Gasztro

Csakapuffin-interjú: Judit, a blog szerzője kitálal

Egy ideje már a Nők lapja Cafén is olvashatjátok egyik kedvenc gasztrobloggerünk receptjeit. Most végre egy kicsit belátást enged a kulisszák mögé!

Judit hatalmas rajongótáborral rendelkezik a Facebookon is, blogját 2007-ben kezdte. A Nőfejlesztő blog készített vele most interjút, melynek egy részletét közöljük, a folytatást elolvashatjátok a blogban.

“Valójában magam sem értem ezt a nagy gasztroőrületet. Mégis meg kell valljam: ha nincs Puffin, akkor én nem állnék neki ma trüffelt, kekszeket és tortákat gyártani. Ő volt az, akit pár évvel ezelőtt a Facebookon elsőként követni kezdtem, és akinek közvetlen és vidám stílusa kedvet adott a konyha kiaknázásához. Lassan, de végül csak összejött egy ösztönzőnek tervezett önvallomás Judittól, nektek. Beszél kudarchoz, családhoz és gasztrobloggerkedéshez fűződő viszonyáról.


– Most mi is ez a gasztrobloggerkedés? Biztos mind a 16 ezer követőd ismeri már a sztoridat, de mondjuk én nem: miért kezdtél bele?

Judit, a Puffin: A blogot 2007 áprilisában kezdtem írni. Az előzmény annyi, hogy 22-23 éves koromig nem nagyon tettem be a lábam a konyhába, de aztán az egyetem után elkezdtük a »felnőtt« életünket élni, és lett egy lakásunk saját konyhával. Akkor kezdődött… Főleg muffinokat sütöttem és Anyukám egy-két klasszikus sütijét, néha főztem is valamit, és közben elkezdtem begyűjteni a jobb recepteket. Amikor aztán egy kakaós csiga nagyon guszta lett, hirtelen felindulásból lefotóztuk, majd amikor egy másik süti is nagyon jól nézett ki, akkor azt is… Valahol itt tartottam, amikor 2007 tavaszán láttam a tv-ben egy műsort, amiben gasztrobloggerekről volt szó, akik elmondták, hogy mi is az a gasztroblog: sütnek-főznek, lefotózzák az ételt, aztán feltöltik a netre. Gondoltam magamban, hogy »hát hoppá, én is majdnem ugyanezt csinálom, lehetne akár nekem is egy blogom«.

És lett is. Nem nagyon mondtam senkinek, csak a családom tudta. A barátoknak is csak egy idő után említettem meg, és úgy egyébként sem toltam soha a blogot kéretlenül senki elé. Igazából annyi volt a lényeg, hogy meglegyenek a receptek egy helyen.

Nem ismertem senkit személyesen, aki blogolt, és akkoriban nem is volt túl sok gasztroblog, de mivel kevesen voltunk, könnyű volt követni egymást – mármint a blogok frissülését, fejlődését. És nagyobb volt a »közösségi életünk« a blogokon. (több komment volt, aktívabbak voltunk) Egy idő után aztán személyesen is találkoztunk néhány bloggerrel és páran rendszeresen is összejártunk, ami tök jó volt, mert a blog nélkül valószínűleg soha nem hozott volna össze minket az élet.
Közben elköltöztünk Budapestről Balatonfüredre, létrehoztuk a gasztroshopot, a blog pedig – változó intenzitással, de mindig ment tovább.

Ha jól emlékszem, 2010 tavaszán indult a csakapuffin Facebook-oldala, ami újabb lendületet adott az egésznek. Akkor már elég sok blog volt, nem volt olyan »szoros« a közösség, a Facebook viszont nagyon klasszul »összehozott« az olvasókkal, »rajongókkal«. Amikor posztot írni a blogra nincs kedvem/időm, a Facebookon akkor is ott lehetek. Nagyon-nagyon jólesik, hogy ennyien követnek, olvasnak, írnak, tényleg klassz kis közösség jött össze.

Részben egyébként a Facebooknak köszönhető az is, hogy »munkakapcsolatok« is kialakultak az utóbbi években. Ez nagyon jó, mert  álmomban sem gondoltam volna 2007-ben a »böte« kis képeimmel (böte = szerencsétlen, béna – szerk.) és a »nullaközeli« olvasótáborommal, hogy valaha ebből még kikerekedhet valami. 🙂
 
– Egyértelműen úgy látszik a történetből, hogy meglepő vagy sem, de te ezt, a mára már egyértelműen gigászi rajongótábort egyedül érted el, a sajátos eszközeiddel, természetes nyíltságoddal és valóban kipróbált receptjeiddel. Olyan hihetetlen nekem, hogy egyedül eljut valaki idáig…
Judit, a Puffin: Hogy egyedül el lehet-e érni valamit, erre gondolsz? Szerintem el. Nyilván minden sokkal egyszerűbb, ha vannak ismerőseid, kapcsolataid, de ha elég kitartó és igényes vagy, hajlandó vagy fejlődni, és esetleg van benned valami egyedi is, akkor önállóan is juthatsz valahova.

Az kérdés persze, hogy hova szeretnél eljutni: Szakácskönyvet írnál? Tv-ben szerepelnél? Újságban szerepelnél? Te szeretnél lenni az új Nigella? Saját cukrászdát szeretnél? Étteremben dolgoznál? Pénzt szeretnél keresni a bloggal? Vagy csak simán sok olvasót szeretnél? Egyik sem fog az öledbe pottyanni, de sok munkával talán sok mindenre lehet jutni gasztrobloggerként is.
Bennem sokáig nem voltak határozott elképzelések, hobbinak tartottam a blogot, de mindig is szerettem vele foglalkozni és nyitott voltam a fejlődésre. Végül a lehetőségek – meglepetésemre – egyszer csak megtaláltak, és remélem, meg is fognak a jövőben is. 🙂

És ahogyan kicsit felpörögtek a dolgok, úgy én is egyre több dologban kezdtem gondolkodni – aztán majd meglátjuk, hogy mi valósul meg és mi nem…

Ilyen szempontból egyedül is lehet érvényesülni. Az már más kérdés, hogy ehhez az is kell, hogy támogasson a családod, környezeted. Az állandó szakácskönyv-magazin vásárlást, olvasgatást, recept- és csetreszgyűjtögetést, tárolást, az ételfotózást, a blogolást stb.

Nekem szerencsém van, mert a férjem szuper »kosztos«, és nagyon türelmes és támogató, soha egy szót sem szólt, hogy minek hozom haza a 20. fotózási háttérnek való deszkát, vagy hova fogom rakni az újabb kistányért és kockás abroszt…
Anyukám a legnagyobb Puffin-rajongó és a leghűségesebb olvasóm.

Na és persze most már Brúnót (a kisfiamat) is meg kell említeni, ő is nagyon jól viseli ezt a bloggerséget, és szerencsére remek étvágya is van, úgyhogy nem nagyon bánja, hogy mindig újabb és újabb dolgok kerülnek az asztalra.

De tényleg, Apukám is, a tesómék is, anyósomék is, de még a tágabb család is nagyon sokat adott már ehhez az egészhez. Szóval ha innen nézzük, nem egyedül járom az utam, hanem nagyon is sok támogatással.”

Az interjú folytatását itt olvashatjátok!

 

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top