, eltemettem magamban. Persze így már tudat alatt jobban összeállt a kép, hogy miért kapcsolt el reszkető kézzel anya, ahányszor gyerekhalálról van szó a tévében, vagy abortusz a téma, és miért érzékeny terep minden az anyám számára, ami kisbabákkal kapcsolatos.

A velem való viszonya persze kicsit sem javult, a tinédzserkor még jobban elmélyítette a szakadékot. Mindig úgy éreztem, mintha nem lenne elégedett velem, nem akarna maga körül. Vagy egyáltalán nem akarna.

Lassú megbocsátás

A kettőnk dolgát soha nem tudtuk megbeszélni, még most sem, de valahogy amióta elmúltam harminc, sokkal jobb a kapcsolatunk. Az anyai nagyim ugyanis stroke-ot kapott, és a szüleim házába költöztették. Sokat utazom a munkám miatt, de igyekszem velük is időt tölteni, és lehetőleg sokat beszélgetni az egyre magányosabb anyukámmal. Többet beszél a gyerekkoráról is, így kezdem átlátni jobban az életét. Azt, hogy mennyire nem kapott elég szeretetet ő maga sem, taníttatták (ha furcsállták is a zenei pályaválasztását), etették falun, ez jutott. Így ő sem tudta nekem kimutatni az érzéseit. De gondolom, az sem kis trauma, hogy az utánam következő gyereket egy rossz pillanatában elvetette. Elkezdtem olyan szemmel nézni, hogy ő mit érezhet. Mit érezhetett? Vajon amikor rám nézett, minden alkalommal azt látta, hogy bezzeg nekem sikerült, a másiknak nem?

Egyszerűen képtelen vagyok vele ilyenekről beszélni, de látom, hogy a maga módján ő is nyitni szeretne, így minden egyéb témáról beszélgetünk, és szépen oldjuk fel a régi sérelmeket. Ki tudja, hamarosan ez is sorra kerül…

Annyit tudtam még megtenni az ügy érdekében, hogy elmentem párszor pszichológushoz, amiből azt raktam össze, hogy én magam vagyok a felelős azért, hogy meddig pátyolgatom a régit sérelmeimet. Ami történt, megtörtént, nyilvánvalóan anya is szenvedett a döntése miatt, és próbálok észrevenni más dolgokat is. Például hogy igenis büszke rám a maga módján, arra, hogy mit értem el a szakmámban (divatkereskedelemmel foglalkozom), bár képtelen kimondani, kinyilvánítani. De nem az én feladatom, hogy őt megváltoztassam. Én nyitok felé, és a hosszú évek páncélját elhagyva kedvesebb vagyok, és látom, ahogy ő is fokról fokra felenged.

Persze nem kis erőfeszítés elengedni olyan, a felnőtt-társaságban gyerekkoromban elcsípett apai félmondatokat, mint „ja, hát a másodiknál vigyázhattunk volna jobban”. De ezzel tényleg úgy vagyok, hogy harminchat évesen én is mondok néha óriási hülyeségeket, amiket aztán megbánok, vagy csak az adott, felfokozott hangulatban tűnik viccesnek. Később soha nem vállalnám fel nyíltan. Nem vagyok hajlandó emiatt életük végéig haragudni rájuk. A mérleg másik oldalán ott van az, hogy erőn felül támogattak egész életükben, és a legnehezebb időszakokban is az én és a bátyám taníttatása volt a legfontosabb. Szerintem jó lenne, ha az emberek könnyebben tudnának megbocsátani. Magunknak és a környezetünknek is sokat segítenénk vele.

Szponzorált tartalom
Megosztás Facebookon