Retró kedvencek a kakasnyalókától a tálcás popcornig – ugye ismerősek?

Mai szemmel nézve már szinte hihetetlen, és a gyerekeink is csodálkozó szemekkel hallgatják a banánvásárlásról szóló történeteinket. Hogy csak pár helyen és ritkán árulták, de ha épp lehetett venni, hamar híre ment, és pillanatok alatt hosszú sorok alakultak a pult előtt, és hogy sokszor még banánkvóta is volt. Nem lehetett kilószámra elhordani, fejenként csak 1-1 fürt banán jutott. Persze ha sikerült hozzájutni, meg is becsültük: a matricát, ami rá volt ragasztva a banánokra, gondosan lekapirgáltuk, és kiragasztottuk valahova. Pár év alatt egész szép kis kollekció gyűlt össze, mi például a szekrényajtót díszítettük vele, de volt néhány vicces gyerek, aki a takarékbélyeg-gyűjtő kis füzetbe is ilyen matricákat ragasztgatott – ami nagyon jól mutatott, de pénzre azért nem válthatta. 

Hasonlóan nagy becsben tartottuk a betűs csokik csomagolását is. A Mikulás-csomagban garantáltan volt egy, a keresztnév monogramjára utaló csoki, néha szülinapra is kaptunk 1-1 darabot, és bár volt egy Vas Imi nevű iskolatársunk, aki két év gyűjtése után ki tudta rakni az egész nevét a megőrzött csokipapírokból, a hosszú nevűek általában nem is reménykedhettek abban, hogy egyszer meglesz minden betű. A külső papírt mindig megtartottuk, de sokszor az alatta lévő alufóliát is csak óvatosan téptük el, hogy aztán szépen, akkurátusan körömmel kisimítgassuk. 

Ennél jobban talán csak a Melba és Párizsi kocka papírjaira vigyáztunk. Már akinek sikerült úgy leszedni, hogy épségben maradt. Mert akárhogy is igyekeztünk, valahogy mindig akadt egy-két apró, pici alufólia-darab, ami beleragadt a csokiba. Beleragadt, mert miután a pénztár mellett bekerült a kosárba, fizetés után sokszor egyből meg is kaptuk, és zsebre vágtuk, így mire kibontottuk, egy picikét már meg is olvadt. Általában a szülők, nagyszülők ették meg, de a szép, kisimított csomagolópapírt mi, gyerekek rakhattuk el a titkos csokipapír- és rágópapír-gyűjteményes dobozkánkba. Mert ilyenünk is volt.

Ha már rágót emlegettünk, nem maradhat ki a nosztalgiázásból a rághatatlan Donald és Turbó rágó sem, melyeket egyedül a bennük rejlő kis Donaldos vagy autós papír miatt szerettünk. Nagyjából 10 percig volt ízük, ahogy a golyórágónak is, és a Hubbabubbának is, de az utóbbiból legalább hatalmas gömböt lehetett fújni. Az már más kérdés, hogy sokszor a kipukkadt rágó rá is ragadt az arcunkra, és percekig mosakodhattunk utána – megérte. Mivel ezeket a rágókat tényleg nem az ízükért szerettük, igazi csodaként éltük meg, amikor Magyarországon is árulni kezdték a Maoam nevű olvadós rágót. Színes volt, finom is volt, el is olvadt – maga volt a Nyugat! 

3 retró süti a nagyitól

Olvadós volt, de mégis teljesen más a frutti. A kis cukorka, amire mindig ráragadt egy picit a fehér csomagolópapír, de azt sem bántuk, inkább megettük úgy, csak ne kelljen lemondani róla. Természetes módon egész egyszerűen reprodukálhatatlan ízét nem lehetett nem szeretni. 

Fogorvosok kedvenceivel folytatjuk: a csíkos selyemcukorral, ami szintén csilli-villi színeivel lett pillanatok alatt a kedvencünk. Pedig kemény volt, ragacsos, és sokszor még a nyelvünket is elvágta, a selyemhez pedig vajmi kevés köze volt. Mégis, ha valaki hozott magával az osztálykirándulásra egy csomag selyemcukrot, akkor könnyen maga köré gyűjthette az osztálytársakat. Így esett meg egyszer, hogy nagy izgalmában egy osztálytársunk leejtette a csomagot, és az összes cukor a földútra esett. Persze mondanom sem kell, hogy ahhoz túl értékes volt a zsákmány, hogy csak úgy kidobjuk. Szépen lefújkáltuk, és pici homokszemcsékkel együtt ugyan, de megettük.

Pontosan ennyire volt haszontalan a kakasos nyalóka is, de persze azért is odavoltunk.  Hogy miért pont kakas alakú volt, arra azóta sem sikerült rájönni. A kis taréja pont annyira volt éles, hogy óvatlanabbak nyelvét megszúrja, de úgy látszik, hogy sok kakasos nyalókának kellett elfogynia ahhoz, hogy a nyalókaevolúció a gömbnyalókában érje el a csúcsát. 

Ha nagyon alaposan körülnézünk, talán még ma is találunk a mami kamrájának polcán egy-két bedecós dobozt, ami 30 éve kiürült, és azóta mindig valami mással van megtöltve, és ez nem is véletlen, mert az bizony masszív kis doboz volt, erős kupakkal, és a mamik már csak ilyen gyűjtögetősek. De lehet még ott a polcon egy másik ikonikus doboz is, mégpedig a tejszínes fagylaltpor doboza. A csokis, vaníliás és csodaszép, rózsaszín puncsos fagyival teli poharak képe a kor foodstylistjainak egyik remekműve. Talán még a retró Planétás-kártyák között sem volt ilyen guszta fagyi. Egyszerűen nem lehetett neki ellenállni. 

Nem az ételfotó miatt, hanem a tubuson lévő kis járgányok és malackák miatt tűnt fel először az útitárs krém és a májaskrém, melyeket aztán előszeretettel nyomtunk a kenyerünkre – vagy egyenesen a szánkba. Nyaralásra nem is indultunk el 4-6 ilyen tubus nélkül, talán csak löncshúsból vittünk többet magunkkal, és ezzel nagyjából le is fedtük az étkezések felét. Hol voltak még akkor a kézműves hamburgerek és a streetfood-csodák?! 

A nosztalgiázást egy nagy retró kedvenccel zárjuk, a pattogatott kukoricával. A retro popcorn „Alufóliás PUKI, tehát pattogtatásra kész kukoricaként” került forgalomba, és házilag, a saját konyhánkban tudtuk elkészíteni.  Az illata beöltötte a konyhát, az íze pedig ugyanolyan volt, mint a mostani, mikrós variánsé, és legszívesebben minden héten ettünk volna belőle egy adaggal. Szerettük enni is, de talán még annál is jobban szerettük nézni, ahogy felpúposodik az ártalmatlan kis alumínium tálcának tűnő szerkezet közepe.